Hullámhossz

Végül igent mondtam, elmegyek valahová Louis-val. Persze, a lelkére kötöttem két dolgot, először is, ne szóljon Harry-nek, valamint hogy semmilyen feltűnést nem szeretnék, még csak a gondolat se merüljön fel benne, hogy valami puccos étterembe visz. Nem mintha amúgy erre számítottam volna, annál kreatívabbnak gondolom, minthogy ilyen elcsépelt dolgot találjon ki, ráadásul az egész srác egyszerűnek tűnt, már amennyire egy sztár egyszerű lehet.

Azért nem bíztam a véletlenre, nem szakadt melegítőben mentem, még a végén csövesnek hitt volna. Egy sötét farmerhoz fekete, virágos, ujjatlan felsőt választottam, muszlin anyagból. Magassarkút húztam, aztán csak reménykedtem, hogy nem leszek magasabb Tomlinsonnál. A hajamat kifésültem, és hagytam, hogy természetes, laza hullámaiban omoljon a vállamra. A sminkeléssel nem időztem sokat, egy enyhe füstös sminket tettem fel, és már készen is voltam. Nem foglalkoztam sokkal többet a készülődéssel, mint egy normális napon, elvégre már látott szemét között feküdni, koszos papírzsepivel a hajamban, valamint porban ücsörögni. Hogyha ezek után probléma, hogy nincs rajtam olyan sok smink, akkor jobb, ha nem is lesz köztünk semmi. Rápillantottam az órára: fél nyolc lesz tíz perc múlva. Még volt időm egy bögre kávéra. Már éppen elkezdtem iszogatni a fekete löttyöt, amikor csengettek. Biztos voltam benne, hogy Louis az, de amikor a kaputelefonhoz léptem, Marion dühös hangját hallottam meg a vonal másik végén. Közölte, hogy nem találja a kulcsát, viszont szeretne bejutni. Nevetve engedtem be, majd mire felbaktatott a negyedikre, az ajtót is kinyitottam.

– Ne szólj semmit - viharzott be a lakásba rám sem pillantva. Kilépett a cipőjéből és ledobta a táskáját. – Te meg hogy nézel ki? – Teljesen váratlan kérdésétől tátva maradt a szám. Még jó, hogy nem tartottunk galambokat, mert különben most biztos ott végezte volna az egyik. - Mármint úgy értem, miért öltöztél ki estére?

– Randim lesz - indultam vissza a konyhába. Most Marionon volt a sor, hogy meglepődjön. – Kivel? – Már éppen válaszolhattam volna, amikor ismét csengeni kezdett a kaputelefon. Eszelősen pillantottunk egymásra, majd rohanni kezdtünk a bejárat felé. Végül barátnőm ért oda előbb, köszönhetően jobb helyzetének.

– Hallo, Marion Carter – szólt bele. Leálltam a kapálózással, hogy kivegyem a kezéből, elvégre nem akartam, hogy Louis bármit is meghalljon ebből. - Persze, mindjárt megy. – Láttam a meglepődést az arcán, amikor megtudta, kivel is töltöm az estét. Visszahelyezte a telefont a helyére.

– Miért nem mondtad? – ordított rám izgatottan.

– Akartam, csak éppen rohantál, hogy beszélj vele – rántottam meg a vállam. – Jobban be vagy zsongva, mint én - nevettem fel.

– Persze, hogy be vagyok, lehet dugni fogtok. – Nevetve indultam vissza a konyhába, miközben azon tűnődöm, hogy miért osztom meg a lakteremet egy ilyen idiótával. Erre a reakciójára már nem tudtam mit mondani. Azért nem életem első randijára mentem, vagy nem arra az estére készültem, amikor elvesztem a szüzességem. Marion akkor rontott be a helyiségbe, amikor lenyeltem az utolsó korty koffeinadagomat, és készültem elmosni a bögrét. Megengedtem a vizet.

– Tökéletesen vagy felöltözve, ő se vette túl elegánsra. – Elöblítettem a bögrét, majd megfordultam, tisztára töröltem a kezeimet, és csak ezek után szegeztem neki a kérdést.

– Honnan a francból tudod, hogy hogyan van felöltözve?

