Tejszínes-sajtos csirkemell tésztával

Reggel a konyhába kilépve friss kávé fogadott egy rozsos zsemléből készült sonkás-sajtos szendviccsel. Marion az asztal másik végén ült, elégedetten falatozott és a mobilját nyomkodta.

– Na, mi hír a nagyvilágban? – kérdeztem tőle, miközben a pulthoz léptem, hogy öntsek magamnak a kávéból. Elővettem a kedvenc bögémet, amelyet még Barcelonában vásároltam, amikor Mariont elkísértem a divathétre tavaly. Sajnos nem adatott még meg, hogy sokat utazhassak, pedig a zene és a divat mellett a másik szenvedélyem. Egy nap szeretném körbeutazni a világot, sok érdekes városba eljutni.

– Nem történt semmi érdekes – válaszolja a szőkeség. – Viszont – folytatja. Ebből semmi jó nem fog kisülni. – Nincs kedved bejönni ma velem a divatházba?

– De, persze, mehetek. – Néha el szoktam látogatni vele a munkahelyére, sok érdekességet megtudok a divat világáról, amikor vele vagyok.

Belekortyoltam a tejjel és három cukorral ízesített kávémba, megettem a szendvicsemet, amelyet drága barátnőm készített, és elindultam készülődni. Felvettem egy fekete top-ot, egy világos koptatott farmert, kisminkeltem magam, majd ezt kiegészítettem az újonnan vásárolt retro bordó rúzsommal. A hajamat kiengedtem, kivasaltam, majd a tetejét befontam, és a fejem tetején kontyba kötöttem. Indulás előtt felvettem a korallszínű tornacipőm, majd magamra húztam az új oversize farmerkabátomat. Marion fekete farmert viselt sötétzöld inggel, fekete bőrkabáttal és bordó tornacipővel. Szőke haját lófarkba kötötte, ez mentette meg attól, hogy úgy nézzen ki, mint aki most lépett ki a Rock and Roll címlapjáról.

London belvárosa felé vettük az irányt, egyenesen Stella McCartney divatszalonja felé. Marionnak megadatott az a lehetőség, hogy az egyik legnagyobb brit tervezővel dolgozhasson együtt. Bár McCartney-t sokan vádolják azzal, hogy nem lenne híres tervező, hogyha az apja nem egy híres Beatle. Lehet, hogy ez így van, de ettől függetlenül én imádom a ruháit. Igényesek, mégis letisztultak, nem olyan bonyolult költemények, amelyekben megmozdulni sem lehet, amelyeket sok bemutatón látunk. Emellett Stella nincs elszállva magától, nem nézi le a közembereket, bárkivel szívesen teremt kapcsolatot. Azt mondja, hogy neki ez ad inspirációt. A divatházba érve Marion irodája felé vettük az irányt. A fő feladata a modellek kordinálása és a bemutatók szervezése. A következő nagy eseményük a Miami divathéten lesz három hét múlva. Elvileg Marion is utazik, még az is szóba került, hogy elkísérem. Nagyon belelkesültem, ugyanis még sosem voltam az Egyesült Államokban, de minden vágyam eljutni oda egyszer. Azonnal igent mondtam, amikor felmerült, hogy én is mehetek. Természetesen azzal nem számoltam, hogy a zenepedagógia pótvizsga pont annak az idejére esik, úgyhogy előbb tanulnom kell, átmennem a vizsgám, hogy ne kelljen már pótvizsgára mennem, majd ha ezzel meg vagyok, akkor jöhet a jól megérdemelt nyaralás a napfényes Floridában.

Marion irodájában hatan dolgoztak összesen. Ez a csapat felelt a koordinációért. Nem egyszer fordult elő, hogy A szőke ciklon üvöltve jött haza, mert annyira felidegesítette magát a kollégáinak az ötletén. Egyébként egy kedves, összetartó közösség volt. Bár sokat veszekedtek, mindig kiálltak egymásért, és rájuk nem volt jellemző a divat világában ismert furkálódás. Ebből az irodából az valahogy kiszorult. Talán tudták, hogy csak akkor ér valamit a munkájuk, csak akkor tudnak boldogulni, hogyha segítik egymást, nem hátba szúrják. Marion imádta a munkáját. Bár divattervezést tanult, sosem akart leülni egy tervezőasztal fölé, és megálmodni, hogy milyen anyagok és minták kombinációját viseljék a modellek. Mindig azt mondja, hogy az az álma, hogy stylist lehessen, világhírű emberek gardrobját töltse meg különböző tervezők ruhájával. Szeret Stella McCartney-val dolgozni, de esze ágában sincs itt megöregedni, viszont az önéletrajzában ez nagyon jól néz ki.

