Tejszínes-sajtos csirkemell tésztával

Reggel a konyhába kilépve friss kávé fogadott egy rozsos zsemléből készült sonkás-sajtos szendviccsel. Marion az asztal másik végén ült, elégedetten falatozott és a mobilját nyomkodta.

– Na, mi hír a nagyvilágban? – kérdeztem tőle, miközben a pulthoz léptem, hogy öntsek magamnak a kávéból. Elővettem a kedvenc bögémet, amelyet még Barcelonában vásároltam, amikor Mariont elkísértem a divathétre tavaly. Sajnos nem adatott még meg, hogy sokat utazhassak, pedig a zene és a divat mellett a másik szenvedélyem. Egy nap szeretném körbeutazni a világot, sok érdekes városba eljutni.

– Nem történt semmi érdekes – válaszolja a szőkeség. – Viszont – folytatja. Ebből semmi jó nem fog kisülni. – Nincs kedved bejönni ma velem a divatházba?

– De, persze, mehetek. – Néha el szoktam látogatni vele a munkahelyére, sok érdekességet megtudok a divat világáról, amikor vele vagyok.

Belekortyoltam a tejjel és három cukorral ízesített kávémba, megettem a szendvicsemet, amelyet drága barátnőm készített, és elindultam készülődni. Felvettem egy fekete top-ot, egy világos koptatott farmert, kisminkeltem magam, majd ezt kiegészítettem az újonnan vásárolt retro bordó rúzsommal. A hajamat kiengedtem, kivasaltam, majd a tetejét befontam, és a fejem tetején kontyba kötöttem. Indulás előtt felvettem a korallszínű tornacipőm, majd magamra húztam az új oversize farmerkabátomat. Marion fekete farmert viselt sötétzöld inggel, fekete bőrkabáttal és bordó tornacipővel. Szőke haját lófarkba kötötte, ez mentette meg attól, hogy úgy nézzen ki, mint aki most lépett ki a Rock and Roll címlapjáról.

London belvárosa felé vettük az irányt, egyenesen Stella McCartney divatszalonja felé. Marionnak megadatott az a lehetőség, hogy az egyik legnagyobb brit tervezővel dolgozhasson együtt. Bár McCartney-t sokan vádolják azzal, hogy nem lenne híres tervező, hogyha az apja nem egy híres Beatle. Lehet, hogy ez így van, de ettől függetlenül én imádom a ruháit. Igényesek, mégis letisztultak, nem olyan bonyolult költemények, amelyekben megmozdulni sem lehet, amelyeket sok bemutatón látunk. Emellett Stella nincs elszállva magától, nem nézi le a közembereket, bárkivel szívesen teremt kapcsolatot. Azt mondja, hogy neki ez ad inspirációt. A divatházba érve Marion irodája felé vettük az irányt. A fő feladata a modellek kordinálása és a bemutatók szervezése. A következő nagy eseményük a Miami divathéten lesz három hét múlva. Elvileg Marion is utazik, még az is szóba került, hogy elkísérem. Nagyon belelkesültem, ugyanis még sosem voltam az Egyesült Államokban, de minden vágyam eljutni oda egyszer. Azonnal igent mondtam, amikor felmerült, hogy én is mehetek. Természetesen azzal nem számoltam, hogy a zenepedagógia pótvizsga pont annak az idejére esik, úgyhogy előbb tanulnom kell, átmennem a vizsgám, hogy ne kelljen már pótvizsgára mennem, majd ha ezzel meg vagyok, akkor jöhet a jól megérdemelt nyaralás a napfényes Floridában.

Marion irodájában hatan dolgoztak összesen. Ez a csapat felelt a koordinációért. Nem egyszer fordult elő, hogy A szőke ciklon üvöltve jött haza, mert annyira felidegesítette magát a kollégáinak az ötletén. Egyébként egy kedves, összetartó közösség volt. Bár sokat veszekedtek, mindig kiálltak egymásért, és rájuk nem volt jellemző a divat világában ismert furkálódás. Ebből az irodából az valahogy kiszorult. Talán tudták, hogy csak akkor ér valamit a munkájuk, csak akkor tudnak boldogulni, hogyha segítik egymást, nem hátba szúrják. Marion imádta a munkáját. Bár divattervezést tanult, sosem akart leülni egy tervezőasztal fölé, és megálmodni, hogy milyen anyagok és minták kombinációját viseljék a modellek. Mindig azt mondja, hogy az az álma, hogy stylist lehessen, világhírű emberek gardrobját töltse meg különböző tervezők ruhájával. Szeret Stella McCartney-val dolgozni, de esze ágában sincs itt megöregedni, viszont az önéletrajzában ez nagyon jól néz ki.

Marionnal rögtön helyet foglaltunk, és segítettem neki átnézni a Miami terveket, amíg vártunk rá, hogy a teljes csapat megérkezzen. Még csak hárman voltak benn, vártunk még Lisára, egy alacsony, vörös skót lányra, aki kedveli a merész darabokat, valamint Aubrey-ra, aki Dél-Londonban nőtt fel, és mindig a ready-to-wear dolgokat részesíti előnyben.

– Nina, jól hallom, hogy jössz velünk Miamiba? – érdeklődött Natalie, a partikirálynő. Nem egyszer fordult elő, hogy ezekkel a lányokkal mentünk el bulizni, és Natalie mindig utolsóként akart hazamenni, valamint elképesztő mennyiségű whiskey-t tudott meginni, úgyhogy nem telt el úgy buli, hogy ne hányt volna. Ennek ellenére szerettük, jókedvével mindig meg tudta hozni a társaság bulihangulatát.

– Igen, úgy tervezem – feleltem neki. – Remélem, semmi nem jön közbe.

– Szuper – lelkesült fel. – Akkor Miamiban is elmehetünk bulizni. – Miért nem lepődöm meg, hogy már megint ezen jár az esze? – Gondoljatok csak bele, bulizunk, tengerparti szórakozóhelyre megyünk, ahol a homokban táncolhatunk, és utána megmártózhatunk az Atlanti-óceánban ruha nélkül egy jóképű amerikai pasival. – Kuncogni kezdtem az ötletén, mire Marion egy cetlit tolt elém, úgy, hogy Natalie ne lássa. Ránéztem, mielőtt elolvastam volna. Jobb kezében egy tollat fogott, úgy emelte a szája elé, hogy Natalie ne lássa kitörni készülő nevetését. A cetlin ez állt: „Vajon Louis mit fog ehhez szólni?". Most még inkább nevethetnékem támadt. Válaszoltam Marionnak: „Mihez, a féktelen bulizáshoz vagy a mesztelen éjszakai fürdőzéshez egy amerikaival? Egyébként eszedbe ne jusson megemlíteni Natalie-nak Louis-t!". Elé toltam a cetlit, majd az elolvasása után megforgatta a szemeit. „Nyilván a mesztelen amerikaira gondoltam." Nem válaszoltam, csak Marionra nézve pajkosan mosolyogtam és megrántottam a vállam. Természetesen eszem ágában sem volt mesztelenül fürdőzni Miamiban az éjszaka közepén egy amerikiaval. Egyrészt nem vagyok híve a mesztelen fürdőzésnek, annál többre tartom magam. Másrészt hogyha már Louis-val randizgatok, akkor nem fogok mással kavarni. Előbb várjuk meg, hogy mi lesz velünk, aztán majd utána meglátjuk, hogy jöhet-e egy amerikai vagy sem.

Amikor a teljes csapat befutott, átnézték a Miami Divathét programját, én pedig segítettem nekik zenéket válogatni, hogy mik szóljanak a bemutató alatt. Néha meg szoktak kérni, hogy segítsek nekik ebben, abban, hiszen a zenék kiválogatsa is az ő feladauk, de ahhoz én egy picivel jobban értek, mint ők. Cserébe kedvezményket, ruhákat szoktam kapni, vagy éppen lehetőséget, hogy utazhassak velük valahova. Kiválogatni a zenéket azért cserébe, hogy elutazhassak az Egyesült Államokba, ahova mindig is vágytam? Nekem teljesen jó üzlet. Jó hangulat uralkodott az irodában, el tudták terelni a figyelmemet az esti találkozóról, a görcsöt is kevésbé éreztem a gyomromban. Késő délután arra eszméltem, hogy indulnom kell, különben még el fogok késni. Louis-val azt beszéltük meg, hogy nyolckor találkozunk náluk.

Marion nélkül indultam haza, ő azt mondta, hogy valószínűleg sokáig benn lesz, és holnap korán megy vissza. Nem is bántam, legalább nem tud faggatni, hogy mi történik ma este. Nem mintha amúgy nem mondtanám el neki, de valahogy egyszerűbb, ha én kezdem el mesélni, mintha folyamatosan bombázna a kérdéseivel. Otthon lezuhanyoztam, kisminkeltem magam rendesen, a hajamat pedig újra kivasaltam. Fekete farmert vettem fel, fehér topot, arra rá az új szürke oversize pulcsimat, és korallszínű tornacipőt húztam hozzá. A tükör ela állva úgy ítéltem meg, hogy nem öltöztem túl, teljesen hétköznapin, a sminkem és a hajam is rendben van, úgyhogy akár el is indulhattam. Nem volt kedvem buszozni, úgyhogy inkább hívtam egy taxit. Amíg vártam az autót, a konyhában ücsörögtem és a mobilomat nyomkodtam. Gyorsann átfutottam a legfrisebb híreket, majd miután semmi érdekeset nem találtam, tárcsáztam egy olyan számot, ami már elég régen. Néhány csörgés után beleszólt egy mély, rekedt hang:

– Szia, kicsim. – Barátságos volt, a hangszínén éreztem, hogy mosolyog a vonal túlsó felén.

– Szia, apa. – Régen hallottam, a hangját, úgy gondoltam, ideje felhívni. – Mi újság otthon?

– Semmi különös, minden a szokásos. Anyád éppen vacsorát készít, bundás kenyeret. – Már a szó hallatán is összefutott a nyál a számban. Imádtam, mindig a gyerekkoromra emlékeztetett.