– Kinéztem az erkélyen – közölte, mintha ez annyira magától értetődő lenne. – Ott áll az utcán. – Úgy ítéltem meg, hogy jobban járok, ha minél előbb elhúzom a csíkot ezek után.

Magamra vettem a bézs műbőr kabátomat, felkaptam a táskám, kulcsra zártam a bejárati ajtót, hogy Marion ezek után csak azért se tudjon menni sehova, és elindultam lefelé a lépcsőn. Nagy szerencsém volt, hogy hozzá voltam szokva a magassarkúhoz, különben most bajban lennék a nyolc centis sarkakkal – a sok bulizás megtette a hatását. Nem mintha minden hétvégén csont részeg lennék, de azért Marionnal rendesen meg szoktuk ünnepelni az olyan alkalmakat, és nem vetjük meg az alkoholt sem. Az a szerencsénk, hogy mi jó részegek vagyunk, amikor már nem tudunk járni, akkor is gondolkozunk, tudjuk mit akarunk mondani vagy tenni, maximum a testünk nem engedelmeskedik. Van egy alkalmazás, a Drunk Mode, amely ittas állapotban megelőzi, hogy az exed tárcsázd, viszont segít megtalálni a józan barátokat. Nos, egyikünk sem tartozik bele ebbe a kategóriába, szóval ezt, azt hiszem, ejthetjük is.

Kilépve az ajtón rögtön Louis mosolygós arcával találtam magam szembe.

– Jó estét - köszöntem neki.

– Neked is.

Éppen elindultunk, amikor a fejünk fölül fülyülést hallottunk. Mindketten odakaptuk a tekintetünket. Az erkélyemen Marion állt, és akkora mosoly terült szét az arcán, hogy majdnem körbeérte a fejét.

– Mit a faszt keresel ott? - ordítottam föl. Louis meglepetten nézte a jelenetet. A lakótársam megrántotta a vállát.

– Ez az egyetlen kijárat a lakásból.

– Hát, így jár, aki elhagyja a kulcsát.

– Nem hagytam el, elszökött! - kente szegény kulcscsomóra az egész balhét. Amúgy meg nem nagyon értem, hogyan bírt elhagyni egy akkora csomót. Minimum egy kilós, és vagy húsz dísz lóg rajta a négy kulcs mellett. Éppen válaszoltam volna neki valami ütőset, amikor Louis kuncogását hallottam. Nem kellett megkérdeznem, miért, tudtam, hogy a szájkaraténk szórakoztatta ennyire. Most már neki akartam odaszúrni, de ez nem történik meg, mivel megcsörrent a mobilom. Előhalásztam a zsebemből, majd meglepetten pillantottam a képernyőre, és Louis felé mutattam azt. Leolvasta a Fürtös Styles nevet, én pedig elindultam, a számra helyezem az ujjamat, jelezve, hogy ne szólaljon meg, majd fogadtam a hívást.

– Szia Harry – szóltam bele közömbös hangon.

– Szia Nina! Merre vagy? – érdeklődött mohón.

– Itthon – feleltem neki.

– Király – lelkesült be rögtön. Valamire készült. – Nincs kedved elmenni ma este berúgni? – Igen, ő így hívta, amikor szórakozni megyünk.

– Ma nem jó, Marionnal csajos estét tartunk – vetítettem neki tovább.

– Ne már! – Elképzeltem, ahogy csalódottan beletúr a hajába. – Ez a hülye is itt hagyott, most mit csináljak egyedül?

– Louis? Miért hova ment? – érdeklődtem tettetett csodálkozással, mire a mellettem sétálónak mosoly kúszott az arcára.

– Mit tudom én – vágta rá. – Valami barátjával találkozik.

– Aha. – Ismét Louis-ra pillantottam. Jól összekamuztuk ezt az estét.

– Mi volt ez? - kérdezte Harry, amikor egy autó hatalmas sebességgel haladt el mellettünk. A francba! Most mi a szart mondjak neki? – Semmi, csak lejöttem a pizzáért, és elment mellettem egy kocsi. – Végül is csak félig hazudtam neki, de a cél érdekében bármit.

– Ne már, még pizzáztok is? – nyavajogta bele a mobilomba. – Oké, akkor leteszem. Majd beszélünk. – És kinyomta. Semmi elköszönés, semmi.