Marionnal rögtön helyet foglaltunk, és segítettem neki átnézni a Miami terveket, amíg vártunk rá, hogy a teljes csapat megérkezzen. Még csak hárman voltak benn, vártunk még Lisára, egy alacsony, vörös skót lányra, aki kedveli a merész darabokat, valamint Aubrey-ra, aki Dél-Londonban nőtt fel, és mindig a ready-to-wear dolgokat részesíti előnyben.

– Nina, jól hallom, hogy jössz velünk Miamiba? – érdeklődött Natalie, a partikirálynő. Nem egyszer fordult elő, hogy ezekkel a lányokkal mentünk el bulizni, és Natalie mindig utolsóként akart hazamenni, valamint elképesztő mennyiségű whiskey-t tudott meginni, úgyhogy nem telt el úgy buli, hogy ne hányt volna. Ennek ellenére szerettük, jókedvével mindig meg tudta hozni a társaság bulihangulatát.

– Igen, úgy tervezem – feleltem neki. – Remélem, semmi nem jön közbe.

– Szuper – lelkesült fel. – Akkor Miamiban is elmehetünk bulizni. – Miért nem lepődöm meg, hogy már megint ezen jár az esze? – Gondoljatok csak bele, bulizunk, tengerparti szórakozóhelyre megyünk, ahol a homokban táncolhatunk, és utána megmártózhatunk az Atlanti-óceánban ruha nélkül egy jóképű amerikai pasival. – Kuncogni kezdtem az ötletén, mire Marion egy cetlit tolt elém, úgy, hogy Natalie ne lássa. Ránéztem, mielőtt elolvastam volna. Jobb kezében egy tollat fogott, úgy emelte a szája elé, hogy Natalie ne lássa kitörni készülő nevetését. A cetlin ez állt: „Vajon Louis mit fog ehhez szólni?". Most még inkább nevethetnékem támadt. Válaszoltam Marionnak: „Mihez, a féktelen bulizáshoz vagy a mesztelen éjszakai fürdőzéshez egy amerikaival? Egyébként eszedbe ne jusson megemlíteni Natalie-nak Louis-t!". Elé toltam a cetlit, majd az elolvasása után megforgatta a szemeit. „Nyilván a mesztelen amerikaira gondoltam." Nem válaszoltam, csak Marionra nézve pajkosan mosolyogtam és megrántottam a vállam. Természetesen eszem ágában sem volt mesztelenül fürdőzni Miamiban az éjszaka közepén egy amerikiaval. Egyrészt nem vagyok híve a mesztelen fürdőzésnek, annál többre tartom magam. Másrészt hogyha már Louis-val randizgatok, akkor nem fogok mással kavarni. Előbb várjuk meg, hogy mi lesz velünk, aztán majd utána meglátjuk, hogy jöhet-e egy amerikai vagy sem.

Amikor a teljes csapat befutott, átnézték a Miami Divathét programját, én pedig segítettem nekik zenéket válogatni, hogy mik szóljanak a bemutató alatt. Néha meg szoktak kérni, hogy segítsek nekik ebben, abban, hiszen a zenék kiválogatsa is az ő feladauk, de ahhoz én egy picivel jobban értek, mint ők. Cserébe kedvezményket, ruhákat szoktam kapni, vagy éppen lehetőséget, hogy utazhassak velük valahova. Kiválogatni a zenéket azért cserébe, hogy elutazhassak az Egyesült Államokba, ahova mindig is vágytam? Nekem teljesen jó üzlet. Jó hangulat uralkodott az irodában, el tudták terelni a figyelmemet az esti találkozóról, a görcsöt is kevésbé éreztem a gyomromban. Késő délután arra eszméltem, hogy indulnom kell, különben még el fogok késni. Louis-val azt beszéltük meg, hogy nyolckor találkozunk náluk.

