Hullámvasút

Reggel amikor kinyitottam a szemem azonnal a fejemre húztam a takarót. Iszonyatosan bántott a tetőablakon beszűrődő napfény. Este még arra sem volt energiám, hogy lehúzzam a sötétítőt. Megfogtam a telefonom, és rápillantottam, de csak a sötét ürességet láttam. Persze, kikapcsoltam. Megpróbáltam feltápászkodni, de úgy éreztem magam, mintha legalább három üveg töményet megittam volna. Leültem az ágy szélére és a mobilomra pillantottam. Be kellene kapcsolnom, hogy legalább Marion ne aggódjon értem. De még nem akartam senkivel sem beszélni.

Felálltam, és letámolyogtam a lépcsőn a konyhába. A fali órára pillantva konstatáltam, hogy még csak hajnali fel négy van. Jézusom. Kinyitottam a szekrényt, kivettem egy bögrét, egy filter fekete teát, majd miután megmelegítettem a mikróban a vizet, beáztattam a filtert, elindultam vissza a szobámba. Anyuék ajtaja zárva volt, és semmi nem utalt arra, hogy ébren lennének. Halkan lépkedtem felfelé. Sajnáltam őket, nem szabadott volna tegnap este így látniuk. Őket ismerve még sokáig fent lehettek, és próbálták megfejteni, hogy miért is akadtam ki annyira, hogy Londonból egyenesen Newquay-be menekültem.

A parkettázott padlóra ültem, és a hideg falnak támasztottam a hátam. A forró teát iszogattam, miközben a falon lévő képeket nézegettem. Rengetegen szerepelt Marion, egészen kicsi korunk óta. Mi a tengerparton, a lovardában, a mi kertünkben, az ő kertjükben, az iskolai egyenruhánkban. Volt képem John bácsival, aki a lovardát vezette, Lucius-szal, a kedvenc lovammal, a szüleimmel, a nagypapámmal, ahogy a zongoránál ülünk. Hirtelen annyi emlék sorakozott fel az agyamba, hogy sírhatnékom támadt. Szerettem Londonban lenni, szerettem az egyetemet, szerettem Marionnal lakni, de nagyon hiányzott Newquay. Hiányzott minden a régi életemből: a kisvárosi nyugalom, a szüleim csendes boldogsága, a programok a lovardában, de még a régi, alagsori zongoránk is hiányzott.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, úgyhogy lehúztam a sötétítőt a tetőablakon és az erkélyajtón is, majd visszabújtam a meleg ágyba. Még egyszer átfutott az agyamon, hogy írok Marionnak egy üzenetet, de mire megtehettem volna, addigra már álomba is szenderültem.

Álmomban a tengerparton ácsorogtam. Vihar volt. A hullámok messzire kinyúltak. Én a homokban álltam, de mégsem értek el a hullámok. Végigcsaptak körülöttem, még mögöttem is, de engem valahogy mindig kikerültek. A ruhám is száraz volt. Iszonyúan hideg szélt fújt, dideregtem. Futni akartam, rohanni, de valami fogva tartott, és nem engedte, hogy mozduljak. Minden egyes hullámban egy tengerkék szempárt láttam.

Amikor felébredtem nem tudtam mozgatni a karomat. Sikerült úgy elzsibbania, hogy nem is éreztem. Feltápászkodtam, és megmozgattam. Miután nagyjából ezer hangya kezdett benne mozogni a mobilom után nyúltam, és megnyomtam a bekapcsoló gombot. Kicsit féltem, hogy mi fog várni. Amikor a telefonom lassacskán magához tért üzenetek és nem fogadott hívások hada várt. Marion, Harry és Louis. Louis üzenetein megállapodott a szemem. Ahogy olvastam, hogy arról ír, hogy sajnálja, hogy így történt, de nagyon jól érezte magát velem, és szeretné, ha folytatnánk, könny szökött a szemembe. Pár másodpercig még válasz nélkül bámultam, majd megtöröltem az arcom, és válasz nélkül bezártam őket. Mariontól és Harry-től is jöttek aggódó üzenetek. Harry nem értette, hogy mégis mi történt hirtelen köztünk Louis-val, hisz annyira jól alakult minden. Bűntudtaom volt, amiért az önzőségemmel mindenkinek gondot okoztam, és megbántottam Tommo-t. Marion parancsoló hangvételű üzeneteket hagyott. Tárcsáztam a számát. Két csöngés után felvette.

