Csókold meg Abraham Lincoln-t

Kiskoromban sokszor azzal ütöttem el az időt, hogy egy-egy kedvenc versemet megtanultam, és a rímekbe szedett sorokra dallamot formáltam. Már akkor szerettem egyedit alkotni. Később rendszerré vált, hogy leszöktem a pincénkbe egy régi, elhangolt pianinón játszani. Amikor ezt a szüleim meglátták, hívtak egy hangolót, hogy legalább ne macskanyávogás szűrődjön fel a pincéből. Hamar megtanultam zongorázni, ebben a nagypapám volt segítségemre. Látta, hogy érdekel a dolog, és délutánonként leült mellém a zongora mellé, és segített tanulni. Egyszerűen nem tudtam betelni azokkal a csodálatos hangokkal, órákon át szántották az ujjaim a billentyűket, de soha nem untam. Eleinte könnyű darabokat játszottam, majd egyre nehezebbekket és a sajátjaimat. Eleinte nem jártam tanárhoz, de később, amikor a szüleim látták, hogy komolyan gondolom, vettek nekem egy rendes zongorát, amely már fent, a házban kapott helyet. Ekkor kezdtem el zeneiskolába járni. Szinte minden szabadidőmet a zongora mellett töltöttem.

A szüleimmel volt egy egyességünk: járhatok zeneiskolába gitározni is, ha nem romlik a tanulmányi átlagom. Mindent megtettem, hogy zenélhessek, szóval inkább tanultam, mint hogy elvegyék ezt tőlem. Eleinte bérelt gitáron játszottam, majd tizennégy évesen, az első fizetésemből vettem magamnak egy fekete Fender akusztikust. Annyira a szívemhez nőtt, hogy azóta képtelen vagyok megválni tőle. Szinte mindenhova magammal viszem, bár annyira mégsem szeretem, mint a zongorát, nem tudok mit tenni, a billentyűs hangszer nem fér el a zsebemben, nem tudom cipelni. Bár legszívesebben azt tenném.

Régen rengeteg dalt írtam Harry-nek és a White Eskimo-nak. Mindig eltaláltam Styles hangfekvését és a zenekar stílusát. Harry hangjára egyébként is könnyű volt dalt írni, szerintem nincs olyan szám, amit ne tudna elénekelni. Egyszer-kétszer mondjuk meg is szívattam őket, direkt olyanokat küldtem nekik, amikről tudtam, hogy első látásra a kukába hajítják. Szerettem nézni ilyenkor az arcukat. Nekem szórakozás volt, hogy láttam értetlenséget, hogy ezt mégis hogy gondolom, valamint gyakorlásnak jók voltak. Néhány dal ezek közül még a mai napig meg volt, hiszen az, hogy nekik nem tetszett vagy az, hogy nem az ő stílusuk volt, nem azt jelentette, hogy rosszak a dalok. Eltettem őket, hátha még szükség lesz rájuk.

Este nyolc körül léptem be Harry és Louis közös otthonának kapuján. Az egyik ablakon kiszűrődött a fény. Furcsa, hogy még soha nem voltam itt, pedig Hazza több, mint négy éve itt lakik. Nem tudom, miért, valahogy amióta a One Direction tagja, azóta nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Talán most majd megváltoznak a dolgok. Túl fontos nekem ez a hülye ahhoz, hogy csak úgy elengedjem megint.

A térkövekkel kirakott járdán a mahagóni ajtóig sétáltam, majd megnyomtam a jobbkézre eső csengőt. Pár pillanat múlva kinyílt a bejárat, és egy pólóba, alsógatyába öltözött Louis Tomlinson jelent meg. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne pillantsak le, ezért inkább az arcát fürkésztem. Meglepetést látta mrajta, de nem igazán értettem, miért, hiszen tudta, hogy jövök. Majd amikor közölte, hogy Harry még stúdiózik, akkor megértettem. Végül oldalra lépett, én pedig beléptem a hatalmas házba. Fura volt itt lenni úgy, hogy csak ketten vagyunk; a feszültség szinte vibrált közöttünk, és ezt szerintem ő is érezte.