– Az jó, bár csak ott lehetnék és ehetnék – válszoltam neki, és komolyan is gondoltam. Bármennyire vártam, hogy találkozhassak Louis-val, most jó lett volna a tv előtt ücsörögni apuval és bundáskenyeret majszolni fekete teával. Mint a régi szép időkben.

– Tényleg jó lenne – válaszolta. – Mikor látlak?

– Nem tudom, hogy mostanában hogyan tudok haza menni, de majd visszatérünk rá egy pár hét múlva, jó? – Nem akartam neki ígérni olyat, amit nem tudok megtartani.

– Mit csinálsz mostanában? – érdeklődött.

– Képzeld el, a múltkor találkoztam Harolddal. – Apa mindig Haroldnak hívta Harryt. Szerinte az olyan férfias, és illik hozzá. – Összefutottunk egy zenei rendezvényen, és megismertem a bandatársait.

– Igen, tudom, ő most valami nagyon menő fiúbandában énekel, ugye? – kérdezte.

– Igen, az egész világon imádják őket a tinilányok – nevettem fel. Apa nagyjából ennyire van képben a modern zenével és a sztárok világával. Egy új zenét akkor hallgat meg, hogyha megmutatom neki. Közben kisétáltam az erkélyre, hamarosan már meg kell érkeznie a taxinak. – Lehet, hogy megyek Marionnal Miamiba pár hét múlva – folytattam neki a mesélést. Izgatottan vázoltam a dolgokat, hogy mi a helyzet az iskolában, Marionnal, valamint említettem neki, hogy most találkozom egy barátommal. Miközben meséltem neki, megérkezett a taxi. Felkaptam az új oversize kabátomat, a táskámat és elindultam lefelé. Marion azt mondta nap közben, hogy csináltat kulcsot, remélem, tényleg így tesz, különben kint alszik a lépcsőházban. Közben apuval még mindig volnalban volt. Elmesélte, hogy egyik nap kimentek anyuval lovagolni John bácsihoz. A szüleim elég korán vállaltak gyereket, vagyis elmondásuk szerint nem voltam tervben, de életük legszebb pillanata volt, amikor megszülettem. Egy biztos, hogyha választhattam volna a mennyből, hogy kik legyenek a szüleim, akkor őket választom. A negyvenes éveik legelején jártak, még korántsem voltak idősnek mondhatók. Örültem neki, hogy amióta eljöttem otthonról sok idejük jut egymásra, például az, hogy most elmentek együtt lovagolni. Apu múltkor elvitte anyut vacsorázni a tangerpartra, mint az első randijukon. Csak akkor tettük le a telefont, miután megígértem nekik, hogy hamarosan meglátogatom őket. Ekkor már a taxi hátsó ülésén ültem és autóztunk Harry és Louis háza felé. Szerettem sötétedés után autókázni. Megnyugató volt, ahogy bámulhatom a mellettünk elhaladó várost vagy tájat.

Nagyjából egy óra múlva érkeztem meg Louis-hoz, nyolc előtt pár perccel. Pont időben. Nem tudom, hova küldhette el Harry-t, hogy kettesben lehessünk, de biztos jó ötlet volt, ha Harry belement. A kapun belépve már az ajtóban várt. Pont azon gondolkoztam, hogy mégis hogy köszönjek neki, de megelőzött: mosolyogva puszit nyomott az arcomra, majd beinvitált a házba.

– Arra gondoltam, hogy közös programként főzhetnénk valamit – kezdte azonnal. Megfordultam, és rá néztem. Voltak kérdéseim.

– Ez alatt azt érted, hogy én főzzek neked valamit, te meg végignézed? – húztam fel a szemöldököm.

– Nem – mentegetőzött azonnal. – Nem, segítek én is. – Válaszolta. – Már amennyire tudok. – Csibészes mosolyra húzta a száját. – Persze, csak ha nem bánod, de ha szeretnéd, csinálhatunk mást is – ajánlotta fel.

– Nem, jó lesz – ráztam meg a fejem. – Szeretek főzni – mosolyodtam el.

Elindult a konyhába, ahova már oda voltak készítve a hozzávalók. A pulthoz léptem, és megállapítottam, hogy valamilyen sajtos-tejszínes-csirkemelles tésztát fogunk készíteni. Jó választás. Louis megdicsért, amiért ilyen hamar kitaláltam a tervét. Jól választott, ugyanis szeretem az olasz konyhát, ezt az ételt pedig kimondottan az egyik kedvencem. Amikor közös programnak a főzést választotta, akkor sem lőtt mellé. Anyu megtanított néhány dologra, és az évek alatt tényleg megszerettem az ételkészítés művészetét. Hamar felosztottuk a feladatokat, természetesen a csirkemell felkockázása rám hárult, viszont Louis pucolta meg a fokhagymát és reszelte a sajtot. Szerintem ő úgy gondolta, hogy jól járt a sajtreszeléssel, de nekem sem volt ellenemre a felállás, hiszen a sajtot csak enni szerettem, reszelni nem, és amúgy is félő volt, hogy több kerül közben a számba, mint a tálba. Mielőtt nekiálltunk volna a főbb feladatoknak, feltettük a tésztát főni. Pontosabban hagytam, hogy Louis csinálja.

– Rendben, engedd nagyjából háromnegyedig az edényt vízzel. – Magyaráztam neki, miközben értetlenül állt a tésztafőzővel a kezében.

– Ez a lyukacsos dolog minek van benn? – kérdezte.

– Azért, mert amikor a tészta megfőtt, utána le kell szűrni, és ezzel csak ki kell emelni az edényből. – Bólintott, de szerintem nem értette, hogy ez miért könnyíti meg a dolgunkat. Majd a végén rájön.

– Tegyél bele egy pici sót és olajat. – Kiadtam a további feladatokat, majd odaálltam mellé, hogy nehogy elsózza a tésztát. – Tudod, hogy kell begyújtani a tűzhelyet?

– Szerinted tudom? – nevette el magát. Jogos, én sem feltételeztem. Arckifejezését látva nekem is nevetnem kellett. A tűzhely mellé léptem, elforgattam a gombot, megnyomtam a szikráztatót, és ráhelyeztem a vizet főni.

– Jó, ez most felmelegszik, mi pedig nekiállunk elkészíteni a szószt.

Elvette a pultról a sajtot és a reszelőt, és szó nélkül nekiállt a feladatnak. Én felkaptam egy kést, a vágódeszkára tettem a húst, és elkezdtem megtisztítani. Louis közben érdeklődve pillantott rám, figyelte, hogy mit csinálok.

– Sokszor szoktál főzni? – kérdezte.

– Néha – feleltem. – Ritkábban, mint szeretnék. Marion általában megelőz, és rendel valami kaját, mielőtt eljutnék a konyhába.

Egész eddig nem nagyon beszéltünk, mindketten a feladatra koncentráltunk, de most belelendültünk. Újra elkezdtünk gyerekkori sztorikat mesélni, valamint arról beszéltünk, hogy ki mit szokott csinálni a szabadidejében. Én elmeséltem, hogy nagyon szeretek lovagolni, de sajnos mióta Londonban élek, nem volt alkalmam eljutni. Róla kiderült, hogy szabadidejében többnyire zenél, állítása szerint egész jól zongorázik, valamint most tanul gitározni, és segít a dalírásban a bandának. Megígértettem vele, hogy játszik majd nekem valamit zongorán. Azt is megtudtam, hogy nagyon szereti a futballt, kedvenc csapata a Doncaster Rovers, ha a nagy csapatok közül kell választani, akkor a Manchester United. Engem nem nagyon kötött le soha a futball, a családban senki nem volt nagy futballrajongó. Louis sokat érdeklődött a gyerekkoromról, a szüleimről, én pedig szívesen meséltem neki, bár kicsit zavarban voltam. Valahogy soha sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, kivéve, ha a zenémről volt szó, most valahogy életemben először azt éreztem, hogy kiváncsi vagyok a reakciójára, hogy vajon tetszik-e neki, amit hall tőlem, vajon tetszem-e neki. Nem tudtam megállapítani, csak annyi tűnt fel, hogy miközben beszéltem, szinte végig az arcomat figyelte.

A csirkével hamar elkészültem, feltettem pirítani, majd jöhetett bele a petrezselyem. Átadtam Louis kezébe a fakanalat, hogy kevergesse, de vigyázzon, nehogy leverje a gázról. Tényleg óvatosan csinálta, de valahogy mégis úgy festett, mint az elefánt a porcelánboltban. Nagyon aranyosnak találam, ahogy saját magán szórakozott, ugyanis minden keverésnél más idióta arckifejezést vágott. Nevetnem kellett rajta.

Miközben pirult a hús, folytattuk a beszélgetést. Most én érdeklődtem többet, többnyire a One Direction-ös idők előttről. Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy későn, nagyjából tizenhat évesen kezdett zenélni. Mesélt a munkáiról, hogy mit dolgozott az X-Factor előtt, valamint a családjáról.

– Milyen volt ennyi nő között felnőni? – kérdeztem. El sem tudtam képzelni, milyen ennyi emberrel összezárva lenni a nap huszonnégy órájában.

– Hangos – vágta rá rögtön. – Nagyon hangos.

Ismét nevetnem kellett. Valahogy mindig nevetnem kell, amikor vele vagyok, de ha nem nevetem, akkor is mosolyra húzódik a szám. Kimondottan élveztem a társaságát. Néha kicsit félek, milyen lesz találkozni vele, de általában gördülékenyen mennek a dolgok, hogyha egyikünk sincs éppen zavarban.

Mikor úgy ítéltem meg, hogy a csirke megpirult, hozzáöntöttem a tejszínt, majd fokhagymával és reszelt sajttal ízesítettem. Louis még nagyjából három-négy percig kevergette, majd teljesen késznek nyilvánítottam, és az előzetesen üvegtálba kiszedett tészta mellé helyeztem. Úgy ítéltük meg, hogy mindketten kellően megéheztünk, úgyhogy szedtünk tényérba vacsorát, majd elindultunk a nappali felé. Amint beértünk, Louis hirtelen a másik irányba fordult, és elindult a teraszajtó felé.