– Te mégis hol a francban vagy? – ordított. Meg tudtam érteni.

– Newquay-ben – feleltem neki halkan. Nem válaszolt egy darabig.

– Értem – felelte halkan. – Nagyon kiakadtál?

– Ah, nem tudom – sóhajtottam. Marion nagyon tapintatos volt. Valahogy teljesen máshogy viselkedik, amióta megismertem Louis-t.

– Szeretnéd, hogy odamenjek én is?

– Nem, nem – válaszoltam gyorsan. – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni és rendezni a dolgokat a fejemben.

– Rendben – felelte. – Akkor majd később hívj, jó? – Megígértem neki, hogy mindenképpen keresni fogom, és letettük a telefont.

Harry-t már nem volt erőm felhívni, úgyhogy csak hagytam neki egy üzenetet, hogy otthon vagyok, és nem szeretnék beszélni senkivel, de ne aggódjon, jól vagyok – mármint fizikailag.

A telefonomat becsúsztattam a párnám alá, majd megfogtam a bögrémet és elindultam a földszint felé. A konyhaablakból láttam, hogy apáék a kerben ebédelnek. Már dél múlt. Szedtem magamnak, majd elindultam kifelé hozzájuk. Mindketten kérdőn néztek rám, de nem kérdeztek. Csendben ebédeltünk. Láttam rajtuk, hogy aggódnak, de örültem, hogy nem kell beszélnem.

Ebéd után biciklire pattantam, majd elindultam a lovarda felé. Hamar megtettem az ismerős távot, majd megláttam John bácsit, aki éppen az aznapi újságot olvasta. Farmert viselt hegyes orrú csizmával, kockás inggel és kalappal. Úgy nézett ki, mint egy igazi vadnyugati farmnak a tulajdonosa. Felállt és szélesre tárta a karját, amikor meglátott. Odafutottam hozzá és mosolyogva megöleltem. Gyermekkorom legszebb emlékeit neki köszönhetem. Apám árvaházban nőtt fel, anyámnak az apukája pedig még a születésem előtt meghalt, viszont John bácsi papám volt papám helyett.

– Norina, ezer éve nem láttalak – simogatta meg a hajamat. Soha nem hívott Ninának. Csak mosolyogtam. – Mi történt, hogy itthon vagy? – Azonnal ráérzett, hogy nem azért jöttem, mert sok a szabadidőm.

– Hát, John bácsi, azt nagyon hosszú lenne most elmesélni.

– Rendben, nem firtatom. – Örültem, hogy ő is tapintatos volt. Hihetetlen, hogy mindenki az. – Hogy megy a főiskola?

– Jól megy, szerencsére – válaszoltam neki, amikor már a karámok felé sétáltunk.

– Ennek örülök.

A karám sarkánál megálltam, és megláttam egy fehér, már-már szürke lovat. Egy igazi szépséget. A számba tettem két ujjam és fütyültem. Felkapta a fejét, és elegáns léptekkel elindult felém. Okos szemeivel úgy nézett rám, mint aki két év elteltével is tudja, hogy ki vagyok. A pofájára helyeztem a kezem és megsimogattam, majd adtam neki egy puszit.

– Még mindig Lucius a favorit? – kérdezte John bácsi.

– Persze, mindig ő lesz az.

