Találkozásom pár szeméttel

Fáradtan tápászkodtam fel a földről vagy egy óra elteltével, amikor a srácokkal közli a menedzserük, hogy hamarosan fel kell lépniük. Felálltam, és a térdemre támaszkodtam. Miután a vér elkezdett visszaszállni bele olyan, mintha ezer hangya mászkált volna benne.

– Egy cigire még van időm, ugye? – érdeklődik Zayn, majd mire a férfi csak rosszallóan bólintott, kihívóan fordult felém. Nem kellett megszólalnia, pontosan tudtam, hogy az előbbi megjegyzésemre gondolt, miszerint szar cigit szív, és ezt most invitálásnak szánta, hátha vele tartok. A hátsó bejáraton távoztunk, majd a legközelebbi kukánál álltunk meg.

– Nem vet rossz fényt a banda imidzsére a cigi? – kérdeztem, miközben előhalásztam a dobozom és a gyújtóm a tokomból.

– Nem - rántott meg a vállát. – Pár hónapja volt egy füves ügyünk, de végül nem lett belőle botrány.

– Minden csoda három napig tart – jegyeztem meg miközben kifújtam a füstöt.

– Amikor megkocogtattad Harry vállát, azt hittem, le fogsz támadni minket – húzta széles mosolyra a száját. – Hiszen nem minden nap találkozik az ember a One Direction szexi rosszfiúival.

– Drogos rosszfiúival - vetettem oda neki foghegyről. – Amúgy meg – röhögtem el magam –, nagyobb sztárokkal is találkoztam már mint te, Malik. – Direkt szólítottam a vezetéknevén; ennek nagyon kihívásszaga volt. Élveztem vele a csipklődést, nem volt erőltetett, mégis szórakoztató.

– Igen, Bradford? – húzta fel a szemöldökét. Szembe álltam vele, és összehúzott szemöldökkel néztem rá. Nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam, de Louis megmentett azzal, hogy kilépett a sátorból, ezzel magára vonva bandatársa figyelmét.

– Mi folyik itt? – sűllyesztette bele a zsebébe a mobilját, majd ő is előkapott egy doboz cigit.

– Ott? – pillantottam le a lábához. – Szerintem ott kóla folyik. – Utaltam arra, hogy sikeresen belelépett valami kifolyt üdítőbe.

– Ne máááár. Nem hiszem el, most takarítattam ki a cipőmet. – Gyerekes nyafogására Zayn-nel egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Ahogy a cipőjét törölgető fiút néztem csak még jobban elkapott a nevetőgörcs rosszalló pillantásaitól, és egy hirtelen ötlettől vezérelve rátámaszkodtam az amúgy is labilis kukára, és picit nekidőltem. Hiba volt.

– Ááááá! - kiáltottam fel ijedten, miközben a világ félig megfordult velem, és a kukával együtt a szemét között végeztem. Csodás! Eltakartam a szemem a kezeimmel, nem akartam látni ennek a két idiótának az arcát. A hahotázásukból már megítéltem, hogy nagyon jó produkciót nyújthattam nekik. Végül is nem minden nap végzi valaki egy zsák szemét között. Elnevettem magam. Egy őrült ötlet ugrik be: megölelem a kukát! Az lenne az igazi látványosság. Jobbra fordultam, majd hirtelen elvetettem a tervem. Túlságosan mocskos. Már nem mintha annyira undorodnék tőle, de nem mernének a közelembe jönni az emberek a szagtól és a dzsuvától a ruhámon. Még szerencse, hogy a gitáromat korábban a földre támasztottam, így neki nem kellett részt vennie a nem szokványos balesetben. Felültem, és egy papírzsepit távolítottam el a hajamból, de Louis egy újabbat dobott bele - ezúttal a kólásat, amellyel a cipőjét pucolta. Kiemeltem a tincsek közül. Csak bámultam rá néhány másodpercig, hátha tudatosul benne, hogy mit művelt.