– Gyere, együnk kint – nézett hátra rám, majd kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy elsőként lépjek ki. Pár lépést haladtam előre, majd megláttam egy két fa közé kifüggesztett függőágyat, amelyen két pléd pihent, és körbe gyertyák diszítették.

– Tele vagy meglepetésekkel – jegyeztem meg neki, amikor mellém lépett.

– Tetszik?

– Igen – feleltem neki habozás nélkül.

– Az ötlet vagy én? – A szemtelenségén ismét fel kellett nevetnem. Tetszett, hogy ennyit nevetek mellette, és azt hiszem, ez neki is tetszett, hogy meg tud nevettetni.

– Mindkettő – jegyeztem meg némi habozás után. Átkarolta a derekamat, magához húzott és puszit nyomott az arcomra. Tényleg tetszett, hogy nem unalmas ötletekkel állt elő, például, hogy valami puccos étterembe visz, ahol csak azzal villoghat, hogy milyen sok pénzt költhet el. Lehet, hogy a közös főzés és a vacsora a függőágyban, ahonnan látni a csillagokat átlagos, hétköznapi dolgok voltak, de pont ezért váltak olyan különlegessé.

Elindult a függőágy felé, kényelembe helyezte magát, majd kinyújtotta a kezét, hogy én is üljek le. Így is tettem. Úgy helyezkedtem, hogy lássam az eget, ugyanis bár nem volt annyira tiszta az ég, mint vidéken, ahol én felnőttem, de azért lehetett látni a csillagokat. A vacsorát hamar megettük, mind a kettőnknek ízlett. Louis letette a tányérokat a földre, majd ő is úgy helyezkedett, ahogy én. A vállunk összeért, A fejünk pedig nagyjából három centire volt egymástól. A haja néha csiklandozta az arcom.

– Egyébként hol van Harry? – kérdeztem rápillantva. Ő pajkosan nézett vissza rám.

– Vettem az egyik barátjának két jegyet Ariana Grande mai koncertjére Manchesterbe, hogy vigye el magával Harry-t.

Elismerően bólintottam. Ötletes.

– Manchesterbe? – kérdeztem vissza.

– Igen – bólintott. – Úgyhogy ha szeretnéd, az egész éjszaka a miénk. – Nem tudom, mit olvashatott le az arckifejezésemből, de gyorsan, mentegetőve folytatta. – Mármint akár egész éjszaka bámulhatjuk a csillagokat.

Nem tudom, milyen arcot vághattam, igazából magam sem tudtam, hogy vele akarom-e tölteni az éjszakát. Mindenesetre most nem akartam ezen gondolkodni, csak felálltam az ágyról, és Louis kérdő pillantásától övezve úgy feküdtem, hogy kinyújthattam a lábaimat, a fejemet pedig a vállára helyeztem.

– Engeded, hogy én is kényelembe helyezzem magam, vagy neked így jó? – érdeklődött.

– Nekem így jó, de igen, helyezd magad kényelembe nyugodtan – válaszoltam neki, majd felálltam. Tetszett a csipkelődése, szerintem sejtette, hogy szeretem az ilyeneket, és én is szeretem szívni más vérét, ezt már az első találkozásnál megtapasztaltuk.

Hosszában lefeküdt a függőágyra, majd feltette a bal kezét, jelezve, hogy feküdjek oda. Nem haboztam, csak elmosolyodtam, majd én is hosszában elfeküdtem. Bal kezében átkarolt, majd puszit nyomott a homlokomra. Hozzá bújtam, de néhány másodperc múlva késztetést éreztem arra, hogy belenézzek tengerkék szemeibe. Nem habozott sokat, a számra pillantott, majd egy pillanat múlva éreztem puha ajkait az enyémeken. Alsó ajkait kicsit megszívtam, mire belemarkolt a derekamba és magára fektetett. Mindkét kezemmel a hajába túrtam. Imádtam, ahogy puha tincsei siklanak az ujjaim között, miközben nyelveink egymással játszottak. Percek múlva kifulladva néztem a szemeibe, adtam még egy puszit a szájára, és mellkasára hajtottam a fejemet. Egy kicsit még hallgattam, a szívverését, majd úgy fordultam, hogy még hozzá bújhassak, de a csillagos eget is láthassam.

Az a borzalmas dolog

Másnap reggel elzsibbadt végtagokkal ébredtem egy idegen kanapén, egy idegen plédbe takarózva. Kómásan felültem, majd konstatáltam, hogy még igazából csak hajnal van, nem is reggel. Meg is lepődtem magamon, ugyanis a Mit utálok a világon a legjobban? listám első felében szerepel a korán kelés. A nappaliban még ott hevertek az üres pizzás dobozok, az üdítős poharak és a földön némi kólafolt éktelenkedett. Viszont valami nem volt ott, aminek talán kellene. Louis Tomlinson. Még emlékszem, hogy az éjszaka a karjaiban aludtam el, de ezek szerint ő a kényelmes ágyát választotta helyettem. Bár a szám nagy, hogyha beszélni kell, és előszeretettel fényezem magam, valamint a hatalmas egómat, de ennek ellenére, az önbizalmam a nullához közelít. Talán ennek köszönhető, hogy még mindig nem tudtam, hogy Louis-val hányadán állunk, ezért reménykedtem benne, hogy nyitva van a bejárati ajtó, és észrevétlenül le tudok lépni. Aztán majd keres, hogyha akar. Az biztos, hogy én nem fogok lépni. Lehet, hogy ez valami régimódi felfogás, de nem szeretem, amikor a lány lép. Valójában nem is azért, mert az a férfiak dolga, hanem mert a határozott pasik jönnek be, akik tudják, hogy mit akarnak, és hogyha már a legelején nem tudja, hogy mit akar, akar-e engem vagy sem, akkor mi lesz később?

Úgy döntöttem, nem húzom az időt olyanokkal, mint a mosakodás, nehogy belefussak valamelyik fiúba. Louis-nak nem tudtam volna mit mondani, és el akartam kerülni a kínos pillanatokat. Elhívott randizni, tegnap este megcsókolt, és éreztem, hogy tetszem neki, és hogy őszinte legyek, ő is tetszik nekem, de nem akarom beleélni magam, hogy lesz köztünk valami, mert hogyha így tettem, eddig mindig csalódás lett a vége. Harry részéről pedig el akartam kerülni a kérdéseit, hogy mégis mi történt, miután ő felment lefeküdni. Viszont az a részemről megérne egy kérdést, hogy vajon miért is tett így? Direkt akart minket kettesben hagyni? Elvégre ő hívott, mi másért lépett volna le ilyen korán? Nem értettem, de azt hiszem, Harry logikáját sosem fogom megérteni. Összeszedtem a telefonom és a kabátom, és a bejárati ajtóhoz léptem. Nagy szerencsémre a zár azonnal nyílt, amikor lenyomtam a kilincset. Kiléptem a hűvös utcára, ahol a szél azonnal az arcomba fújta a hajam. Lehúztam a csuklómról a hajgumimat és összekötöttem. A legközelebbi buszmegállóhoz sétáltam, és örömmel konstatáltam, hogy ismét szerencsém van: a busz hamarosan érkezik.

Nagyjából másfél óráig tartott, amíg tömegközlekedéssel hazaértem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki jókat mondott volna a tömegközlekedésről. Elvégre a nevében is benne van: tömeg. Én valahogy nem ódzkodtam, hogyha fel kellett szállnom a metróra vagy a buszra, sőt, valójában szerettem tömegközlekedni. Tudtam közben zenét hallgatni, gondolkodni és bámészkodni. Kell ennél több? Egyedül azt utáltam, amikor másfél-két órával korábban el kellett indulnom valahova, hogy időben odaérjek. Egy ekkora világvárosnak, mint London, ez az átka.

Otthon üres lakás fogadott. Marion korán kelő típus volt, ha tippelnem kell, azt mondanám, hogy elment futni. Párszor próbált magával rángatni, de az istenért nem tudott rávenni, hogy én reggel edzek. Kihasználtam az időt, amíg nincs itthon, vizet engedtem a kádba, kókuszillatú fürdősót szórtam bele, majd amikor megtellt, belefeküdtem. Egy jó ideig nem is terveztem kiszállni, úgyhogy magamhoz vettem a telefonom, és az WeHeartIt-on és a Pinteresten böngészgettem. Éppen idézetes képeket nézegettem, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki lehuppan a padlóra. Ezután még két puffanást hallottam egymást után. Ha tippelnem kéne, akkor Marion ledobta a cipőit, és külön-külön a falhoz vágta őket. Úgy gondoltam, ideje kikászálódni a kádból, mielőtt rám töri az ajtót, és kirángat a kellemes vízből. Képes rá.

Magam köré tekertem egy törülközőt, majd kiléptem az ajtón. A bejárati ajtó felé indulva egy fáradt, izzadt szőkeség terült el a padlón. Visszamentem a fürdőbe a mobilomért, és kihasználtam a pillanatot, amíg képtelen felkelni, lőttem róla egy fotót. A későbbiekben még jó lesz.

– Te mégis mit csinálsz? - kérdezte tőlem, de a fejét még mindig nem emelte fel, csak felém fordította.

– Ezt akár én is kérdezhetném – vágtam vissza. – Úgy fekszel ott, mint egy felmosórongy.

– Borzalmas dolog történt! – kiáltott fel, majd hirtelen felült.

Felhúztam a szemöldököm a folytatásra várva. Megpróbált kifújni az arcából egy hajtincset, a művelet nem volt sikeres, engem pedig csak egy dühös bikára emlékeztetett.

– Szóval az a borzalmas dolog törént, hogy...? – leültem mellé a földre.

– Az történt, hogy találkoztam az exemmel. – Megint kiabált. – És mivel még néha eszébe jut SMS-t küldeni, hogy találkozzunk újra, ezért maximum sebességre kapcsolva kezdtem el rohanni hazafele.