Elbűvőlő volt újra látni ez a szépséget. Amióta kiscsikó korában ide került, azóta ő volt a kedvencem. Fogalmam sincs, hogy miért, de egyszerűen imádtam. Nagyon jól megértettük egymást. Hamar felszerszámoztam, majd el is indultunk az erdő felé. Fantasztikus élmény volt újra lovon ülni. Valójában csak most tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzott ez az érzés. Az erdőben lassan haladtunk. Mindketten figyeltük a fákat, a mókusokat és a madarakat. Kellemesen meleg volt, de mégsem volt hőség. Egy kis pataknál megálltunk inni, majd málnát ettünk egy bokorról. Lassan az erdő között elértük a tengerpartot. Lucius imádta a vizet. Leszálltam a hátáról, majd a kantárjánál fogva elkezdtünk sétálni a homokban. Levettem a csizmámat és mindketten belementünk a sekély vízbe, így sétáltunk tovább, majd hamarosan visszültem Lucius hátára és vágtattunk a nedves homokban.

Már napnyugta volt, amikor visszaértünk. Luciust leszerszámoztam, lecsutakoltam, majd miután ő elfeküdt a boxában, bementem a közösségi terembe. John bácsi az egyik ablak melletti asztalnál ücsörgött, és egy üveg Kentucky Jack whiskey volt előtte kettő pohárral. Leültem vele szemben. Töltött az üres pohárba, majd felém nyújtotta.

– Szerintem erre szükséged van. – Bólintottam, majd beleittam az italba. – Szóval nem meséled el, hogy mi történt? – Nagyot sóhajtottam.

– Tudod, megismertem egy srácot. – John bácsi szája mindenttudó mosolyra húzódott. – Csak az a baj vele, hogy ő híres énekes. És hát, tudod, hirtelen az összes rajongója elkezdett érdeklődni irántam, kaptam rengeteg fenyegetést, meg ilyesmiket. És ez sok volt nekem.

John bácsi arcán már nem az a mindenttudó mosoly ült, amit az előbb láttam.

– Miért kezdtél randizni vele, hogyha tudtad, hogy ez lesz?

Ez egy nagyon jó kérdés volt. Miért is?

– Nos, ez elején nem tudtam még. Mármint – vettem egy nagy levegőt. – Tudhattam volna, de valahogy, valamiért nem gondoltam erre.

– Komolyan azt akarod nekem mondani, te lány, hogy elfelejtetted, hogy híres és őrület van körülötte?

– Nem, persze, hogy nem, csak...– haboztam. A kezembe temettem az arcom. – Annyira normális és hétköznapi, mélyen legbelül reméltem, hogy minden marad a normális mederben – mármint amit én normálisnak gondolok.

– Értem – felelte. Megitta a whiskey-jét és töltött még egy kicsit magának. Én is ittam. Igaza volt, tényleg jól esett.

– Tudod – kezdte lassan. Amikor így kezdi a mondandóját, akkor szokott olyan tanácsokat osztogatni, amin hetekig gondolkodsz, hogy megfogadod-e, és ha jól döntesz, akkor minden megoldódik. – Az, hogy a szerelem mindent legyőz, baromság. Bárcsak mindent legyőzne! De ez nem így van. Viszont az úgy van, hogy ha valakit szeretsz, és ő viszont szeret téged, nem szabad elengedni. – Ivott egy újabb kortyot. Kiszáradt a torkom, úgyhogy nekem is innom kellett. – De hogyha egy szerelem tényleg valódi, tényleg elsöprő, akkor könnyebb legyőzni az akadályokat – együtt. – Kiürült a poharam. Most már több whiskey-t töltöttem. – Mégis előfordul, hogy hogy vannak olyan körülmények, ami miatt nem fog működni a kapcsolat. Ilyenkor kell mérlegelni, hogy megéri-e küzdeni a kapcsolatért, egymásért, a boldogságért.

