Az a borzalmas dolog

Másnap reggel elzsibbadt végtagokkal ébredtem egy idegen kanapén, egy idegen plédbe takarózva. Kómásan felültem, majd konstatáltam, hogy még igazából csak hajnal van, nem is reggel. Meg is lepődtem magamon, ugyanis a Mit utálok a világon a legjobban? listám első felében szerepel a korán kelés. A nappaliban még ott hevertek az üres pizzás dobozok, az üdítős poharak és a földön némi kólafolt éktelenkedett. Viszont valami nem volt ott, aminek talán kellene. Louis Tomlinson. Még emlékszem, hogy az éjszaka a karjaiban aludtam el, de ezek szerint ő a kényelmes ágyát választotta helyettem. Bár a szám nagy, hogyha beszélni kell, és előszeretettel fényezem magam, valamint a hatalmas egómat, de ennek ellenére, az önbizalmam a nullához közelít. Talán ennek köszönhető, hogy még mindig nem tudtam, hogy Louis-val hányadán állunk, ezért reménykedtem benne, hogy nyitva van a bejárati ajtó, és észrevétlenül le tudok lépni. Aztán majd keres, hogyha akar. Az biztos, hogy én nem fogok lépni. Lehet, hogy ez valami régimódi felfogás, de nem szeretem, amikor a lány lép. Valójában nem is azért, mert az a férfiak dolga, hanem mert a határozott pasik jönnek be, akik tudják, hogy mit akarnak, és hogyha már a legelején nem tudja, hogy mit akar, akar-e engem vagy sem, akkor mi lesz később?

Úgy döntöttem, nem húzom az időt olyanokkal, mint a mosakodás, nehogy belefussak valamelyik fiúba. Louis-nak nem tudtam volna mit mondani, és el akartam kerülni a kínos pillanatokat. Elhívott randizni, tegnap este megcsókolt, és éreztem, hogy tetszem neki, és hogy őszinte legyek, ő is tetszik nekem, de nem akarom beleélni magam, hogy lesz köztünk valami, mert hogyha így tettem, eddig mindig csalódás lett a vége. Harry részéről pedig el akartam kerülni a kérdéseit, hogy mégis mi történt, miután ő felment lefeküdni. Viszont az a részemről megérne egy kérdést, hogy vajon miért is tett így? Direkt akart minket kettesben hagyni? Elvégre ő hívott, mi másért lépett volna le ilyen korán? Nem értettem, de azt hiszem, Harry logikáját sosem fogom megérteni. Összeszedtem a telefonom és a kabátom, és a bejárati ajtóhoz léptem. Nagy szerencsémre a zár azonnal nyílt, amikor lenyomtam a kilincset. Kiléptem a hűvös utcára, ahol a szél azonnal az arcomba fújta a hajam. Lehúztam a csuklómról a hajgumimat és összekötöttem. A legközelebbi buszmegállóhoz sétáltam, és örömmel konstatáltam, hogy ismét szerencsém van: a busz hamarosan érkezik.

Nagyjából másfél óráig tartott, amíg tömegközlekedéssel hazaértem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki jókat mondott volna a tömegközlekedésről. Elvégre a nevében is benne van: tömeg. Én valahogy nem ódzkodtam, hogyha fel kellett szállnom a metróra vagy a buszra, sőt, valójában szerettem tömegközlekedni. Tudtam közben zenét hallgatni, gondolkodni és bámészkodni. Kell ennél több? Egyedül azt utáltam, amikor másfél-két órával korábban el kellett indulnom valahova, hogy időben odaérjek. Egy ekkora világvárosnak, mint London, ez az átka.

Otthon üres lakás fogadott. Marion korán kelő típus volt, ha tippelnem kell, azt mondanám, hogy elment futni. Párszor próbált magával rángatni, de az istenért nem tudott rávenni, hogy én reggel edzek. Kihasználtam az időt, amíg nincs itthon, vizet engedtem a kádba, kókuszillatú fürdősót szórtam bele, majd amikor megtellt, belefeküdtem. Egy jó ideig nem is terveztem kiszállni, úgyhogy magamhoz vettem a telefonom, és az WeHeartIt-on és a Pinteresten böngészgettem. Éppen idézetes képeket nézegettem, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki lehuppan a padlóra. Ezután még két puffanást hallottam egymást után. Ha tippelnem kéne, akkor Marion ledobta a cipőit, és külön-külön a falhoz vágta őket. Úgy gondoltam, ideje kikászálódni a kádból, mielőtt rám töri az ajtót, és kirángat a kellemes vízből. Képes rá.