Nem tudtam mit tenni, hangosan felnevettem.

– Menj inkább zuhanyozni. – Tanácsoltam neki. Kicsit csúnyán nézett rám, de végül azt hiszem, úgy gondolta, hogy így lesz a legjobb.

Amíg ő a fürdőszobában tartózkodott, én felöltöztem, és a konyhába indultam. Bár az este megettem egy egész pizzát, egy fél csomag popcornt és egy zacskó nachost, nagyon éhes voltam.

Marion vizes hajjal lép ki a fürdőből, és rögtön a konyhába jön.

— Reggeli? – kérdezi, látván, hogy az üres hűtőt pásztázom.

— Reménytelen – húzom el a számat. – Nem megyünk le valahova reggelizni?

Nem is válaszolt, csak a fürdőbe indult, és miután meghallottam a hajszárító hangját, tudtam, hogy ez igent jelent. Én is kisminkeltem magam egy kicsit, majd a konyhában vártam, hogy induljunk. Marionnak szerencséje, hogy nem kellett sokat várom rá. A várakozás szintén a Mit utálok a világon a legjobban? listám első felében szerepel.

Elindultunk lefelé a lépcsőházban, és magamban csodálkoztam, hogy drága barátnőm még nem érdeklődött a tegnap este felől. Ám ez nem tartott sokáig, amint kiléptünk az utcára, feltette az első kérdését.

— Na, történt valami említésre méltó az este? — érdeklődött.

— Hát, Hazza leöntött kólával.

— És még valami? – Nyilván nem erre volt kiváncsi.

— Megvitattuk a Két pasi meg egy kicsi címeit.

— Egyéb érdekesség?

— Nem igazán, csak Louis megcsókolt. — Valami hasonló reakcióra számítottam, mint amit produkált. Megállt, és a szája elé tette a kezét, hogy ne kezdjen hangosan sikítozni, mint valami idióta – nem mintha nem lenne az.

— És ezt csak így mondod? – Csak nem bírja ki, hogy ne kiabáljon. Nyilván legszívesebben én is kiabáltam volna, és úgy viselkedtem volna, mint egy tinilány, vagy éppen úgy, mint Louis és a One Direction legtöbb rajongója. Csak éppen saját magamat nem akartam égetni ezzel, valamint tudtam, hogyha úgy viselkedek, akkor előbb-utóbb beleélem magam ebbe az egészbe, az pedig végképp nem akartam. Nem mellesleg szerettem Marion agyát húzni mindenféle hülyeségekkel. Pláne az ilyen dolgokkal, ugyanis én az a típus voltam, aki inkább van egyedül, mint valaki olyan mellett, akit nem szeret, ugyanis túl önző vagyok ahhoz, hogy a saját időmet feláldozzam valaki miatt, aki meg sem érdemli. Marion viszont a totális ellentétem ebből a szempontból: ő nagyon nehezen bírja egyedül, folyamatosan flörtöl valakivel, éjjel-nappal az igazit keresi, de azért hogyha valakivel csak úgy összejárni kell, azt sem veti meg. Ebből rendszeresen adódnak problémái, ugyanis nem egyszer fordult elő vele, hogy az éppen aktuális kalandja, akivel amúgy előzetesen ő közölte, hogy semmi nem lesz a szexen kívül köztük, beleszeretett, és nem tudta levakarni magáról. Na, nem mintha én megvetném az egy éjszakás kalandokat, csak sokkal diszkrétebben csinálom, mint Marion.

— Szóval, megcsókolt, és? Utána mi történt?

— Hát annyi történt, hogy Harry felment aludni, aztán Louis-val ketten maradtunk, és egy pléd alatt magához húzott, majd megcsókolt, és a mellkasán fekve aludtunk el a kanapén - vázoltam neki a helyzetet. — Csakhogy reggelre eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt?

– Hát, én is ezt kérdeztem. Reggel már egyedül ébredtem, aztán nem akartam ott maradni, ezért jöttem haza ilyen korán.

— Hogyhogy eltűnt? — Marionra néztem. Próbálta megemészteni a hallottakat. Tudtam, hogy mire gondol, még ha nem is mondta ki. Az egy éjszakás kalandok szoktak csak úgy eltűnni. Na, és pontosan ez az, amitől féltem. Nem akartam egy lenni a listáján. Az akartam lenni, aki miatt több név nem kerül erre a listára.

Időközben elértünk a kedvenc pékségünkhöz. Szendvicseket, fánkot, és mindenféle ínyencségeket kínáltak. Marion egy tonhalas szendvicset választott epres fánkkal és tejeskávéval, míg én egy sonkás-sajtos szendvicset mogyorókrémes fánkkal és vaníliás forrócsokival. Hiába van nyár, a reggeli forrócsoki még mindig jól esik a hűvös brit reggeleken. Szótlanul reggeliztünk, ami ránk egyátalán nem volt jellemző. Mindketten az utcára kilógó terasz mellett elhaladó embereket néztük.

– És mi lesz ezután? – Érdeklődött tovább Marion.

– Nem tudom, ha keres, akkor találkozunk, hogyha nem, akkor... – nos, akkor nem tudom, mi lesz, akkor nem találkozunk. Még szinte ki sem mondtam a mondatot, amikor csipogni kezdett a telefonom, hogy SMS-en érkezett. Ismeretlen szám volt. „Eltűntél reggel, amire felébredtem volna. Mikor láttak legközelebb? L." Felnevettem. Még hogy én tűntem el? – Nos, azt hiszem ebből lesz még randi.

Láttam Marionon, hogy izgatott. Általában sokkal izgatottabb, mint én. Külsőre ez most is így tűnt, de valójában majd kiugrottam a bőrömből. Ránéztem újra az üzenetre, mielőtt válaszoltam volna neki.

– Tetszik neked – jelentette ki Marion széles mosollyal.

– Nem – vágtam rá rögtön.

– Hazudsz.

– Igen - nevettem fel. Ha tetszik sem fogom bevallani. Hogy őszinte legyek, tartottam kicsit attól, hogy ő mégis csak egy világhírű fiúbanda énekese. Én hozzá képest egy senki vagyok. De úgy tűnik, ennek ellenére mégis érdeklem. Abban reménykedtem, hogy mivel Harry unokatesója vagyok, aki nem csak a zenésztársa, de történetesen az egyik legjobb barátja is, ezért nem fog játszadozni velem.

„Harry adta meg a számom vagy te loptad ki a mobiljából?" – kérdeztem vissza a kérdésére üzenetben.

„Nem válaszoltál a kérdésemre." – Ez jogos.

„Te sem az enyémre."

„Akkor válaszolok mindkettőre: én loptam ki, azt mondtad, ne tudjon róla; holnap este csinálunk valamit közösen?"

„Rendben, legyen. De csak mert válaszoltál a kérdésemre."

„Milyen nagylelkű valaki :)"

Marion végigolvasta a beszélgetést, majd megállapította, hogy vagy nagyon hamar egymás idegeire fogunk menni, vagy egymás csesztetése fogja életben tartani a kapcsolatunkat. Hozzátettem, hogy ez csak abban az esetben fordulhat elő, hogyha lesz valaha kapcsolat. Ő meg volt győződve róla, hogy igen. Majd meglátjuk.

A mai napra semmi programunk nem volt, Marion szabadnapos, nekem meg nem kellett bemennem az egyetemre, ezért úgy döntöttünk, pontosabban ő döntött úgy, engem pedig nem sokáig kellett győzködie, hogy menjünk el vásárolni. Marion azzal indokolta a vásárlási szándékát, hogy le kell vezetnie a feszültséget, azért a borzalmas dologért, ami ma reggel történt. Szerettem a divatot, de hogyha ez nem így lett volna, Marion mellett nem lett volna más választásom, mint megszeretni. Még hazamentünk, mielőtt belevetettük volna megunkat a shoppingolásba, átöltöztünk, és úgy indultunk el. Amint beértünk a plázába, Marion meglátta a Starbucks-ot, és azonnal inni akart még egy kávét. Én úgy döntöttem, meglátogatom a mosdót, de megbíztam, hogy vegyen nekem egy jeges vanília latte-t. Amikor kiértem, faarccal nyomott a kezembe egy poharat. Nem tudtam mire vélni, sosem szokott ilyen arcot vágni. Majd ránéztem a pohátta, és megértettem. A következő volt ráírva: Louis :). Szerintem ez az idióta szőkeség jobban szeretné, hogy összejönnénk, mint én. Elnevettem magam, megráztam a fejem, majd beleittam. Elindultunk körbejárni az üzleteket. Van egy taktikánk: első körben rengeteg ruhát felpróbálunk, de semmit nem veszünk meg. Akkor már tudjuk, hogy melyek azok, amelyek tetszenek, és esetleg szeretnénk őket. Aztán mire az összes bolton végigértünk, addigra letisztul annyira, hogy tudjuk, melyek azok, amelyekre tényleg szükségünk van, amelyek tényleg kellenek, és akkor, második körben vesszük meg. Az esetek 98 százalékában amit megveszek, ezek után nem bánom meg. A körút végére gazdagabb lettem egy kék minivirágos szoknyával, egy fekete toppal, egy bordó, retró rúzzsal, egy sima fekete farmerral, egy világosszürke kötött oversize pulcsival, valamint beruháztam egy fekete oldschool Vans cipőre is. Szeretem az oldshool és oversize dolgokat, lehet, hogy a legtöbb nem nőies, de nekem tetszik. Ezzel ellentétben viszont sokszor hordok szoknyát is. A divat szeretete mindig jellemzett a zene szeretete mellett, és bár sosem foglalkoztam hivatásszerűen a divattal, örülök, hogy Marion révén beleláthatok a divatvilágba, elleshetem annak csinját-binját. A vásárlás alatt végig azon gondolkoztam, hogy holnap mégis mit vegyek fel. Vajon miben tetszem a legjobban Louisnak? Meg úgy egyátalán, mit fogunk csinálni? Hogyan öltözzek? Mindig hatalmas dilemma, hogy mégis mit vegyek fel, pláne akkor, amikor nem tudom, hogy mire kéne számítanom.