John bácsi mélyen a szemembe nézett, majd fogta a poharát, és egyedül hagyott a poharam és a whiskey-s üveg társaságában. Feleslegsen? John bácsi tudja, hogy sosem beszél feleslegesen, mert mindg olyan dolgat mond, amelyek vagy kiakasztják az embert, vagy káoszt, esetleg rendet teremtenek a fejében. Jelenleg az enyémben inkább káosz uralkodott. A gondolataim össze-vissza cikáztak. Versengtek, próbálták eldönteni, hogy Louis-t kéne választanom vagy a nyugodt, felhajtásmentes életet. Sajnos a kettő nem jár együtt. Vajon tényleg lehet annyira elsöprő ez a szerelem, hogy meg tudok küzdeni a nyilvánossággal? Vajon szerelem ez egyátalán?

Megfogtam az üveget, és a hűtőbe tettem, majd elindultam kifelé. Hazafelé végig azon gondolkoztam, hogy most mégis mit csináljak, de egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni magammal. Egyik részem azt mondta, hogy hagyjam az egészet a francba, viszont a másinak rendkívül bűntudata volt, amiért így viselkedtem. Elvégre tényleg tudhattam volna, hogy ez lesz. Azt is tudhattam volna, hogy ki fogok akadni a felhajtás miatt. Arról nem is beszélve, hogy tudhattam volna, hogyha túl sokáig húzom, ezt a dolgot, akkor megbántom Louis-t, aki viszont ezt egyátalán nem érdemelte meg. Kedves volt velem, kimutatta, hogy tényleg érdeklődik irántam.

Hányingerem lett a bűntudatról. A földúton letámasztottam a biciklimet, majd törökülésben leültem mellé a földre. Elővettem a mobilomat. Nagyjából tizenöt nem fogadott hívás várt rajta, mindegyik Louis-tól. Percekig bámultam a képernyőt, már majdnem rányomtam a hívásra, de végül képtelen voltam megtenni. Átkoztam magam, amiért egy ekkora önző dög vagyok, de sajnos, vagy nem sajnos, nem tudtam megtagadni önmagam.

A gondolataimba merülve tekertem haza. Már kezdett sötétedni, amikor beléptem a kapun. Apa a kerti széken ült és a sörét iszogatta, míg anya egy sálat kötögetett. Percekig csak bámultam őket. Anyámnak hobbija volt a kötés. Régen csak a családnak kötögetett, de manapság már szegény gyerekeknek és árvaházaknak ajándékozza a kész a darbokat. Vannak gyerekek, akik szülők nélkül nőnek fel, vannak, akik éheznek, nekem pedig a legnagyobb problémám, hogy kaptam néhány gyűlölködő levelet, és több százan bekövettek a Twitteren. Addig gyönyörködtem a szüleimben, amíg felém nem pillantottak. Elindultam feléjük.

- Jó estét! - ültem le anya mellé a padra.

- Szia. Merre voltál? - kérdezte apám.

- Csak lovagoltam egy kicsit.

- Remélem, John bácsi ellátott egy-két tanáccsal - mondta anya. Felhúztam a szemöldökömet. - Elmondod nekünk is, hogy mi történt?

A szokásos sóhajtással kezdtem a monológomat. Elmeséltem, hogy találkoztam Harry-vel, hogy megismertem a bandatársait, hogy elmentem randizni Tommo-val, hogy hogyan alakultak a dolgok, és azt is, hogy jelenleg miért is vagyok itt. Csak beszéltem, és csak beszéltem, hosszú perceken keresztül. Nem csak azt meséltem el, hogy mi történt, hanem azt is, hogy hogyan éreztem magam. Miután mindent kiadtam magamból hirtelen nem is éreztem annyira őrültségnek a nézőpontomat. Elvégre minden éremnek két oldala van.