Kiléptem a tornacipőmből. Nem vettem túl elegánsra a figurát, egy sima farmert, fekete tornacipőt és fekete Nickelbackes pólót vettem fel.

– Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben a konyha felé mentünk.

– De, egy kicsit – feleltem neki, mire kinyitotta a hűtőajtót. Idegesen húzta el a száját. Előre féltem tőle, hogy mit fog ajánlani.

– Pizzamaradékkal tudok szolgálni.

– Legénylakás - nevettem fel.

– Jól lesz az is – rántottam meg végül a vállam, mire leemelt a pult széléről egy dobozt, amely duplasajtos pizzát rejtett. Nem lehetett olyan túl régi, még elég jó állapotban volt.

Helyet foglaltam az egyik bárszéken, ő pedig felsietett az emeletre, majd nagyjából egy perc. múlva vissza is tért, immár melegítőnadrágban. Én rögtön enni kezdtem, ugyanis éreztem a feszültséget közöttünk. Nem tudtam, most miért nem beszélgetünk, hiszen tegnap este olyan könnyen ment minden. Lassan rágtam a falatokat, a gondolataim kötötték le a figyelmemet. Vajon ő is annyira zavarban van, mint én? Vagy csak szimplán nincs kedve beszélni? A tegnap este után nem hiszem. A vacsora, az elköszönés... Sokkal valószínűbb, hogy nem tudja, mit mondjon. Reméltem, így van. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, de azért kicsit vonzódom hozzá, és bár lehet, hogy nem tartana sokáig a kapcsolatunk, hiszen milyen nehéz lehet a barátnőjének a sok rajongó miatt, ráadásul lányok milliói akarják őt. Viszont túlságosan jól érzem magam a társaságában, és én annál sokkal önzőbb vagyok, hogy csak így meg úgy lemondjak róla. Ez túl komolyan hangzik egyetlen randi után. Mi van velem?

Mindenesetre, még felesleges a jövőt tervezgetni. Fogalmam sincs, mi lesz velünk, majd talán az idő megoldja. Egyet tudok: amikor tegnap este a fülembe suttogott, és kirázott a hideg, olyat még soha nem éreztem. Valamiért azt én szívemet nagyon nehéz elnyerni, de neki az első pillanattól sikerült, ezt nem tagadhatom.

Gondolataimat ajtócsapódás szakította félbe; megérkezett Hazz. Örültem neki, nem tudtam, mi fog kisülni ebből a kínos hallgatásból. Leugrottam a székről, és egyenesen a nappali felé indultam. Harry éppen a kabátját akasztotta fel a fogasra. Mihelyst odaértem hozzá egy hatalmas öleléssel fogadott, amelyet rögtön viszonoztam.

– Nem vagy éhes? – érdeklődött, miután Louis-val megölelték egymást. Már nem voltam nagyon az, de emellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

– Az előbb Louis is ugyanezt kérdezte, de csak egy maradék pizzával tudott szolgálni – megvető pillantással jutalmaztam az említettet, de a mosolyából ítélve poénra vette a dolgot. Helyes. – Te mit tudsz ajánlani? – Felhúztam az egyik szemöldököm, és kérdőn néztem rá. Elnevette magát, a zsebéhez nyúlt, tárcsázott egy számot, majd pár csörgés után beleszólt a telefonba...

– Konbanwa – ...japánul. Lehidalok! Még emlékszik! Láttam Louis értetlen arcát, de nem feleltem neki, hanem unokatestvérem felé irányítottam a pillantásomat, aki eközben kért egy duplasajtos, egy sonkás-kukoricás és egy bolognais pizzát. Tudta, hogy mindig sonkás-kukoricásat vagy hawaii-t ettem. Miért éreztem úgy, mintha nem telt volna el ilyen sok idő?

– Te mióta tudsz japánul? – fordult Tommo a lakótársához, mire felnevettem.

– Nem tud japánul, ne nézd ilyen okosnak. - Harry sértődött fejet vágott. Nagyjából tíz percbe tellett, míg a nő a vonal túlsó végén megértette, hogy mit is akarunk. – Régen azzal szórakoztunk, hogy mindig más nyelven rendeltünk pizzát. Japánul, mandarin nyelven, spanyolul, franciául, oroszul, magyarul, lengyelül... Vagy húsz nyelven tudtunk kérni.