Egész este nem tudtam magammal mit kezdeni, többnyire csak zenét hallgattam, valamint próbáltam titkolni kedves lakótársam előtt, hogy mennyire görcsben van a gyomrom a holnap miatt. Nagyjából tíz percenként jött be szobámba, és kérdezte meg, hogy izgulok-e. Este kilenc fele aztán meguntam, kulcsra zártam a szobám ajtaját, majd lefeküldtem aludni. Még hallottam Marion dübörgését néhányszor az ajtón, de bedugtam a fülesem a fülembe, és máris csak az alvásra koncentrálhattam. Nagyon ritkán tudok elaludni zenére, most viszont nagyjából fél óráig tartott, míg álomba merültem. Álmomban egy hatalmas sziklán álltam, alattam a fodrozódó óceán. Lent a vízben tengerkék szempárokat láttam, majd hirtelen elkezdtem lefelé zuhanni, de nem értem el soha a vizet, sőt, mintha mindig egyre távolabb lett volna.  

Szerzői megjegyzés 2020. július 23.

Sziasztok! 

Először is szeretném megköszönni, hogy máris ennyien olvastok, kommenteltek, és a többi... Nagyon jól esik, köszönöm szépen. 

Sokan kérdeztétek, hogy miért csak hetente érkeznek részek, nos, erre az a válasz, hogy nem akarom azt, hogy gyakrabban publikálok, és közben meg nincs időm írni, nem haladok, és előfordul, hogy nem tudom tartani a hétfői határidőket. Elég jól haladok, az egész történet vázlata készen van már, a megírt fejezetekkel is szépen haladok, ha esetleg végzek az egésszel, akkor talán sűrűbben érkeznek részek. Nagyon lelkes vagyok ezzel a történettel kapcsolatban. 

Annyit még el kell mondanom, hogy ezt a fanfictiont nagyjából 2015 környékén kezdtem el írni, de aztán pár fejezem után nem folytattam. Viszon tavaly őssze újra elkezdtem, és eldöntöttem, hogy végig is írom. Az eddigi fejezeteket csak némileg átírtam a publikálás előtt, az még a régi időkből van. A most következők már teljesen újak. Szerintem más a stílusuk, és én sokkal jobban is szeretem őket, remélem nektek is tetszeni fog. 

Most pedig még egy nagyon fontos dologról kell írnom, a mai napról. 2020. július 23-a van, ma 10 éves a One Direction. Annyi mindent tudnék írni, de csak kettő dolgot szeretnék most megköszönni. Először is köszönöm Tommo-nak, hogy megmentette az életemet. Háromszor. Szó szerint. Másodszor pedig köszönöm azokat az embereket, akiket a barátaimnak mondhatok vagy szép emlékeim vannak velük, és a One Direction miatt ismerem őket. Büszke vagyok rá, hogy ehhez a családhoz tartozhatok! 

Ennek örömére pedig fogadjátok sok szeretettel az új részt. 

Puszi, Kiara#

#10YearsOfOneDirection

Csókold meg Abraham Lincoln-t

Kiskoromban sokszor azzal ütöttem el az időt, hogy egy-egy kedvenc versemet megtanultam, és a rímekbe szedett sorokra dallamot formáltam. Már akkor szerettem egyedit alkotni. Később rendszerré vált, hogy leszöktem a pincénkbe egy régi, elhangolt pianinón játszani. Amikor ezt a szüleim meglátták, hívtak egy hangolót, hogy legalább ne macskanyávogás szűrődjön fel a pincéből. Hamar megtanultam zongorázni, ebben a nagypapám volt segítségemre. Látta, hogy érdekel a dolog, és délutánonként leült mellém a zongora mellé, és segített tanulni. Egyszerűen nem tudtam betelni azokkal a csodálatos hangokkal, órákon át szántották az ujjaim a billentyűket, de soha nem untam. Eleinte könnyű darabokat játszottam, majd egyre nehezebbekket és a sajátjaimat. Eleinte nem jártam tanárhoz, de később, amikor a szüleim látták, hogy komolyan gondolom, vettek nekem egy rendes zongorát, amely már fent, a házban kapott helyet. Ekkor kezdtem el zeneiskolába járni. Szinte minden szabadidőmet a zongora mellett töltöttem.

A szüleimmel volt egy egyességünk: járhatok zeneiskolába gitározni is, ha nem romlik a tanulmányi átlagom. Mindent megtettem, hogy zenélhessek, szóval inkább tanultam, mint hogy elvegyék ezt tőlem. Eleinte bérelt gitáron játszottam, majd tizennégy évesen, az első fizetésemből vettem magamnak egy fekete Fender akusztikust. Annyira a szívemhez nőtt, hogy azóta képtelen vagyok megválni tőle. Szinte mindenhova magammal viszem, bár annyira mégsem szeretem, mint a zongorát, nem tudok mit tenni, a billentyűs hangszer nem fér el a zsebemben, nem tudom cipelni. Bár legszívesebben azt tenném.

Régen rengeteg dalt írtam Harry-nek és a White Eskimo-nak. Mindig eltaláltam Styles hangfekvését és a zenekar stílusát. Harry hangjára egyébként is könnyű volt dalt írni, szerintem nincs olyan szám, amit ne tudna elénekelni. Egyszer-kétszer mondjuk meg is szívattam őket, direkt olyanokat küldtem nekik, amikről tudtam, hogy első látásra a kukába hajítják. Szerettem nézni ilyenkor az arcukat. Nekem szórakozás volt, hogy láttam értetlenséget, hogy ezt mégis hogy gondolom, valamint gyakorlásnak jók voltak. Néhány dal ezek közül még a mai napig meg volt, hiszen az, hogy nekik nem tetszett vagy az, hogy nem az ő stílusuk volt, nem azt jelentette, hogy rosszak a dalok. Eltettem őket, hátha még szükség lesz rájuk.

Este nyolc körül léptem be Harry és Louis közös otthonának kapuján. Az egyik ablakon kiszűrődött a fény. Furcsa, hogy még soha nem voltam itt, pedig Hazza több, mint négy éve itt lakik. Nem tudom, miért, valahogy amióta a One Direction tagja, azóta nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Talán most majd megváltoznak a dolgok. Túl fontos nekem ez a hülye ahhoz, hogy csak úgy elengedjem megint.

A térkövekkel kirakott járdán a mahagóni ajtóig sétáltam, majd megnyomtam a jobbkézre eső csengőt. Pár pillanat múlva kinyílt a bejárat, és egy pólóba, alsógatyába öltözött Louis Tomlinson jelent meg. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne pillantsak le, ezért inkább az arcát fürkésztem. Meglepetést látta mrajta, de nem igazán értettem, miért, hiszen tudta, hogy jövök. Majd amikor közölte, hogy Harry még stúdiózik, akkor megértettem. Végül oldalra lépett, én pedig beléptem a hatalmas házba. Fura volt itt lenni úgy, hogy csak ketten vagyunk; a feszültség szinte vibrált közöttünk, és ezt szerintem ő is érezte.

Kiléptem a tornacipőmből. Nem vettem túl elegánsra a figurát, egy sima farmert, fekete tornacipőt és fekete Nickelbackes pólót vettem fel.

– Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben a konyha felé mentünk.

– De, egy kicsit – feleltem neki, mire kinyitotta a hűtőajtót. Idegesen húzta el a száját. Előre féltem tőle, hogy mit fog ajánlani.

– Pizzamaradékkal tudok szolgálni.

– Legénylakás - nevettem fel.

– Jól lesz az is – rántottam meg végül a vállam, mire leemelt a pult széléről egy dobozt, amely duplasajtos pizzát rejtett. Nem lehetett olyan túl régi, még elég jó állapotban volt.

Helyet foglaltam az egyik bárszéken, ő pedig felsietett az emeletre, majd nagyjából egy perc. múlva vissza is tért, immár melegítőnadrágban. Én rögtön enni kezdtem, ugyanis éreztem a feszültséget közöttünk. Nem tudtam, most miért nem beszélgetünk, hiszen tegnap este olyan könnyen ment minden. Lassan rágtam a falatokat, a gondolataim kötötték le a figyelmemet. Vajon ő is annyira zavarban van, mint én? Vagy csak szimplán nincs kedve beszélni? A tegnap este után nem hiszem. A vacsora, az elköszönés... Sokkal valószínűbb, hogy nem tudja, mit mondjon. Reméltem, így van. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, de azért kicsit vonzódom hozzá, és bár lehet, hogy nem tartana sokáig a kapcsolatunk, hiszen milyen nehéz lehet a barátnőjének a sok rajongó miatt, ráadásul lányok milliói akarják őt. Viszont túlságosan jól érzem magam a társaságában, és én annál sokkal önzőbb vagyok, hogy csak így meg úgy lemondjak róla. Ez túl komolyan hangzik egyetlen randi után. Mi van velem?

Mindenesetre, még felesleges a jövőt tervezgetni. Fogalmam sincs, mi lesz velünk, majd talán az idő megoldja. Egyet tudok: amikor tegnap este a fülembe suttogott, és kirázott a hideg, olyat még soha nem éreztem. Valamiért azt én szívemet nagyon nehéz elnyerni, de neki az első pillanattól sikerült, ezt nem tagadhatom.

Gondolataimat ajtócsapódás szakította félbe; megérkezett Hazz. Örültem neki, nem tudtam, mi fog kisülni ebből a kínos hallgatásból. Leugrottam a székről, és egyenesen a nappali felé indultam. Harry éppen a kabátját akasztotta fel a fogasra. Mihelyst odaértem hozzá egy hatalmas öleléssel fogadott, amelyet rögtön viszonoztam.