Magam köré tekertem egy törülközőt, majd kiléptem az ajtón. A bejárati ajtó felé indulva egy fáradt, izzadt szőkeség terült el a padlón. Visszamentem a fürdőbe a mobilomért, és kihasználtam a pillanatot, amíg képtelen felkelni, lőttem róla egy fotót. A későbbiekben még jó lesz.

– Te mégis mit csinálsz? - kérdezte tőlem, de a fejét még mindig nem emelte fel, csak felém fordította.

– Ezt akár én is kérdezhetném – vágtam vissza. – Úgy fekszel ott, mint egy felmosórongy.

– Borzalmas dolog történt! – kiáltott fel, majd hirtelen felült.

Felhúztam a szemöldököm a folytatásra várva. Megpróbált kifújni az arcából egy hajtincset, a művelet nem volt sikeres, engem pedig csak egy dühös bikára emlékeztetett.

– Szóval az a borzalmas dolog törént, hogy...? – leültem mellé a földre.

– Az történt, hogy találkoztam az exemmel. – Megint kiabált. – És mivel még néha eszébe jut SMS-t küldeni, hogy találkozzunk újra, ezért maximum sebességre kapcsolva kezdtem el rohanni hazafele.

Nem tudtam mit tenni, hangosan felnevettem.

– Menj inkább zuhanyozni. – Tanácsoltam neki. Kicsit csúnyán nézett rám, de végül azt hiszem, úgy gondolta, hogy így lesz a legjobb.

Amíg ő a fürdőszobában tartózkodott, én felöltöztem, és a konyhába indultam. Bár az este megettem egy egész pizzát, egy fél csomag popcornt és egy zacskó nachost, nagyon éhes voltam.

Marion vizes hajjal lép ki a fürdőből, és rögtön a konyhába jön.

— Reggeli? – kérdezi, látván, hogy az üres hűtőt pásztázom.

— Reménytelen – húzom el a számat. – Nem megyünk le valahova reggelizni?

Nem is válaszolt, csak a fürdőbe indult, és miután meghallottam a hajszárító hangját, tudtam, hogy ez igent jelent. Én is kisminkeltem magam egy kicsit, majd a konyhában vártam, hogy induljunk. Marionnak szerencséje, hogy nem kellett sokat várom rá. A várakozás szintén a Mit utálok a világon a legjobban? listám első felében szerepel.

Elindultunk lefelé a lépcsőházban, és magamban csodálkoztam, hogy drága barátnőm még nem érdeklődött a tegnap este felől. Ám ez nem tartott sokáig, amint kiléptünk az utcára, feltette az első kérdését.

— Na, történt valami említésre méltó az este? — érdeklődött.

— Hát, Hazza leöntött kólával.

— És még valami? – Nyilván nem erre volt kiváncsi.

— Megvitattuk a Két pasi meg egy kicsi címeit.

— Egyéb érdekesség?

— Nem igazán, csak Louis megcsókolt. — Valami hasonló reakcióra számítottam, mint amit produkált. Megállt, és a szája elé tette a kezét, hogy ne kezdjen hangosan sikítozni, mint valami idióta – nem mintha nem lenne az.

— És ezt csak így mondod? – Csak nem bírja ki, hogy ne kiabáljon. Nyilván legszívesebben én is kiabáltam volna, és úgy viselkedtem volna, mint egy tinilány, vagy éppen úgy, mint Louis és a One Direction legtöbb rajongója. Csak éppen saját magamat nem akartam égetni ezzel, valamint tudtam, hogyha úgy viselkedek, akkor előbb-utóbb beleélem magam ebbe az egészbe, az pedig végképp nem akartam. Nem mellesleg szerettem Marion agyát húzni mindenféle hülyeségekkel. Pláne az ilyen dolgokkal, ugyanis én az a típus voltam, aki inkább van egyedül, mint valaki olyan mellett, akit nem szeret, ugyanis túl önző vagyok ahhoz, hogy a saját időmet feláldozzam valaki miatt, aki meg sem érdemli. Marion viszont a totális ellentétem ebből a szempontból: ő nagyon nehezen bírja egyedül, folyamatosan flörtöl valakivel, éjjel-nappal az igazit keresi, de azért hogyha valakivel csak úgy összejárni kell, azt sem veti meg. Ebből rendszeresen adódnak problémái, ugyanis nem egyszer fordult elő vele, hogy az éppen aktuális kalandja, akivel amúgy előzetesen ő közölte, hogy semmi nem lesz a szexen kívül köztük, beleszeretett, és nem tudta levakarni magáról. Na, nem mintha én megvetném az egy éjszakás kalandokat, csak sokkal diszkrétebben csinálom, mint Marion.