– Oké - suttogtam magam elé, majd írtam egy üzenetet Marionnak, hogy mit is mondtam Harry-nek.

– Miért nem szabad Harry-nek tudnia? – kérdete Louis, miután a zsebembe süllyesztettem a mobilomat.

– Nem ismered eléggé? – kérdeztem vissza. – Kiakadna.

– De miért?

– Amikor megalakult az együttes, azt mondta Gemmának, hogy eszébe ne jusson bárkivel is randizni a bandából.

– Én is ezt mondtam a húgaimnak – vigyorodott el.

– Na, látod? Erről beszélek! Nekem nem mondta, de tudom, hogy ezt gondolja. Jobb a békesség – rántottam meg végül a vállam, és ezzel le is zártam a témát.

– Szóval a British Music Collage-ban tanulsz – hozott fel egy újabbat.

– Igen - bólintottam.

– És miért nem énekelsz? – pillantott rám. Lesütöttem a szemem és a földet kezdtem pásztázni. Nem szívesen beszéltem erről. – Mármint nagyon jó hangod van, miért csak írod a zenét?

– Legelőször együtt akartam csinálni a kettőt – kezdtem bele. Vettem egy mély levegőt. – De aztán csak a dalszerzés maradt meg.

– Miért? – Haboztam, hogy mit mondjak neki. Meredten bámultam magam elé. Ha most egy filmben lettünk volna, biztos elkezdett volna csöpögni az első. – Ha nem akarod...

– Félek – vágtam a szavába alig hallhatóan, majd a fiúra emelem a tekintetem. Nem kellett megkérdeznie, tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy mitől. -Nem tudom, hogy mitől. Egyszerűen nem tudok énekelni sok ember előtt. Talán a negatív kritika az oka.

– Mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik, amit csinálsz – jelentette ki a nyilvánvalót.

– Tudom, és nem is arról van szó, hogy ne akarnám – kezdtem el őrült tempóban hadarni, mire felém kapta a pillantását. – Akarnám csinálni, de rosszul leszek a színpadtól, nem megy. – Szótlanul sétált mellettem, próbálta feldolgozni a hallottakat. Percekig nem beszéltünk, és bár nem éreztem kínosnak a csendet, fúrta az oldalamat kíváncsiság, így végül megkérdeztem.

– Hova megyünk? – Szélesen elvigyorodott.

– Meglepetés.

– Majd meglepődök, ha odaérünk – néztem rá szépen, de nem hatotta meg, csak megrázta a fejét. Hát jó. – Azért szólhattál volna, ha tudom, hogy sokat sétálunk, akkor tornacipőt vettem volna. - Nem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda neki.

– Pedig még minimum egy óra. – Kikerekedett szemekkel néztem rá, mire a fejét fogva kezdett nevetni. Jól van, Louis Tomlinson, ezt még megbánod.

– Tényleg jobb lett volna tornacipőt vennem, majdnem magasabb vagyok nálad.

– Ne már, így is mindig alacsonynak érzem magam, nem kell az orrom alá dörgölni - jelentette ki durcásan. - Cseréljünk inkább - mutatott le fekete Vans cipőjére.

– Nekem is pontosan ilyen van – közöltem vele mosolyogva.

Végül nem sétáltunk sokat, nagyjából tíz percet, amikor befordult a parkba, és egy bokroktól körülölelt részhez értünk. Megkerülte őket, én pedig teljesen lefagytam, ahogy megláttam, hogy mégis miért ide jöttünk. Mosolyogva figyelte az arcomat. Egy kissé eldugott helyre le volt terítve egy pléd, körülötte gyertyák sorakoztak, amelyek elég fényt adtak az utcai lámpa mellett, középen papírtányérok, poharak és egy kosár, vélhetően tele ennivalóval. A legszebb álmaiban sem gondoltam volna, hogy egy ilyet kitalál. De... nem félt attól, hogy ellopják?

– Tetszik? – kérdezte halkan. Rá akartam vágni, hogy nem is olyan, hülye, mint amilyennek kinéz, de nem akartam elrontani ezt a pillanatot.