– Nem vagy éhes? – érdeklődött, miután Louis-val megölelték egymást. Már nem voltam nagyon az, de emellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

– Az előbb Louis is ugyanezt kérdezte, de csak egy maradék pizzával tudott szolgálni – megvető pillantással jutalmaztam az említettet, de a mosolyából ítélve poénra vette a dolgot. Helyes. – Te mit tudsz ajánlani? – Felhúztam az egyik szemöldököm, és kérdőn néztem rá. Elnevette magát, a zsebéhez nyúlt, tárcsázott egy számot, majd pár csörgés után beleszólt a telefonba...

– Konbanwa – ...japánul. Lehidalok! Még emlékszik! Láttam Louis értetlen arcát, de nem feleltem neki, hanem unokatestvérem felé irányítottam a pillantásomat, aki eközben kért egy duplasajtos, egy sonkás-kukoricás és egy bolognais pizzát. Tudta, hogy mindig sonkás-kukoricásat vagy hawaii-t ettem. Miért éreztem úgy, mintha nem telt volna el ilyen sok idő?

– Te mióta tudsz japánul? – fordult Tommo a lakótársához, mire felnevettem.

– Nem tud japánul, ne nézd ilyen okosnak. - Harry sértődött fejet vágott. Nagyjából tíz percbe tellett, míg a nő a vonal túlsó végén megértette, hogy mit is akarunk. – Régen azzal szórakoztunk, hogy mindig más nyelven rendeltünk pizzát. Japánul, mandarin nyelven, spanyolul, franciául, oroszul, magyarul, lengyelül... Vagy húsz nyelven tudtunk kérni.

A pizzánk nagyjából negyven perc múlva érkezett meg, addig csináltunk magunknak popcornt, elvégre a filmzés anélkül az igazi, majd egy csomag Tortilla chips is előkerült. Bántam, hogy nem hoztam cidert, de a pizzéria kárpótolt minket, kaptunk három nagy kólát. Helyet foglaltam a hatalmas díványon a két fiú között. Szétosztottuk a pizzákat, és miután Charlie Sheen-ék felkerültek a képernyőre, falatozni kezdtünk.

– Ezen nincs is duplasajt – morgolódott Lou. Balra fordultam, hogy szemügyre vegyem az ételt, és megállapítottam, hogy tényleg nem bővelkedett a feltétben. Letéptem egy szeletet a sajátomból, és átdobtam a dobozára. Először értetlenül nézett rám, majd végül nálam landolt egy sajtos és egy bolognai-s is. Úgy éreztem, ma éjjel jól fogok lakni. Persze csakis a pizzára gondoltam.

– Te is úgy gondolkodsz, mint Charlie – vetette oda nekem Harry az első rész elején.

– Amíg Alan drámázik, hogy éppen kirúgta a felesége, addig Charlie-nak az a legnagyobb problémája, hogy hogyan jött be az ajtón. – Csak elmosolyodtam és magamban nevettem, hogy mennyire igaza van. Van pár hasonlóság Charlie meg köztem, én is olyan szarkasztikus vagyok, mint ő, és pontosan úgy nem tudok bánni a gyerekekkel. Szegény Jake!

Imádom a Two And A Half Man poénjait, viszont mivel már legalább harminszor láttam az egész sorozatot, egy idő után elkezdtem töprengeni a címeken.

– Hogy lehet egy résznek olyan címet adni, hogy Hát, a lelkem mélyén azt hiszem, szerettem volna egy gyantázott majmot? – tártam szét a karjaimat.

– Miért az Egy macska, aki színleli, hogy úszószárnyai vannak, az jobb? – érkezett az újabb kérdés Hazz-tól.

– A Csókold meg Abraham Lincoln-t a legjobb – döntött végül Lou.

– Részben egyet kell értenem – kezdten felvezetni a mondandómat. – De nem tetszik, hogy pont Lincoln-t veszik bele. Az egyik kedvenc elnököm volt. – A szemem sarkából láttam, ahogy Styles a kezébe temette az arcát.

– Amerikai történelem. Témánál vagyunk. – Louis értetlenül nézett rá. Szegény sok dolgot nem értett még velünk kapcsolatban. De majd belejön. – Fel tudja sorolni az összes elnököt. – Bökött rám Harry.

Megráztam a fejem, és inkább a sorozatra figyeltem. Folyamatosan röhögtünk a jobbnál jobb vicceken, és sokszor a sajátjainkat is hozzáfűztük. Tommo-val hasonló a humorunk, volt, hogy egy időben szólaltunk meg, és ugyanazt mondtuk. Ilyenkor sokszor egymásra mosolyogtunk. Minden ilyen alkalommal Harry széles vigyorral nézett minket, én pedig próbáltam kerülni a tekintetét, ugyanis abból, ahogy nézett, nem tudtam leszűrni, hogy örül-e annak, hogy Louis-val ilyen jól kijövünk, vagy inkább szeretne minket távol tartani egymástól. Ismerve Harry-t, az utóbbira tippelnék, de nála valójában sosem lehet tudni semmit. 

Már nem tudom, hányadik részt néztük, amikor csak annyit éreztem, hogy valami folyik a nyakamon. Hirtelen nem tudtam, hogy mi lehetett, kissé váratlanul ért. Odakaptam a kezemmel, de már késő volt. Drága unokatestvérem nyakon borított a kólájával. Most úgy megverem! Azért szeretem ám. Hogy dögölne meg!

Se szó, se beszéd kezdtem el ütni, ahol csak értem, és kis idő múlva hatalmas balhé alakult ki közöttünk. A földön fekve püfföltük egymást, majd ez átment csikizésbe, és miután már megunta, hogy a szuszt is kinyomja belőlem, felállt. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ezért csak grimaszolni tudtam. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy Louis nem segített, hanem csak nevetve nézett minket. Na, jól van, így gondolom meg, hogy mi lesz velünk ezután. És ezt fenyegetésnek is veheti.

– Én azt hiszem, felmegyek lefeküdni – szólalt meg végül Hazz nagy nyújtózkodások közepette. Mivel még mindig a földön feküdtem, lehajolt hozzám egy puszira, de én csak karba fontam a kezeim, és dühösen elfordultam. Már indult felfelé a lépcsőn, amikor észbe kaptam, hogy kéne valami másik felső. Felrohantam utána, és meggondolatlanul rontottam be a szobájába. Tökéletesen kidolgozott felsőtestével találtam szembe magam, viszont a legtöbb nővel ellentétben hálálkodtam, hogy volt rajta alsó. Csak a pontosság kedvéért: Calvin Klein alsó.

Miután közöltem vele, miért is jöttem, kibattyogott a mosókonyhájukba, és a szárítóról lekapott egy minta nélküli fekete pólót. Szerencsére nem esett nehezemre kitalálni, hogy a szobájából nyíló egyik ajtó a fürdő, úgyhogy gyorsan beslisszoltam, és levettem az elázott pólómat. Megnyitottam a csapot, bevizeztem a felsőmet, és azzal töröltem át a nyakamat és a vállamat, hogy legalább ne ragadjak. Majd miután úgy ítéltem meg, hogy már nem nézek ki úgy, mint egy csöves, felvettem a pólót, amelyet Hazz a kezembe nyomott. Majd az enyémet a csapon hagyva kisétáltam a szobába, egy pillantást még vetettem Harry-re, ahogy félig betakarva, félmesztelenül fekszik az ágyban, megráztam a fejem, mire ő csak vigyorgott, majd becsaptam magam mögött a szobájának az ajtaját és leballagtam a lépcsőn.

Meglepettem konstatáltam, hogy Louis lekapcsolta a villanyt és szerzett egy plédet. Mosolyogva léptem a kanapéhoz, majd némi habozás után helyet foglaltam mellette. Úgy ültem, ahogy eddig; még mindig nem tudtam, hányadán is állunk egymással, és nem akartam, hogy lássa rajtam a kétséget. Meglepődtem, amikor átkarolta a derekamat, a mellkasára vont, majd betakart. Csak akkor mertem elmosolyodni, amikor már nem látta, pedig biztos voltam benne, hogy ő is hasonlóan érez. Nagyon zavart voltam, mégis azt éreztem,  hogy itt és most jókor vagyok jó időben, jelenleg ez a legjobb, ami történhet velem. 

Most, hogy mellette feküdtem, körülvett az illata, égetett az érintése, éreztem a teste melegét és hallottam a szívének dobogását, már nem volt kedvem Charlie Sheen-re figyelni. Hirtelen ötlettől vezérelve átkaroltam és hozzábújtam, mire belepuszilt a hajamba. Lehunytam a szemem, és élveztem a pillanatot. Éreztem magamon a tekintetét, ezért nem bírtam, ki, hogy ne nézzek bele az Atlanti-óceánnál is kékebb szemeibe. Felemeltem a fejem, és a sejtésem beigazolódott: ő is engem figyelt. Alig pár centire volt az arcunk egymástól. A szívem hevesebben kezdett verni, mihelyst megéreztem, hogy ajkaink összeérnek. Kezeim elindultak felfelé tökéletes mellkasán, az egyik megállapodott a nyakánál, másikkal a hajába túrtam. Megemelt a derekamnál fogva, és teljesen maga felé fordított. Végignyalta az alsó ajkamat, mire a szám elnyílt, és nyelveink találkoztak. Egyik kezével a hátamat simogatta, másikat az arcomra helyezte. Lágyan, védelmezően csókolt, gyengéd szenvedéllyel. Az eddig a nyakánál pihenő tenyerem a mellkasára csúszott. Neki is hasonlóan gyorsan vert a szíve, mint nekem. A levegő szinte forrt közöttünk. Egyszerre mosolyogtunk bele a csókba.

Hullámhossz

Végül igent mondtam, elmegyek valahová Louis-val. Persze, a lelkére kötöttem két dolgot, először is, ne szóljon Harry-nek, valamint hogy semmilyen feltűnést nem szeretnék, még csak a gondolat se merüljön fel benne, hogy valami puccos étterembe visz. Nem mintha amúgy erre számítottam volna, annál kreatívabbnak gondolom, minthogy ilyen elcsépelt dolgot találjon ki, ráadásul az egész srác egyszerűnek tűnt, már amennyire egy sztár egyszerű lehet.