— Szóval, megcsókolt, és? Utána mi történt?

— Hát annyi történt, hogy Harry felment aludni, aztán Louis-val ketten maradtunk, és egy pléd alatt magához húzott, majd megcsókolt, és a mellkasán fekve aludtunk el a kanapén - vázoltam neki a helyzetet. — Csakhogy reggelre eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt?

– Hát, én is ezt kérdeztem. Reggel már egyedül ébredtem, aztán nem akartam ott maradni, ezért jöttem haza ilyen korán.

— Hogyhogy eltűnt? — Marionra néztem. Próbálta megemészteni a hallottakat. Tudtam, hogy mire gondol, még ha nem is mondta ki. Az egy éjszakás kalandok szoktak csak úgy eltűnni. Na, és pontosan ez az, amitől féltem. Nem akartam egy lenni a listáján. Az akartam lenni, aki miatt több név nem kerül erre a listára.

Időközben elértünk a kedvenc pékségünkhöz. Szendvicseket, fánkot, és mindenféle ínyencségeket kínáltak. Marion egy tonhalas szendvicset választott epres fánkkal és tejeskávéval, míg én egy sonkás-sajtos szendvicset mogyorókrémes fánkkal és vaníliás forrócsokival. Hiába van nyár, a reggeli forrócsoki még mindig jól esik a hűvös brit reggeleken. Szótlanul reggeliztünk, ami ránk egyátalán nem volt jellemző. Mindketten az utcára kilógó terasz mellett elhaladó embereket néztük.

– És mi lesz ezután? – Érdeklődött tovább Marion.

– Nem tudom, ha keres, akkor találkozunk, hogyha nem, akkor... – nos, akkor nem tudom, mi lesz, akkor nem találkozunk. Még szinte ki sem mondtam a mondatot, amikor csipogni kezdett a telefonom, hogy SMS-en érkezett. Ismeretlen szám volt. „Eltűntél reggel, amire felébredtem volna. Mikor láttak legközelebb? L." Felnevettem. Még hogy én tűntem el? – Nos, azt hiszem ebből lesz még randi.

Láttam Marionon, hogy izgatott. Általában sokkal izgatottabb, mint én. Külsőre ez most is így tűnt, de valójában majd kiugrottam a bőrömből. Ránéztem újra az üzenetre, mielőtt válaszoltam volna neki.

– Tetszik neked – jelentette ki Marion széles mosollyal.

– Nem – vágtam rá rögtön.

– Hazudsz.

– Igen - nevettem fel. Ha tetszik sem fogom bevallani. Hogy őszinte legyek, tartottam kicsit attól, hogy ő mégis csak egy világhírű fiúbanda énekese. Én hozzá képest egy senki vagyok. De úgy tűnik, ennek ellenére mégis érdeklem. Abban reménykedtem, hogy mivel Harry unokatesója vagyok, aki nem csak a zenésztársa, de történetesen az egyik legjobb barátja is, ezért nem fog játszadozni velem.

„Harry adta meg a számom vagy te loptad ki a mobiljából?" – kérdeztem vissza a kérdésére üzenetben.

„Nem válaszoltál a kérdésemre." – Ez jogos.

„Te sem az enyémre."

„Akkor válaszolok mindkettőre: én loptam ki, azt mondtad, ne tudjon róla; holnap este csinálunk valamit közösen?"

„Rendben, legyen. De csak mert válaszoltál a kérdésemre."