Marion nélkül indultam haza, ő azt mondta, hogy valószínűleg sokáig benn lesz, és holnap korán megy vissza. Nem is bántam, legalább nem tud faggatni, hogy mi történik ma este. Nem mintha amúgy nem mondtanám el neki, de valahogy egyszerűbb, ha én kezdem el mesélni, mintha folyamatosan bombázna a kérdéseivel. Otthon lezuhanyoztam, kisminkeltem magam rendesen, a hajamat pedig újra kivasaltam. Fekete farmert vettem fel, fehér topot, arra rá az új szürke oversize pulcsimat, és korallszínű tornacipőt húztam hozzá. A tükör ela állva úgy ítéltem meg, hogy nem öltöztem túl, teljesen hétköznapin, a sminkem és a hajam is rendben van, úgyhogy akár el is indulhattam. Nem volt kedvem buszozni, úgyhogy inkább hívtam egy taxit. Amíg vártam az autót, a konyhában ücsörögtem és a mobilomat nyomkodtam. Gyorsann átfutottam a legfrisebb híreket, majd miután semmi érdekeset nem találtam, tárcsáztam egy olyan számot, ami már elég régen. Néhány csörgés után beleszólt egy mély, rekedt hang:

– Szia, kicsim. – Barátságos volt, a hangszínén éreztem, hogy mosolyog a vonal túlsó felén.

– Szia, apa. – Régen hallottam, a hangját, úgy gondoltam, ideje felhívni. – Mi újság otthon?

– Semmi különös, minden a szokásos. Anyád éppen vacsorát készít, bundás kenyeret. – Már a szó hallatán is összefutott a nyál a számban. Imádtam, mindig a gyerekkoromra emlékeztetett.

– Az jó, bár csak ott lehetnék és ehetnék – válszoltam neki, és komolyan is gondoltam. Bármennyire vártam, hogy találkozhassak Louis-val, most jó lett volna a tv előtt ücsörögni apuval és bundáskenyeret majszolni fekete teával. Mint a régi szép időkben.

– Tényleg jó lenne – válaszolta. – Mikor látlak?

– Nem tudom, hogy mostanában hogyan tudok haza menni, de majd visszatérünk rá egy pár hét múlva, jó? – Nem akartam neki ígérni olyat, amit nem tudok megtartani.

– Mit csinálsz mostanában? – érdeklődött.

– Képzeld el, a múltkor találkoztam Harolddal. – Apa mindig Haroldnak hívta Harryt. Szerinte az olyan férfias, és illik hozzá. – Összefutottunk egy zenei rendezvényen, és megismertem a bandatársait.

– Igen, tudom, ő most valami nagyon menő fiúbandában énekel, ugye? – kérdezte.

– Igen, az egész világon imádják őket a tinilányok – nevettem fel. Apa nagyjából ennyire van képben a modern zenével és a sztárok világával. Egy új zenét akkor hallgat meg, hogyha megmutatom neki. Közben kisétáltam az erkélyre, hamarosan már meg kell érkeznie a taxinak. – Lehet, hogy megyek Marionnal Miamiba pár hét múlva – folytattam neki a mesélést. Izgatottan vázoltam a dolgokat, hogy mi a helyzet az iskolában, Marionnal, valamint említettem neki, hogy most találkozom egy barátommal. Miközben meséltem neki, megérkezett a taxi. Felkaptam az új oversize kabátomat, a táskámat és elindultam lefelé. Marion azt mondta nap közben, hogy csináltat kulcsot, remélem, tényleg így tesz, különben kint alszik a lépcsőházban. Közben apuval még mindig volnalban volt. Elmesélte, hogy egyik nap kimentek anyuval lovagolni John bácsihoz. A szüleim elég korán vállaltak gyereket, vagyis elmondásuk szerint nem voltam tervben, de életük legszebb pillanata volt, amikor megszülettem. Egy biztos, hogyha választhattam volna a mennyből, hogy kik legyenek a szüleim, akkor őket választom. A negyvenes éveik legelején jártak, még korántsem voltak idősnek mondhatók. Örültem neki, hogy amióta eljöttem otthonról sok idejük jut egymásra, például az, hogy most elmentek együtt lovagolni. Apu múltkor elvitte anyut vacsorázni a tangerpartra, mint az első randijukon. Csak akkor tettük le a telefont, miután megígértem nekik, hogy hamarosan meglátogatom őket. Ekkor már a taxi hátsó ülésén ültem és autóztunk Harry és Louis háza felé. Szerettem sötétedés után autókázni. Megnyugató volt, ahogy bámulhatom a mellettünk elhaladó várost vagy tájat.