Azért nem bíztam a véletlenre, nem szakadt melegítőben mentem, még a végén csövesnek hitt volna. Egy sötét farmerhoz fekete, virágos, ujjatlan felsőt választottam, muszlin anyagból. Magassarkút húztam, aztán csak reménykedtem, hogy nem leszek magasabb Tomlinsonnál. A hajamat kifésültem, és hagytam, hogy természetes, laza hullámaiban omoljon a vállamra. A sminkeléssel nem időztem sokat, egy enyhe füstös sminket tettem fel, és már készen is voltam. Nem foglalkoztam sokkal többet a készülődéssel, mint egy normális napon, elvégre már látott szemét között feküdni, koszos papírzsepivel a hajamban, valamint porban ücsörögni. Hogyha ezek után probléma, hogy nincs rajtam olyan sok smink, akkor jobb, ha nem is lesz köztünk semmi. Rápillantottam az órára: fél nyolc lesz tíz perc múlva. Még volt időm egy bögre kávéra. Már éppen elkezdtem iszogatni a fekete löttyöt, amikor csengettek. Biztos voltam benne, hogy Louis az, de amikor a kaputelefonhoz léptem, Marion dühös hangját hallottam meg a vonal másik végén. Közölte, hogy nem találja a kulcsát, viszont szeretne bejutni. Nevetve engedtem be, majd mire felbaktatott a negyedikre, az ajtót is kinyitottam.

– Ne szólj semmit - viharzott be a lakásba rám sem pillantva. Kilépett a cipőjéből és ledobta a táskáját. – Te meg hogy nézel ki? – Teljesen váratlan kérdésétől tátva maradt a szám. Még jó, hogy nem tartottunk galambokat, mert különben most biztos ott végezte volna az egyik. - Mármint úgy értem, miért öltöztél ki estére?

– Randim lesz - indultam vissza a konyhába. Most Marionon volt a sor, hogy meglepődjön. – Kivel? – Már éppen válaszolhattam volna, amikor ismét csengeni kezdett a kaputelefon. Eszelősen pillantottunk egymásra, majd rohanni kezdtünk a bejárat felé. Végül barátnőm ért oda előbb, köszönhetően jobb helyzetének.

– Hallo, Marion Carter – szólt bele. Leálltam a kapálózással, hogy kivegyem a kezéből, elvégre nem akartam, hogy Louis bármit is meghalljon ebből. - Persze, mindjárt megy. – Láttam a meglepődést az arcán, amikor megtudta, kivel is töltöm az estét. Visszahelyezte a telefont a helyére.

– Miért nem mondtad? – ordított rám izgatottan.

– Akartam, csak éppen rohantál, hogy beszélj vele – rántottam meg a vállam. – Jobban be vagy zsongva, mint én - nevettem fel.

– Persze, hogy be vagyok, lehet dugni fogtok. – Nevetve indultam vissza a konyhába, miközben azon tűnődöm, hogy miért osztom meg a lakteremet egy ilyen idiótával. Erre a reakciójára már nem tudtam mit mondani. Azért nem életem első randijára mentem, vagy nem arra az estére készültem, amikor elvesztem a szüzességem. Marion akkor rontott be a helyiségbe, amikor lenyeltem az utolsó korty koffeinadagomat, és készültem elmosni a bögrét. Megengedtem a vizet.

– Tökéletesen vagy felöltözve, ő se vette túl elegánsra. – Elöblítettem a bögrét, majd megfordultam, tisztára töröltem a kezeimet, és csak ezek után szegeztem neki a kérdést.

– Honnan a francból tudod, hogy hogyan van felöltözve?

– Kinéztem az erkélyen – közölte, mintha ez annyira magától értetődő lenne. – Ott áll az utcán. – Úgy ítéltem meg, hogy jobban járok, ha minél előbb elhúzom a csíkot ezek után.

Magamra vettem a bézs műbőr kabátomat, felkaptam a táskám, kulcsra zártam a bejárati ajtót, hogy Marion ezek után csak azért se tudjon menni sehova, és elindultam lefelé a lépcsőn. Nagy szerencsém volt, hogy hozzá voltam szokva a magassarkúhoz, különben most bajban lennék a nyolc centis sarkakkal – a sok bulizás megtette a hatását. Nem mintha minden hétvégén csont részeg lennék, de azért Marionnal rendesen meg szoktuk ünnepelni az olyan alkalmakat, és nem vetjük meg az alkoholt sem. Az a szerencsénk, hogy mi jó részegek vagyunk, amikor már nem tudunk járni, akkor is gondolkozunk, tudjuk mit akarunk mondani vagy tenni, maximum a testünk nem engedelmeskedik. Van egy alkalmazás, a Drunk Mode, amely ittas állapotban megelőzi, hogy az exed tárcsázd, viszont segít megtalálni a józan barátokat. Nos, egyikünk sem tartozik bele ebbe a kategóriába, szóval ezt, azt hiszem, ejthetjük is.

Kilépve az ajtón rögtön Louis mosolygós arcával találtam magam szembe.

– Jó estét - köszöntem neki.

– Neked is.

Éppen elindultunk, amikor a fejünk fölül fülyülést hallottunk. Mindketten odakaptuk a tekintetünket. Az erkélyemen Marion állt, és akkora mosoly terült szét az arcán, hogy majdnem körbeérte a fejét.

– Mit a faszt keresel ott? - ordítottam föl. Louis meglepetten nézte a jelenetet. A lakótársam megrántotta a vállát.

– Ez az egyetlen kijárat a lakásból.

– Hát, így jár, aki elhagyja a kulcsát.

– Nem hagytam el, elszökött! - kente szegény kulcscsomóra az egész balhét. Amúgy meg nem nagyon értem, hogyan bírt elhagyni egy akkora csomót. Minimum egy kilós, és vagy húsz dísz lóg rajta a négy kulcs mellett. Éppen válaszoltam volna neki valami ütőset, amikor Louis kuncogását hallottam. Nem kellett megkérdeznem, miért, tudtam, hogy a szájkaraténk szórakoztatta ennyire. Most már neki akartam odaszúrni, de ez nem történik meg, mivel megcsörrent a mobilom. Előhalásztam a zsebemből, majd meglepetten pillantottam a képernyőre, és Louis felé mutattam azt. Leolvasta a Fürtös Styles nevet, én pedig elindultam, a számra helyezem az ujjamat, jelezve, hogy ne szólaljon meg, majd fogadtam a hívást.

– Szia Harry – szóltam bele közömbös hangon.

– Szia Nina! Merre vagy? – érdeklődött mohón.

– Itthon – feleltem neki.

– Király – lelkesült be rögtön. Valamire készült. – Nincs kedved elmenni ma este berúgni? – Igen, ő így hívta, amikor szórakozni megyünk.

– Ma nem jó, Marionnal csajos estét tartunk – vetítettem neki tovább.

– Ne már! – Elképzeltem, ahogy csalódottan beletúr a hajába. – Ez a hülye is itt hagyott, most mit csináljak egyedül?

– Louis? Miért hova ment? – érdeklődtem tettetett csodálkozással, mire a mellettem sétálónak mosoly kúszott az arcára.

– Mit tudom én – vágta rá. – Valami barátjával találkozik.

– Aha. – Ismét Louis-ra pillantottam. Jól összekamuztuk ezt az estét.

– Mi volt ez? - kérdezte Harry, amikor egy autó hatalmas sebességgel haladt el mellettünk. A francba! Most mi a szart mondjak neki? – Semmi, csak lejöttem a pizzáért, és elment mellettem egy kocsi. – Végül is csak félig hazudtam neki, de a cél érdekében bármit.

– Ne már, még pizzáztok is? – nyavajogta bele a mobilomba. – Oké, akkor leteszem. Majd beszélünk. – És kinyomta. Semmi elköszönés, semmi.

– Oké - suttogtam magam elé, majd írtam egy üzenetet Marionnak, hogy mit is mondtam Harry-nek.

– Miért nem szabad Harry-nek tudnia? – kérdete Louis, miután a zsebembe süllyesztettem a mobilomat.

– Nem ismered eléggé? – kérdeztem vissza. – Kiakadna.

– De miért?

– Amikor megalakult az együttes, azt mondta Gemmának, hogy eszébe ne jusson bárkivel is randizni a bandából.

– Én is ezt mondtam a húgaimnak – vigyorodott el.

– Na, látod? Erről beszélek! Nekem nem mondta, de tudom, hogy ezt gondolja. Jobb a békesség – rántottam meg végül a vállam, és ezzel le is zártam a témát.

– Szóval a British Music Collage-ban tanulsz – hozott fel egy újabbat.

– Igen - bólintottam.

– És miért nem énekelsz? – pillantott rám. Lesütöttem a szemem és a földet kezdtem pásztázni. Nem szívesen beszéltem erről. – Mármint nagyon jó hangod van, miért csak írod a zenét?

– Legelőször együtt akartam csinálni a kettőt – kezdtem bele. Vettem egy mély levegőt. – De aztán csak a dalszerzés maradt meg.

– Miért? – Haboztam, hogy mit mondjak neki. Meredten bámultam magam elé. Ha most egy filmben lettünk volna, biztos elkezdett volna csöpögni az első. – Ha nem akarod...

– Félek – vágtam a szavába alig hallhatóan, majd a fiúra emelem a tekintetem. Nem kellett megkérdeznie, tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy mitől. -Nem tudom, hogy mitől. Egyszerűen nem tudok énekelni sok ember előtt. Talán a negatív kritika az oka.

– Mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik, amit csinálsz – jelentette ki a nyilvánvalót.

– Tudom, és nem is arról van szó, hogy ne akarnám – kezdtem el őrült tempóban hadarni, mire felém kapta a pillantását. – Akarnám csinálni, de rosszul leszek a színpadtól, nem megy. – Szótlanul sétált mellettem, próbálta feldolgozni a hallottakat. Percekig nem beszéltünk, és bár nem éreztem kínosnak a csendet, fúrta az oldalamat kíváncsiság, így végül megkérdeztem.

– Hova megyünk? – Szélesen elvigyorodott.