„Milyen nagylelkű valaki :)"

Marion végigolvasta a beszélgetést, majd megállapította, hogy vagy nagyon hamar egymás idegeire fogunk menni, vagy egymás csesztetése fogja életben tartani a kapcsolatunkat. Hozzátettem, hogy ez csak abban az esetben fordulhat elő, hogyha lesz valaha kapcsolat. Ő meg volt győződve róla, hogy igen. Majd meglátjuk.

A mai napra semmi programunk nem volt, Marion szabadnapos, nekem meg nem kellett bemennem az egyetemre, ezért úgy döntöttünk, pontosabban ő döntött úgy, engem pedig nem sokáig kellett győzködie, hogy menjünk el vásárolni. Marion azzal indokolta a vásárlási szándékát, hogy le kell vezetnie a feszültséget, azért a borzalmas dologért, ami ma reggel történt. Szerettem a divatot, de hogyha ez nem így lett volna, Marion mellett nem lett volna más választásom, mint megszeretni. Még hazamentünk, mielőtt belevetettük volna megunkat a shoppingolásba, átöltöztünk, és úgy indultunk el. Amint beértünk a plázába, Marion meglátta a Starbucks-ot, és azonnal inni akart még egy kávét. Én úgy döntöttem, meglátogatom a mosdót, de megbíztam, hogy vegyen nekem egy jeges vanília latte-t. Amikor kiértem, faarccal nyomott a kezembe egy poharat. Nem tudtam mire vélni, sosem szokott ilyen arcot vágni. Majd ránéztem a pohátta, és megértettem. A következő volt ráírva: Louis :). Szerintem ez az idióta szőkeség jobban szeretné, hogy összejönnénk, mint én. Elnevettem magam, megráztam a fejem, majd beleittam. Elindultunk körbejárni az üzleteket. Van egy taktikánk: első körben rengeteg ruhát felpróbálunk, de semmit nem veszünk meg. Akkor már tudjuk, hogy melyek azok, amelyek tetszenek, és esetleg szeretnénk őket. Aztán mire az összes bolton végigértünk, addigra letisztul annyira, hogy tudjuk, melyek azok, amelyekre tényleg szükségünk van, amelyek tényleg kellenek, és akkor, második körben vesszük meg. Az esetek 98 százalékában amit megveszek, ezek után nem bánom meg. A körút végére gazdagabb lettem egy kék minivirágos szoknyával, egy fekete toppal, egy bordó, retró rúzzsal, egy sima fekete farmerral, egy világosszürke kötött oversize pulcsival, valamint beruháztam egy fekete oldschool Vans cipőre is. Szeretem az oldshool és oversize dolgokat, lehet, hogy a legtöbb nem nőies, de nekem tetszik. Ezzel ellentétben viszont sokszor hordok szoknyát is. A divat szeretete mindig jellemzett a zene szeretete mellett, és bár sosem foglalkoztam hivatásszerűen a divattal, örülök, hogy Marion révén beleláthatok a divatvilágba, elleshetem annak csinját-binját. A vásárlás alatt végig azon gondolkoztam, hogy holnap mégis mit vegyek fel. Vajon miben tetszem a legjobban Louisnak? Meg úgy egyátalán, mit fogunk csinálni? Hogyan öltözzek? Mindig hatalmas dilemma, hogy mégis mit vegyek fel, pláne akkor, amikor nem tudom, hogy mire kéne számítanom.

Egész este nem tudtam magammal mit kezdeni, többnyire csak zenét hallgattam, valamint próbáltam titkolni kedves lakótársam előtt, hogy mennyire görcsben van a gyomrom a holnap miatt. Nagyjából tíz percenként jött be szobámba, és kérdezte meg, hogy izgulok-e. Este kilenc fele aztán meguntam, kulcsra zártam a szobám ajtaját, majd lefeküldtem aludni. Még hallottam Marion dübörgését néhányszor az ajtón, de bedugtam a fülesem a fülembe, és máris csak az alvásra koncentrálhattam. Nagyon ritkán tudok elaludni zenére, most viszont nagyjából fél óráig tartott, míg álomba merültem. Álmomban egy hatalmas sziklán álltam, alattam a fodrozódó óceán. Lent a vízben tengerkék szempárokat láttam, majd hirtelen elkezdtem lefelé zuhanni, de nem értem el soha a vizet, sőt, mintha mindig egyre távolabb lett volna.