Nagyjából egy óra múlva érkeztem meg Louis-hoz, nyolc előtt pár perccel. Pont időben. Nem tudom, hova küldhette el Harry-t, hogy kettesben lehessünk, de biztos jó ötlet volt, ha Harry belement. A kapun belépve már az ajtóban várt. Pont azon gondolkoztam, hogy mégis hogy köszönjek neki, de megelőzött: mosolyogva puszit nyomott az arcomra, majd beinvitált a házba.

– Arra gondoltam, hogy közös programként főzhetnénk valamit – kezdte azonnal. Megfordultam, és rá néztem. Voltak kérdéseim.

– Ez alatt azt érted, hogy én főzzek neked valamit, te meg végignézed? – húztam fel a szemöldököm.

– Nem – mentegetőzött azonnal. – Nem, segítek én is. – Válaszolta. – Már amennyire tudok. – Csibészes mosolyra húzta a száját. – Persze, csak ha nem bánod, de ha szeretnéd, csinálhatunk mást is – ajánlotta fel.

– Nem, jó lesz – ráztam meg a fejem. – Szeretek főzni – mosolyodtam el.

Elindult a konyhába, ahova már oda voltak készítve a hozzávalók. A pulthoz léptem, és megállapítottam, hogy valamilyen sajtos-tejszínes-csirkemelles tésztát fogunk készíteni. Jó választás. Louis megdicsért, amiért ilyen hamar kitaláltam a tervét. Jól választott, ugyanis szeretem az olasz konyhát, ezt az ételt pedig kimondottan az egyik kedvencem. Amikor közös programnak a főzést választotta, akkor sem lőtt mellé. Anyu megtanított néhány dologra, és az évek alatt tényleg megszerettem az ételkészítés művészetét. Hamar felosztottuk a feladatokat, természetesen a csirkemell felkockázása rám hárult, viszont Louis pucolta meg a fokhagymát és reszelte a sajtot. Szerintem ő úgy gondolta, hogy jól járt a sajtreszeléssel, de nekem sem volt ellenemre a felállás, hiszen a sajtot csak enni szerettem, reszelni nem, és amúgy is félő volt, hogy több kerül közben a számba, mint a tálba. Mielőtt nekiálltunk volna a főbb feladatoknak, feltettük a tésztát főni. Pontosabban hagytam, hogy Louis csinálja.

– Rendben, engedd nagyjából háromnegyedig az edényt vízzel. – Magyaráztam neki, miközben értetlenül állt a tésztafőzővel a kezében.

– Ez a lyukacsos dolog minek van benn? – kérdezte.

– Azért, mert amikor a tészta megfőtt, utána le kell szűrni, és ezzel csak ki kell emelni az edényből. – Bólintott, de szerintem nem értette, hogy ez miért könnyíti meg a dolgunkat. Majd a végén rájön.

– Tegyél bele egy pici sót és olajat. – Kiadtam a további feladatokat, majd odaálltam mellé, hogy nehogy elsózza a tésztát. – Tudod, hogy kell begyújtani a tűzhelyet?

– Szerinted tudom? – nevette el magát. Jogos, én sem feltételeztem. Arckifejezését látva nekem is nevetnem kellett. A tűzhely mellé léptem, elforgattam a gombot, megnyomtam a szikráztatót, és ráhelyeztem a vizet főni.

– Jó, ez most felmelegszik, mi pedig nekiállunk elkészíteni a szószt.