– Igen, nagyon - mosolygtam rá, mire viszonozta azt. – Szeretem a különleges ötleteket.

– Csak a hölgy után – mutatott a pléd felé, és meghajolt. Az angol lovagiasság.

– Várj, erről szeretnék egy képet. – Előkaptam a mobilom a zsebemből, majd gyorsan lőttem egy képet. Megindultam a pléd túlsó fele felé, törökülésben leültem. Louis is kényelembe helyezte magát, majd kinyitotta a kosarat.

– Van itt pizza, nutella, eper, cseresznye csokiöntettel, borok és répa.

– Mi? – Nem voltam biztos benne, hogy ezt akarta mondani, vagy az én fülem csalt, ezért inkább visszakérdeztem.

– Répa. – Értetlenül néztem rá. – Imádom a répát. – Összehúztam a szemöldökömet, majd megráztam a fejem.

– Hát jó.

– Mit kérsz? – Elgondolkoztam. Az eper jól hangzik.

– Epret szeretnék – feleltem neki, amikor kiemelt négy üveg bort és egy dugóhúzót.

– Azt desszertnek szántam.

– Te kérdezted, mit kérek – emeltem fel védekezően a kezemet.

– Jól van, na - mosolyodott el. – Fehér vagy vörös? – mutatott felém két üveget.

– Fehér.

– Édes vagy száraz?

– Édes – vágtam rá rögtön.

– Tudom, hogy az vagyok. – Csibészes mosoly kúszott az arcára, amely tényleg azzá tette. Nagy nehezen sikerült elfojtanom a nevetésemet, és így válaszoltam:

– Ez semmit nem jelent – rántottam meg a vállam. Az arckifejezéséből úgy ítéltem meg, hogy meglepődhetett, hogy egy szóval sem tagadtam, hogy edés lenne. Tényleg az volt. - Én is szép vagyok, de sokszor ez nem elég.

– Ezt senki nem vitatta. – Mélyen a szemembe fúrta a pillantását. Percekig csak bámultunk egymásra. Most először érztem azt a nap folyamán, hogy ennek lehet valami folytatása.

Kitöltött egy pohárba az italból, majd felém nyújtotta. Amikor az ujjaink egymáshoz értek, ismét elmosolyodott. Beleittam a borba. Kellemes íze volt, tényleg édes. Beszélgetni kezdtünk, amelynek a fonala hamar a Harry-vel való kapcsolatomra terelődött. Mindent elmondtam neki szinte, hogy olyan, mintha az öcsém lenne, és sok mindenben hasonlítunk. Mind a ketten szemtelenek vagyunk, imádunk hülyeségeket csinálni.

– Mikor lettetek ilyen jóban? - kérdezte. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli, nem csak udvarias.

– Nem tudom, már nagyon régen. Minden nyaramat Holmes Chapel-ben töltöttem anyu testvérénél, és egyszer elvitt Anne lovagolni, és Harry-t is magunkkal vittük, és lefejelte egy ló. – Louis hangosan felnevetett, pedig biztos hallotta már. - Én lefeküdtem a földre nevetni, drága unokatestvérem meg annyira megsértődött rám, hogy a házukba sem akart beengedni. Aztán vettem neki a spórolt pénzemből egy hörcsögöt, amit kreativitás híján Hörcsögnek neveztünk el. Ezután mindig együtt lógtunk.

– Ötletes név – jegyezte meg mosolyogva.

– Jól van, na – vigyorodtam el. - Na, de most te jössz, ha már a gyerekkori hülyeségekről van szó.

– Amikor még nagyon kicsi voltam, ültem a babakocsimban, és mindenkinek azt mondogattam, hogy "Hello, legyen szép napod!". Később, meg el akartam szökni egy vándorcirkusszal.

– Miért?

– Mindig is színész akartam lenni, ez egy jó lehetőség lett volna - tárta ki a karját, mintha ez annyira egyértelmű lett volna.

– Valóban - feleltem komolyságot játszva, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Kiemelt egy megpucolt répát a kosárból, mire felé nyújtottam a kezemet, hogy én is szeretnék egyet.

– Szereted a nyers répát?