– Remélem, megírtad a végrendeletedet, Tomlinson - jelentettem ki halálos nyugalommal, de ő nem mozdult, csak idiótán vigyorgott, amely kibaszottul jól állt neki. Lassan feltápászkodtam. – Mert most meghalsz! – Elkezdtem futni felé a kezemben egy műanyag pohárral, amelyben ki, milyen és milyen régi üdítő lakozhatott, mire ordítozva menekült be a sátorba. Nagyon küzdöttem vele, hogy üldözzem, ne inkább lefeküdjek a földre kikacagni magam. Néha-néha hátrapillantott, ahogy elrohantunk valaki mellett egyre nagyobb és nagyobb felhajtást okozva. Tőlem balra Harry kamerázta a jelenetet. Lábjegyzet magamnak: beszélnem kell vele, hogy ezt semmiképpen nem akarom viszont látni egyik közösségi médiában sem. Louis-t egy pillanatra feltartotta egy nő, én pedig majom módjára vetem rá magam kihasználva védtelen pillanatát, és megpróbáltam a fejére önteni az üdítőt, sikertelenül, ugyanis az kiesett a kezemből, és pár méterrel odább gorult. Ez még a szerencsésebb eset volt. Ugyanis én is a földön kötöttem ki, ismét, de most vele együtt. Hiába karoltam át a nyakát, hogy ott is tartsam, erősebb volt nálam, és ő kerekedett felülre. A körülöttünk állók furcsán méregettek minket, nem nagyon értették a kialakult szituációt, valamint simán hülyének néztek minket - megértettem őket, tényleg nem vagyunk normálisak. Amikor ismét felfelé néztem Louis arca centikre volt az enyémtől. Meglepődtem. Belebámultam vadítóan kék szemeibe, és úgy tűnt, ő is elveszett az én barnáimban. Másodpercekig csak néztük egymást, amikor hirtelen felpattant, és felkapott engem is a vállára dobva.

– Hé, van lábam, tudok járni - kezdtem el ütni a mellkasát, mire csak még szorosabban tartott. Végül nem tudtam mit tenni, ha a verés sem használt, inkább beletemettem arcomat a vállába, úgy próbáltam elfojtani feltörni készülő nevetésemet. Egy egyszerű haverlánynak éreztem magam, aki csak elszórakozik mindenkivel. És úgy is viselkedtem. Nem voltam büszke magamra. Harry mellett megszoktam, hogy így viselkedek, talán ő volt rám most ilyen hatással, de idegenek előtt vissza szoktam fogni magam. Hülyén éreztem magam, már-már megbántam, hogy bejöttem a sátorba. Ráadásul még mindig mindenki minket nézett. Már majdnem odaértünk a srácokhoz, amikor szinte láttam, ahogy a felgyulladt villanykörte megjelent a fejem fölött.

– Szemetes és mocskos a felsőm – vetettem be az adu ászt. Tommo hirtelen felém kapta a pillantását, karjai lehullottak rólam, és a földre esem. Azért lehetett volna annyira úriember, hogy nem csak úgy ledob, hanem mondjuk egyszerűen letesz. Vagy ha még le is dob, legalább nem hagy ott a földön. A hátam nagyot sajdult, ahogy leértem. A macskák mindig a talpukra esnek, lehetnék macska. De rohadtul nem vagyok az!

Dühösen kotortam össze magam, leporoltam a farmerem, legalább az legyen tiszta, majd a megmaradt tíz métert a fiúkig immáron a saját lábamon tettem meg csúnya pillantásokkal jutalmazva Malik-ot és Tomlinsont.

– Most miattatok koszos lettem! - kentem rájuk a balhét.

– Kellett neked beleesni a kukába – vonta meg a vállát Louis.

– Csssss! – ütöttem hason, mire csak ismét felnevetett.

– Beleestél a kukába? – kérdezte lassan Liam. Nem válaszoltam, csak megmutattam az üdítőfoltot az ingem oldalán. Ekkor egy szürke pulcsi kúszott bele a látókörömbe. Meglepetten pillantottam a tulajdonosára, akinek kék szemeiből még mindig sugárzott a pajkosság.

– Nem, nem kell – hárítottam el rögtön.

– De, vedd fel, velem így nem mutatkozol!