A pizzánk nagyjából negyven perc múlva érkezett meg, addig csináltunk magunknak popcornt, elvégre a filmzés anélkül az igazi, majd egy csomag Tortilla chips is előkerült. Bántam, hogy nem hoztam cidert, de a pizzéria kárpótolt minket, kaptunk három nagy kólát. Helyet foglaltam a hatalmas díványon a két fiú között. Szétosztottuk a pizzákat, és miután Charlie Sheen-ék felkerültek a képernyőre, falatozni kezdtünk.

– Ezen nincs is duplasajt – morgolódott Lou. Balra fordultam, hogy szemügyre vegyem az ételt, és megállapítottam, hogy tényleg nem bővelkedett a feltétben. Letéptem egy szeletet a sajátomból, és átdobtam a dobozára. Először értetlenül nézett rám, majd végül nálam landolt egy sajtos és egy bolognai-s is. Úgy éreztem, ma éjjel jól fogok lakni. Persze csakis a pizzára gondoltam.

– Te is úgy gondolkodsz, mint Charlie – vetette oda nekem Harry az első rész elején.

– Amíg Alan drámázik, hogy éppen kirúgta a felesége, addig Charlie-nak az a legnagyobb problémája, hogy hogyan jött be az ajtón. – Csak elmosolyodtam és magamban nevettem, hogy mennyire igaza van. Van pár hasonlóság Charlie meg köztem, én is olyan szarkasztikus vagyok, mint ő, és pontosan úgy nem tudok bánni a gyerekekkel. Szegény Jake!

Imádom a Two And A Half Man poénjait, viszont mivel már legalább harminszor láttam az egész sorozatot, egy idő után elkezdtem töprengeni a címeken.

– Hogy lehet egy résznek olyan címet adni, hogy Hát, a lelkem mélyén azt hiszem, szerettem volna egy gyantázott majmot? – tártam szét a karjaimat.

– Miért az Egy macska, aki színleli, hogy úszószárnyai vannak, az jobb? – érkezett az újabb kérdés Hazz-tól.

– A Csókold meg Abraham Lincoln-t a legjobb – döntött végül Lou.

– Részben egyet kell értenem – kezdten felvezetni a mondandómat. – De nem tetszik, hogy pont Lincoln-t veszik bele. Az egyik kedvenc elnököm volt. – A szemem sarkából láttam, ahogy Styles a kezébe temette az arcát.

– Amerikai történelem. Témánál vagyunk. – Louis értetlenül nézett rá. Szegény sok dolgot nem értett még velünk kapcsolatban. De majd belejön. – Fel tudja sorolni az összes elnököt. – Bökött rám Harry.

Megráztam a fejem, és inkább a sorozatra figyeltem. Folyamatosan röhögtünk a jobbnál jobb vicceken, és sokszor a sajátjainkat is hozzáfűztük. Tommo-val hasonló a humorunk, volt, hogy egy időben szólaltunk meg, és ugyanazt mondtuk. Ilyenkor sokszor egymásra mosolyogtunk. Minden ilyen alkalommal Harry széles vigyorral nézett minket, én pedig próbáltam kerülni a tekintetét, ugyanis abból, ahogy nézett, nem tudtam leszűrni, hogy örül-e annak, hogy Louis-val ilyen jól kijövünk, vagy inkább szeretne minket távol tartani egymástól. Ismerve Harry-t, az utóbbira tippelnék, de nála valójában sosem lehet tudni semmit. 

Már nem tudom, hányadik részt néztük, amikor csak annyit éreztem, hogy valami folyik a nyakamon. Hirtelen nem tudtam, hogy mi lehetett, kissé váratlanul ért. Odakaptam a kezemmel, de már késő volt. Drága unokatestvérem nyakon borított a kólájával. Most úgy megverem! Azért szeretem ám. Hogy dögölne meg!