Elvette a pultról a sajtot és a reszelőt, és szó nélkül nekiállt a feladatnak. Én felkaptam egy kést, a vágódeszkára tettem a húst, és elkezdtem megtisztítani. Louis közben érdeklődve pillantott rám, figyelte, hogy mit csinálok.

– Sokszor szoktál főzni? – kérdezte.

– Néha – feleltem. – Ritkábban, mint szeretnék. Marion általában megelőz, és rendel valami kaját, mielőtt eljutnék a konyhába.

Egész eddig nem nagyon beszéltünk, mindketten a feladatra koncentráltunk, de most belelendültünk. Újra elkezdtünk gyerekkori sztorikat mesélni, valamint arról beszéltünk, hogy ki mit szokott csinálni a szabadidejében. Én elmeséltem, hogy nagyon szeretek lovagolni, de sajnos mióta Londonban élek, nem volt alkalmam eljutni. Róla kiderült, hogy szabadidejében többnyire zenél, állítása szerint egész jól zongorázik, valamint most tanul gitározni, és segít a dalírásban a bandának. Megígértettem vele, hogy játszik majd nekem valamit zongorán. Azt is megtudtam, hogy nagyon szereti a futballt, kedvenc csapata a Doncaster Rovers, ha a nagy csapatok közül kell választani, akkor a Manchester United. Engem nem nagyon kötött le soha a futball, a családban senki nem volt nagy futballrajongó. Louis sokat érdeklődött a gyerekkoromról, a szüleimről, én pedig szívesen meséltem neki, bár kicsit zavarban voltam. Valahogy soha sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, kivéve, ha a zenémről volt szó, most valahogy életemben először azt éreztem, hogy kiváncsi vagyok a reakciójára, hogy vajon tetszik-e neki, amit hall tőlem, vajon tetszem-e neki. Nem tudtam megállapítani, csak annyi tűnt fel, hogy miközben beszéltem, szinte végig az arcomat figyelte.

A csirkével hamar elkészültem, feltettem pirítani, majd jöhetett bele a petrezselyem. Átadtam Louis kezébe a fakanalat, hogy kevergesse, de vigyázzon, nehogy leverje a gázról. Tényleg óvatosan csinálta, de valahogy mégis úgy festett, mint az elefánt a porcelánboltban. Nagyon aranyosnak találam, ahogy saját magán szórakozott, ugyanis minden keverésnél más idióta arckifejezést vágott. Nevetnem kellett rajta.

Miközben pirult a hús, folytattuk a beszélgetést. Most én érdeklődtem többet, többnyire a One Direction-ös idők előttről. Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy későn, nagyjából tizenhat évesen kezdett zenélni. Mesélt a munkáiról, hogy mit dolgozott az X-Factor előtt, valamint a családjáról.

– Milyen volt ennyi nő között felnőni? – kérdeztem. El sem tudtam képzelni, milyen ennyi emberrel összezárva lenni a nap huszonnégy órájában.

– Hangos – vágta rá rögtön. – Nagyon hangos.

Ismét nevetnem kellett. Valahogy mindig nevetnem kell, amikor vele vagyok, de ha nem nevetem, akkor is mosolyra húzódik a szám. Kimondottan élveztem a társaságát. Néha kicsit félek, milyen lesz találkozni vele, de általában gördülékenyen mennek a dolgok, hogyha egyikünk sincs éppen zavarban.

Mikor úgy ítéltem meg, hogy a csirke megpirult, hozzáöntöttem a tejszínt, majd fokhagymával és reszelt sajttal ízesítettem. Louis még nagyjából három-négy percig kevergette, majd teljesen késznek nyilvánítottam, és az előzetesen üvegtálba kiszedett tészta mellé helyeztem. Úgy ítéltük meg, hogy mindketten kellően megéheztünk, úgyhogy szedtünk tényérba vacsorát, majd elindultunk a nappali felé. Amint beértünk, Louis hirtelen a másik irányba fordult, és elindult a teraszajtó felé.