– Ki akar veled mutatkozni? - kérdetem vissza reflexből. A srácok mellettem, húú-zni kezdtek, majd meghallottam a röhögésüket is. Louis arca megrándult az elfojtott grimasztól. Nem tudom, hogy mosoly akart lenni, vagy megsértődött ezen, de egyszerűen ha ilyen magas labdát dobott, nem tehettem meg, hogy nem csapom le. Már csak azért sem, mert szó nélkül ledobott a földre és ott is hagyott. Harry elém nyújtotta a kezét. Úgy tűnik, neki tetszett, legalábbis a mosolyából és a reakciójából ezt szűrtem le. Belecsaptam nagy tenyerébe.

– Akkor miért vagy még mindig itt? – kérdezett vissza a korábbi „sofőröm".

– Harry miatt – mutattam unokatestvéremre.

– Akkor is vedd fel, vagy én adom rád!

– Te Louis, a lányokat vetkőztetni szokás, nem öltöztetni - vágja rá Niall, mire mindketten felé kaptuk a pillantásunkat. – De szerintem ez hamar meg fog történni – teli szájból vigyorog, nekem pedig nehéz volt elnyomnom a kísértést, hogy ne töröljem képen. Inkább kikaptam Tomlinson kezéből a pulóvert, és felvettem, ezzel függőben hagyva Niall gondolatait, miszerint én meg Louis vagy Louis meg én, amelyeknek amúgy sincs semmi értelme.

Gyorsan magamra húztam a ruhadarabot, amikor a menedzserük visszatért, immár nem hagyva menekülőt a srácoknak a backstage felé kezdte tolni őket, egyedül hagyva engem a gitárommal és Louis William Tomlinson illatával.

Kár lett volna tagadni, a One Direction fantasztikusat alakított a színpadon. Visszatértem a Collage-nak fenntartott sátorba, leültem egy padra, de még mindig egy kicsit a hatása alatt voltam a show-nak. Három dalt énekeltek, a Rock Me-t, a Little Things-t és a Live While We're Young-ot.

Összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállam, de amikor megfordultam, akkor megnyugodva konstatáltam, hogy csak a tanárom, Robert Palmer volt az.

– Megijedt? – kérdezte meleg mosollyal.

– Nem, csak nem számítottam Önre.

– Leülhetek? – mutatott a padra. Egy picit odébb csúsztam, ő pedig helyet foglalt. Közel ült, ami zavart, de nem foglalkoztam vele - vagyis inkább nem mutattam ki. – Nem lép fel? A fél hármas előadásra még van pár szabad helyünk.

Elgondolkoztam. Mármint nem azon, hogy fellépjek, hanem, hogy milyen lehet egy ekkora színpadon állni, ennyi fontos és elismert ember előtt. Lehet, hogy felfigyelnének egy saját dalomra, és megvennék, vagy akár többet is. Sztároknak írhatnék zenét, nem is akárkiknek, egy csapásra befutott dalszerző lehetnék. Nem kellene azon gondolkodnom, miből fizetjük ki Marionnal az albérlet, hogyan sűrítem be a munkát az iskola mellé, egyszerűen csak egész nap azt csinálhatnám, amit szeretek, zenét írnék, a pénz meg csak jönne. Nem lenne több nehézség. Egy-egy ruha láttán nem kéne meggondolnom, hogy megvegyem-e, valamint teljesíthetném apám álmát, vehetnék neki egy takaros kis házat valahol London külvárosában. De aztán felötlik előttem egy másik kép: lefagyva állok a színpadon, és nem bírok elkezdeni énekelni, csak bámulok ki a fejemből, velem szemben mások értetlenül néznek engem, majd összeesek, és hirtelen minden elsötétül. Nem, ezt ki kellett vernem a fejemből. Még emlékezni is rossz volt rá. Megrázom a fejem, aztán válaszolok.

– Köszönöm, nem, el vagyok én így is. – Egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra, és csak reméltem, hogy beveszi, és nem tűnik fel neki, mennyire félek.