Anyáék csak annyit tudtak hozzáfűzni a dologhoz, hogy csak akkor kezdjek bele egy kapcsolatba, hogyha jól érzem magam benne. Tudták, hogy nem szeretem a nyilvánosságot, értették, hogy mennyire megrémített ez az egész. Nagyon jól ismertek. Próbálták másra terelni a beszélgetés fonalát, kérdezgettek Harry-ről, Marionról, a főiskoláról, a dalszerzésről, de látták rajtam, hogy mennyire kedvetlen vagyok, így nem faggattak. Kicsit bántam, hogy hazajöttem, nem akartam nekik gondot okozni, de képtelen lettem volna Londonban maradni.

Felmentem letusolni, majd a szombámba indultam. A kezembe vettem a gitáromat és leültem a földre egy papír és egy toll társaságában. Azokat a dallamokat játszottam, amiket akkor, amikor megismertem Tommo-t. Próbáltam kitalálni, hogyan is folytatódjon a dal, de a végén csak játszogattam különböző akkordokat egymás után, és véletlenszerűen leírogattam olyan szövegeket, amelyeket nagyjából jónak gondoltam. Túlságosan is Louis járt a fejemben, nem igazán tudtam figyelni semmi másra, pedig csak arra vágytam, hogy valami elterelje a gondolataimat. Az jutott eszembe, hogy talán felhívhatnám Harry-t, de azt hiszem, az egy kellemetlen beszélgetés lenne. Most már értettem, hogy miért nem akarta, hogy randizzunk Louis-val. A helyében én sem akartam volna, hogyha arra számítok, hogy valami ilyesmi történik.

Ismét nagyon rosszul éreztem magam. Amióta tegnap eljöttem Londonból folyamatosan olyan, mintha egy érzelmi hullám vasúton ülnék. Egyszer úgy érzem, hogy jól döntöttem, hogy nem akarom folytatni Tommo-val, máskor pedig azt érzem, hogy egy igazi barom vagyok. Azon gondolkodom, hogy mégis miért ne működhetne ez az egész így is közöttünk, elvégre olyan jól elvoltunk, aztán meg megkérdezem magamtól, hogy teljesen hülye vagyok-e, és tényleg olyan életet akarok-e élni, ahol minden egyes lépésemre figyelni kell, mert vagy a Twitteren, vagy az újságok címlapján kötök ki. Utáltam, hogy ennyire nem bírom a nyilvánosságot, és bár próbálok küzdeni ellene, sokszor nem megy. Pedig a gyermekkoromhoz képest máris nagyon sokat fejlődtem. Néha azt kívánom, hogy bárcsak egy igazi díva lehetnék, aki a kamerák kereszttüzében érzi igazán otthonosan magát. De ez nem én vagyok. 

Marion már a legelején érezte, hogy ez valami más lesz. Ő úgy gondolta, hogy jó fog kisülni ebből az egészből. Nos, én az első randi után nem mertem beleélni magam, de mégis annyira jól éreztem magam vele, hogy ez az érzés hamar eltűnt. Aztán néha előjött, de valahogy sosem foglalkoztam vele. De most mégis ez volt a dominánsabb. Valójában én sem tudtam, hogy mit érzek, hogy mit akarok, azt meg pláne nem, hogy ezek után mit fogok csinálni. Azon gondolkoztam, melyik a könnyebb út, lemondani Tommo-ról a nyugodt élet reményében vagy folytatni ezt vele, cserébe elviselni mindent, ami vele jár. Egyik sem tűnt egyszerűnek. 

Ránéztem a telefonomra. Louis-tól nem érkezett sem újabb hívás, sem újabb üzenet. Viszont az értesítés szerint tweetelt valamit. Megnyitottam. A tweet öt sorból állt: Everything is new to me / You know I can't fight the feeling / And every night I feel it / Right now / I wish you were here with me. Első ránézésre egy dalszöveg lehetett. Biztosan az új albumukról. Elolvastam még egyszer, és csak akkor esett le, hogy valójában mit is jelent. Csak bámultam a sorokat, ameddig a betűk el nem homályosodtak. Éreztem, hogy a könnyek patakokban folynak le az arcomon. Sírtam, zokogtam, mint egy kisgyerek.