– Gyere, együnk kint – nézett hátra rám, majd kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy elsőként lépjek ki. Pár lépést haladtam előre, majd megláttam egy két fa közé kifüggesztett függőágyat, amelyen két pléd pihent, és körbe gyertyák diszítették.

– Tele vagy meglepetésekkel – jegyeztem meg neki, amikor mellém lépett.

– Tetszik?

– Igen – feleltem neki habozás nélkül.

– Az ötlet vagy én? – A szemtelenségén ismét fel kellett nevetnem. Tetszett, hogy ennyit nevetek mellette, és azt hiszem, ez neki is tetszett, hogy meg tud nevettetni.

– Mindkettő – jegyeztem meg némi habozás után. Átkarolta a derekamat, magához húzott és puszit nyomott az arcomra. Tényleg tetszett, hogy nem unalmas ötletekkel állt elő, például, hogy valami puccos étterembe visz, ahol csak azzal villoghat, hogy milyen sok pénzt költhet el. Lehet, hogy a közös főzés és a vacsora a függőágyban, ahonnan látni a csillagokat átlagos, hétköznapi dolgok voltak, de pont ezért váltak olyan különlegessé.

Elindult a függőágy felé, kényelembe helyezte magát, majd kinyújtotta a kezét, hogy én is üljek le. Így is tettem. Úgy helyezkedtem, hogy lássam az eget, ugyanis bár nem volt annyira tiszta az ég, mint vidéken, ahol én felnőttem, de azért lehetett látni a csillagokat. A vacsorát hamar megettük, mind a kettőnknek ízlett. Louis letette a tányérokat a földre, majd ő is úgy helyezkedett, ahogy én. A vállunk összeért, A fejünk pedig nagyjából három centire volt egymástól. A haja néha csiklandozta az arcom.

– Egyébként hol van Harry? – kérdeztem rápillantva. Ő pajkosan nézett vissza rám.

– Vettem az egyik barátjának két jegyet Ariana Grande mai koncertjére Manchesterbe, hogy vigye el magával Harry-t.

Elismerően bólintottam. Ötletes.

– Manchesterbe? – kérdeztem vissza.

– Igen – bólintott. – Úgyhogy ha szeretnéd, az egész éjszaka a miénk. – Nem tudom, mit olvashatott le az arckifejezésemből, de gyorsan, mentegetőve folytatta. – Mármint akár egész éjszaka bámulhatjuk a csillagokat.

Nem tudom, milyen arcot vághattam, igazából magam sem tudtam, hogy vele akarom-e tölteni az éjszakát. Mindenesetre most nem akartam ezen gondolkodni, csak felálltam az ágyról, és Louis kérdő pillantásától övezve úgy feküdtem, hogy kinyújthattam a lábaimat, a fejemet pedig a vállára helyeztem.

– Engeded, hogy én is kényelembe helyezzem magam, vagy neked így jó? – érdeklődött.

– Nekem így jó, de igen, helyezd magad kényelembe nyugodtan – válaszoltam neki, majd felálltam. Tetszett a csipkelődése, szerintem sejtette, hogy szeretem az ilyeneket, és én is szeretem szívni más vérét, ezt már az első találkozásnál megtapasztaltuk.

Hosszában lefeküdt a függőágyra, majd feltette a bal kezét, jelezve, hogy feküdjek oda. Nem haboztam, csak elmosolyodtam, majd én is hosszában elfeküdtem. Bal kezében átkarolt, majd puszit nyomott a homlokomra. Hozzá bújtam, de néhány másodperc múlva késztetést éreztem arra, hogy belenézzek tengerkék szemeibe. Nem habozott sokat, a számra pillantott, majd egy pillanat múlva éreztem puha ajkait az enyémeken. Alsó ajkait kicsit megszívtam, mire belemarkolt a derekamba és magára fektetett. Mindkét kezemmel a hajába túrtam. Imádtam, ahogy puha tincsei siklanak az ujjaim között, miközben nyelveink egymással játszottak. Percek múlva kifulladva néztem a szemeibe, adtam még egy puszit a szájára, és mellkasára hajtottam a fejemet. Egy kicsit még hallgattam, a szívverését, majd úgy fordultam, hogy még hozzá bújhassak, de a csillagos eget is láthassam.