– Szerintem felléphetne – meredt a távolba. Reméltem, hogy befejeztük ezt a témát, tudta nagyon jól, mennyire utálom a sokaknak világot jelentő deszkákat. – Én támogatnám – még mindig nem nézett rám. A földet pásztáztam. Keze hirtelen, mégis óvatosan csúszott a combomra. Még a farmeromon keresztül is éreztem bőrének rücskös érintését. Elfogott az undor, a hideg kirázott, és hirtelen megértettem, mire ment ki a játék. Csak az ágyába akart csalogatni. Felpattantam a helyemről, felkaptam a gitárom, és szélsebesen kivaharoztam a sátorból, magam mögött hagyva a meglepődött tanárt. Nem érdekelt, mit gondol, nem leszek a kurvája, akit kedvére kúrogathat, amikor éppen feláll neki. Találjon magának mást, van elég ribanc a suliban, ők szívesen kötélnek állnak, onnan választhat. Sokan egymást taposva próbálnának betörni az irodája ajtaján, hogyha ez azt jelentené, hogy a szexszel együtt valamilyen szerződés is jár. Bár szerintem sokan már azért lefeküdnének vele, hogy találkozhassanak valami igazán nagy sztárral. Azt sem tudtam, miért esett rám a voksa. Nem vagyok se szép, se különleges. Semmi egyéb, csak egy fiatal lány, aki be akar futni a zenéjének köszönhetően. Ha most engedtem volna neki, akkor tuti, hogy holnap már a panellakás ajtaján kopogtatnának a producerek, hogy látni szeretnék a munkámat. Köszönöm, ebből nem kérek. A büszkeségem és a makacsságom nem hagyná, hogy így fussak be. Menni fog az a saját erőmből is.

Eszeveszetten gyors léptekkel rohantam a kijárat felé, és kezdtem megérteni, mire mondják, hogy tajtékzik a dühtől. Nyugodt természet vagyok, már amennyire, de most rendesen kihozott a sodromból. Minél messzebbre akartam jutni. Nem igazán tudom, hogy miért zaklatott fel ennyire ez az esemény, talán csak nem számítottam rá, vagy szimplán azért, mert gerinctelenségnek és undorítónak tartottam az ilyesmit. Meg úgy alapvetően nem tudnám elképzelni, hogy egy sokkal idősebb férfi mellett legyek, semmilyen szmpontból. Nem néztem a lábam elé, csak mentem, amerre a cipőm kívánta. Egy újabb hiba. Teljes erőmből nekirohantam valakinek, és mindketten a földön kötöttünk ki. Kezd mára sok lenni a földön hempergésből!

– Miért nem tudsz a lábad elé nézni? - ordítottam rá az illetőre fel sem nézve.

– Te jöttél nekem! - kiabált vissza.    

– Louis? - felültem, mire ő is feltápászkodott. Jellemző, hogy megint vele találkoztam ilyen szituációban. Rám pillantva elvigyorodott.

– Jól áll a pulcsim. – Lepillantva tűnik fel, hogy még mindig nem vettem le, viszont az illata már kezdi elhagyni.

– Tudom – feleltem neki növelve az egómat, ami ismét megmosolyogtatta. – Nekem minden jól áll.

– Amúgy, mi a baj? - érdeklődik. Nem kerülte el a figyelmét az előbbi kirohanásom. – Hova siettél annyira?

– El attól a sátortól - böktem a fejemmel az említett hely felé.

– Történt valami? – Még mindig a földön ültünk egymással szemben, a körülöttünk elhaladók érdekes pillantásaitól övezve. Nem baj, a mai nap folyamán már volt időnk hozzászokni.

– Semmi - feleltem irónikusan, miközben kitárom a kezeim. - Csak annyi, hogy az a szemét, rohadék, szexmániás, barom, seggnyaló...

– Ugorjunk a lényegre – legyintett, és láttam, hogy a szája sarkában mosoly húzódott. Ekkor esett le, hogy nem kellett volna ilyen szavaknak elhagyni a számat.    

– Szóval a zenetörténet tanárom szimplán azért tart tehetségesnek, mert meg akar dugni. – Érdekes kifejezés ült ki az arcára.

– Mi?

– Az előbb bepróbálkozott a sátorban.

– Pedig amellett hogy tényleg jól nézel ki, nagyon jó a zenéd. – Megpróbáltam elvonatkoztatni a mondat első felétől, és csak a másodikra koncentrálni, de nem nagyon sikerült.

–Hát, köszi. – Ismét hosszú pillanatokig néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

– Nincs kedved elmenni valahova ma este?