– Meglepetés.

– Majd meglepődök, ha odaérünk – néztem rá szépen, de nem hatotta meg, csak megrázta a fejét. Hát jó. – Azért szólhattál volna, ha tudom, hogy sokat sétálunk, akkor tornacipőt vettem volna. - Nem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda neki.

– Pedig még minimum egy óra. – Kikerekedett szemekkel néztem rá, mire a fejét fogva kezdett nevetni. Jól van, Louis Tomlinson, ezt még megbánod.

– Tényleg jobb lett volna tornacipőt vennem, majdnem magasabb vagyok nálad.

– Ne már, így is mindig alacsonynak érzem magam, nem kell az orrom alá dörgölni - jelentette ki durcásan. - Cseréljünk inkább - mutatott le fekete Vans cipőjére.

– Nekem is pontosan ilyen van – közöltem vele mosolyogva.

Végül nem sétáltunk sokat, nagyjából tíz percet, amikor befordult a parkba, és egy bokroktól körülölelt részhez értünk. Megkerülte őket, én pedig teljesen lefagytam, ahogy megláttam, hogy mégis miért ide jöttünk. Mosolyogva figyelte az arcomat. Egy kissé eldugott helyre le volt terítve egy pléd, körülötte gyertyák sorakoztak, amelyek elég fényt adtak az utcai lámpa mellett, középen papírtányérok, poharak és egy kosár, vélhetően tele ennivalóval. A legszebb álmaiban sem gondoltam volna, hogy egy ilyet kitalál. De... nem félt attól, hogy ellopják?

– Tetszik? – kérdezte halkan. Rá akartam vágni, hogy nem is olyan, hülye, mint amilyennek kinéz, de nem akartam elrontani ezt a pillanatot.

– Igen, nagyon - mosolygtam rá, mire viszonozta azt. – Szeretem a különleges ötleteket.

– Csak a hölgy után – mutatott a pléd felé, és meghajolt. Az angol lovagiasság.

– Várj, erről szeretnék egy képet. – Előkaptam a mobilom a zsebemből, majd gyorsan lőttem egy képet. Megindultam a pléd túlsó fele felé, törökülésben leültem. Louis is kényelembe helyezte magát, majd kinyitotta a kosarat.

– Van itt pizza, nutella, eper, cseresznye csokiöntettel, borok és répa.

– Mi? – Nem voltam biztos benne, hogy ezt akarta mondani, vagy az én fülem csalt, ezért inkább visszakérdeztem.

– Répa. – Értetlenül néztem rá. – Imádom a répát. – Összehúztam a szemöldökömet, majd megráztam a fejem.

– Hát jó.

– Mit kérsz? – Elgondolkoztam. Az eper jól hangzik.

– Epret szeretnék – feleltem neki, amikor kiemelt négy üveg bort és egy dugóhúzót.

– Azt desszertnek szántam.

– Te kérdezted, mit kérek – emeltem fel védekezően a kezemet.

– Jól van, na - mosolyodott el. – Fehér vagy vörös? – mutatott felém két üveget.

– Fehér.

– Édes vagy száraz?

– Édes – vágtam rá rögtön.

– Tudom, hogy az vagyok. – Csibészes mosoly kúszott az arcára, amely tényleg azzá tette. Nagy nehezen sikerült elfojtanom a nevetésemet, és így válaszoltam:

– Ez semmit nem jelent – rántottam meg a vállam. Az arckifejezéséből úgy ítéltem meg, hogy meglepődhetett, hogy egy szóval sem tagadtam, hogy edés lenne. Tényleg az volt. - Én is szép vagyok, de sokszor ez nem elég.

– Ezt senki nem vitatta. – Mélyen a szemembe fúrta a pillantását. Percekig csak bámultunk egymásra. Most először érztem azt a nap folyamán, hogy ennek lehet valami folytatása.

Kitöltött egy pohárba az italból, majd felém nyújtotta. Amikor az ujjaink egymáshoz értek, ismét elmosolyodott. Beleittam a borba. Kellemes íze volt, tényleg édes. Beszélgetni kezdtünk, amelynek a fonala hamar a Harry-vel való kapcsolatomra terelődött. Mindent elmondtam neki szinte, hogy olyan, mintha az öcsém lenne, és sok mindenben hasonlítunk. Mind a ketten szemtelenek vagyunk, imádunk hülyeségeket csinálni.

– Mikor lettetek ilyen jóban? - kérdezte. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli, nem csak udvarias.

– Nem tudom, már nagyon régen. Minden nyaramat Holmes Chapel-ben töltöttem anyu testvérénél, és egyszer elvitt Anne lovagolni, és Harry-t is magunkkal vittük, és lefejelte egy ló. – Louis hangosan felnevetett, pedig biztos hallotta már. - Én lefeküdtem a földre nevetni, drága unokatestvérem meg annyira megsértődött rám, hogy a házukba sem akart beengedni. Aztán vettem neki a spórolt pénzemből egy hörcsögöt, amit kreativitás híján Hörcsögnek neveztünk el. Ezután mindig együtt lógtunk.

– Ötletes név – jegyezte meg mosolyogva.

– Jól van, na – vigyorodtam el. - Na, de most te jössz, ha már a gyerekkori hülyeségekről van szó.

– Amikor még nagyon kicsi voltam, ültem a babakocsimban, és mindenkinek azt mondogattam, hogy "Hello, legyen szép napod!". Később, meg el akartam szökni egy vándorcirkusszal.

– Miért?

– Mindig is színész akartam lenni, ez egy jó lehetőség lett volna - tárta ki a karját, mintha ez annyira egyértelmű lett volna.

– Valóban - feleltem komolyságot játszva, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Kiemelt egy megpucolt répát a kosárból, mire felé nyújtottam a kezemet, hogy én is szeretnék egyet.

– Szereted a nyers répát?

– Van olyan, aki nem? - kérdeztem vissza, mire látványosan örülni kezdett, majd a kezembe nyomott egyet. Nyúlnak éreztem magam, ahogy ezt kezdtem rágcsálni, de tényleg finom volt. A beszélgetés az eddigi medrében folyt tovább, mindketten vérciki gyerekkori történeteket meséltünk, és persze jókat röhögtünk is rajta. Nagyon egy hullámhosszon mozogtunk, hasonló a stílusunk és a humorunk. Kezdett fájni a hátam, tehát elhasaltam, és Louis ugyanígy tett. Csak a kosár volt köztünk, amelyből lassan mindent felfaltunk, már csak a borok maradtak ott. Nagyjából harminc centi választotta el az arcunkat, és bár nagy volt a kísértés, hogy megérintsem, mégsem tettem. Kicsit mindketten zavarban voltunk, féltünk a másik reakciójától, de talán valahol mélyen mindketten tudtuk, hogy ugyanazt érezzük.

Az idő hamar telt, már csak azt vettem észre, hogy a fehér bor elfogyott, a kosárban csak a nutella maradt, és fázni kezdtünk.

– Menjünk – tápászkodott fel. Követtem a példáját, majd amíg roppant segítőkészen végignéztem, ahogy összepakolt, rákukkantottam a telefonomra, és meg sem lepődtem, hogy Marion harminchét üzenetet hagyott, valamint jött egy Harry-től is.

– Harry már hiányol – közöltem vele, amikor elindultunk.

– Nekem is írt – kapta elő a mobilját.

– Holnap Két pasi meg egy kicsi este velem és Louis-val? – olvastam fel neki.

– Holnap este Két pasi meg egy kicsi? Hívtam Ninát is – tett ő is hasonlóan.

– Hát akkor holnap nálatok – vázoltam a tényeket, miközben visszaírtam Styles-nak két k betűt jelezvén, hogy rendben van.

– Szereted a Két pasi meg egy kicsit? – érdeklődött a fiú mellettem. Igazából így huszonhárom évesen már nem volt az, de olyan kis kisfiús.

– Imádom – mosolyodtam el. – De szigorúan csak azokat a részeket, amelyekben még van Charlie Sheen.

– Ja, az újak bénák – egyetértésem jeléül bólintottam, majd elkezdtük kivesézni a sorozatot. Megállapodtunk abban, hogy a legidesegítőbb szereplő Candy, a legjobb Charlie, és a legjobb rész az, amikor véletlenül a vodkás narancsot adja oda reggel Chelsea-nek, és kijelenti, hogy azért van benne narancs is, mert reggel nyolc óra van.

Most az egyszer bántam, hogy ilyen közel lakom a parkhoz, szívesen töltöttem volna még az időmet Louis-val, de mindketten fáztunk már.

A lépcsőház ajtajában megálltunk, én direkt felálltam az első lépcsőfokra, hogy idegesítsem a magasságával, de megfogta a derekamat, leszállított, és ő lépett fel; így majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, ami furcsa.

– Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam. – Halkan beszéltem. Nem is tudom, miért. Talán ha felemeltem volna a hangom, attól megijedt volna a pillanat varázsa, és elszaladt volna, azt pedig nem akartam. Az egész este kicsit regénybe illő volt.

– Én is – felelte szintén halkan. Megborzongtam a széltől.

– Na, menj, mert megfázol – intett a fejével az ajtó felé, de nem mozdult. Ismét sokáig bámultunk egymás szemeibe. Tekintete az ajkaimra tévedt. Éreztem, hogy meg akar csókolni, és egyre közelebb hajolt. Behunytam a szemeim. Végül csak egy lány puszit lehelt az arcomra, majd szája a fülemhez tévedt.

– Jó éjszakát, Nina – suttogta bele, amitől ismételten megborzongtam, ahogy forró lehelletét érztem a bőrömön.

Ellépett előlem, és elindult London sötét utcáin. Az ajkamba haraptam, ezzel sikerült elfojtanom kitörni készülő sikításomat. Még semmi konkrét nem történt, de éreztem, hogy fog, és ő is akarja. Legszívesebben kiálltam volna az erkélyemre, és elordítottam volna magam, hogy London mind a nyolcmillió lakója tudja, mi történt ma este. Furcsán, mégis csodálatosan éreztem magam.