Se szó, se beszéd kezdtem el ütni, ahol csak értem, és kis idő múlva hatalmas balhé alakult ki közöttünk. A földön fekve püfföltük egymást, majd ez átment csikizésbe, és miután már megunta, hogy a szuszt is kinyomja belőlem, felállt. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ezért csak grimaszolni tudtam. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy Louis nem segített, hanem csak nevetve nézett minket. Na, jól van, így gondolom meg, hogy mi lesz velünk ezután. És ezt fenyegetésnek is veheti.

– Én azt hiszem, felmegyek lefeküdni – szólalt meg végül Hazz nagy nyújtózkodások közepette. Mivel még mindig a földön feküdtem, lehajolt hozzám egy puszira, de én csak karba fontam a kezeim, és dühösen elfordultam. Már indult felfelé a lépcsőn, amikor észbe kaptam, hogy kéne valami másik felső. Felrohantam utána, és meggondolatlanul rontottam be a szobájába. Tökéletesen kidolgozott felsőtestével találtam szembe magam, viszont a legtöbb nővel ellentétben hálálkodtam, hogy volt rajta alsó. Csak a pontosság kedvéért: Calvin Klein alsó.

Miután közöltem vele, miért is jöttem, kibattyogott a mosókonyhájukba, és a szárítóról lekapott egy minta nélküli fekete pólót. Szerencsére nem esett nehezemre kitalálni, hogy a szobájából nyíló egyik ajtó a fürdő, úgyhogy gyorsan beslisszoltam, és levettem az elázott pólómat. Megnyitottam a csapot, bevizeztem a felsőmet, és azzal töröltem át a nyakamat és a vállamat, hogy legalább ne ragadjak. Majd miután úgy ítéltem meg, hogy már nem nézek ki úgy, mint egy csöves, felvettem a pólót, amelyet Hazz a kezembe nyomott. Majd az enyémet a csapon hagyva kisétáltam a szobába, egy pillantást még vetettem Harry-re, ahogy félig betakarva, félmesztelenül fekszik az ágyban, megráztam a fejem, mire ő csak vigyorgott, majd becsaptam magam mögött a szobájának az ajtaját és leballagtam a lépcsőn.

Meglepettem konstatáltam, hogy Louis lekapcsolta a villanyt és szerzett egy plédet. Mosolyogva léptem a kanapéhoz, majd némi habozás után helyet foglaltam mellette. Úgy ültem, ahogy eddig; még mindig nem tudtam, hányadán is állunk egymással, és nem akartam, hogy lássa rajtam a kétséget. Meglepődtem, amikor átkarolta a derekamat, a mellkasára vont, majd betakart. Csak akkor mertem elmosolyodni, amikor már nem látta, pedig biztos voltam benne, hogy ő is hasonlóan érez. Nagyon zavart voltam, mégis azt éreztem,  hogy itt és most jókor vagyok jó időben, jelenleg ez a legjobb, ami történhet velem. 

Most, hogy mellette feküdtem, körülvett az illata, égetett az érintése, éreztem a teste melegét és hallottam a szívének dobogását, már nem volt kedvem Charlie Sheen-re figyelni. Hirtelen ötlettől vezérelve átkaroltam és hozzábújtam, mire belepuszilt a hajamba. Lehunytam a szemem, és élveztem a pillanatot. Éreztem magamon a tekintetét, ezért nem bírtam, ki, hogy ne nézzek bele az Atlanti-óceánnál is kékebb szemeibe. Felemeltem a fejem, és a sejtésem beigazolódott: ő is engem figyelt. Alig pár centire volt az arcunk egymástól. A szívem hevesebben kezdett verni, mihelyst megéreztem, hogy ajkaink összeérnek. Kezeim elindultak felfelé tökéletes mellkasán, az egyik megállapodott a nyakánál, másikkal a hajába túrtam. Megemelt a derekamnál fogva, és teljesen maga felé fordított. Végignyalta az alsó ajkamat, mire a szám elnyílt, és nyelveink találkoztak. Egyik kezével a hátamat simogatta, másikat az arcomra helyezte. Lágyan, védelmezően csókolt, gyengéd szenvedéllyel. Az eddig a nyakánál pihenő tenyerem a mellkasára csúszott. Neki is hasonlóan gyorsan vert a szíve, mint nekem. A levegő szinte forrt közöttünk. Egyszerre mosolyogtunk bele a csókba.