– Van olyan, aki nem? - kérdeztem vissza, mire látványosan örülni kezdett, majd a kezembe nyomott egyet. Nyúlnak éreztem magam, ahogy ezt kezdtem rágcsálni, de tényleg finom volt. A beszélgetés az eddigi medrében folyt tovább, mindketten vérciki gyerekkori történeteket meséltünk, és persze jókat röhögtünk is rajta. Nagyon egy hullámhosszon mozogtunk, hasonló a stílusunk és a humorunk. Kezdett fájni a hátam, tehát elhasaltam, és Louis ugyanígy tett. Csak a kosár volt köztünk, amelyből lassan mindent felfaltunk, már csak a borok maradtak ott. Nagyjából harminc centi választotta el az arcunkat, és bár nagy volt a kísértés, hogy megérintsem, mégsem tettem. Kicsit mindketten zavarban voltunk, féltünk a másik reakciójától, de talán valahol mélyen mindketten tudtuk, hogy ugyanazt érezzük.

Az idő hamar telt, már csak azt vettem észre, hogy a fehér bor elfogyott, a kosárban csak a nutella maradt, és fázni kezdtünk.

– Menjünk – tápászkodott fel. Követtem a példáját, majd amíg roppant segítőkészen végignéztem, ahogy összepakolt, rákukkantottam a telefonomra, és meg sem lepődtem, hogy Marion harminchét üzenetet hagyott, valamint jött egy Harry-től is.

– Harry már hiányol – közöltem vele, amikor elindultunk.

– Nekem is írt – kapta elő a mobilját.

– Holnap Két pasi meg egy kicsi este velem és Louis-val? – olvastam fel neki.

– Holnap este Két pasi meg egy kicsi? Hívtam Ninát is – tett ő is hasonlóan.

– Hát akkor holnap nálatok – vázoltam a tényeket, miközben visszaírtam Styles-nak két k betűt jelezvén, hogy rendben van.

– Szereted a Két pasi meg egy kicsit? – érdeklődött a fiú mellettem. Igazából így huszonhárom évesen már nem volt az, de olyan kis kisfiús.

– Imádom – mosolyodtam el. – De szigorúan csak azokat a részeket, amelyekben még van Charlie Sheen.

– Ja, az újak bénák – egyetértésem jeléül bólintottam, majd elkezdtük kivesézni a sorozatot. Megállapodtunk abban, hogy a legidesegítőbb szereplő Candy, a legjobb Charlie, és a legjobb rész az, amikor véletlenül a vodkás narancsot adja oda reggel Chelsea-nek, és kijelenti, hogy azért van benne narancs is, mert reggel nyolc óra van.

Most az egyszer bántam, hogy ilyen közel lakom a parkhoz, szívesen töltöttem volna még az időmet Louis-val, de mindketten fáztunk már.

A lépcsőház ajtajában megálltunk, én direkt felálltam az első lépcsőfokra, hogy idegesítsem a magasságával, de megfogta a derekamat, leszállított, és ő lépett fel; így majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, ami furcsa.

– Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam. – Halkan beszéltem. Nem is tudom, miért. Talán ha felemeltem volna a hangom, attól megijedt volna a pillanat varázsa, és elszaladt volna, azt pedig nem akartam. Az egész este kicsit regénybe illő volt.

– Én is – felelte szintén halkan. Megborzongtam a széltől.

– Na, menj, mert megfázol – intett a fejével az ajtó felé, de nem mozdult. Ismét sokáig bámultunk egymás szemeibe. Tekintete az ajkaimra tévedt. Éreztem, hogy meg akar csókolni, és egyre közelebb hajolt. Behunytam a szemeim. Végül csak egy lány puszit lehelt az arcomra, majd szája a fülemhez tévedt.

– Jó éjszakát, Nina – suttogta bele, amitől ismételten megborzongtam, ahogy forró lehelletét érztem a bőrömön.

Ellépett előlem, és elindult London sötét utcáin. Az ajkamba haraptam, ezzel sikerült elfojtanom kitörni készülő sikításomat. Még semmi konkrét nem történt, de éreztem, hogy fog, és ő is akarja. Legszívesebben kiálltam volna az erkélyemre, és elordítottam volna magam, hogy London mind a nyolcmillió lakója tudja, mi történt ma este. Furcsán, mégis csodálatosan éreztem magam.