Kentucky Bourbon

Idegesen ücsörögtem a második emeleti előadó egyik padjában. Még tíz perc volt hátra a zenetörténet vizsgámig. Nem igazán volt alkalmam tanulni rá, ugyanis dolgoztam pár új dalon, amikor pedig éppen nem Marionnal voltam, akkor gőzerővel készültem a zenepedagógia vizsgámra. Azt fontosabbnak és nehezebbnek is tartottam. Úgy voltam vele, hogy zenetörténetből menjek át, és akkor elégedett leszek. A történelmet mindig szerettem, de a zenetörténetet valamiért sosem. Zene mindig volt, és mindig lesz, az pedig, hogy milyen zenét hallgattak az emberek, mindig változott az adott divat alapján. Persze, szerettem a retró zenét, de maximum a hatvanas évekig visszamenőleg, és valahogy mindig jobban érdekelt a zene jelene és jövője, mint a múltja.

Merengésemből kizökkentett, hogy valaki kihúzta a széket mellettem és lehuppant rá. Oldalra pillantottam. Egy szőke, hosszabbra hagyott hajú, borostás fiú, Brian Wilson ült le mellém.

– Jó reggelt – köszönt mosolyogva, és lerakott elém egy pohár kávét. – Sok tejjel, három cukorral, ahogy szereted.

– Jó reggelt – köszöntem vissza, majd udvariasan megköszöntem a kávét, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam. Brian már nem egyszer tudatta velem, hogy nem vagyok közömbös számára, viszont én egyértelműen jeleztem neki, hogy nem szeretnék tőle semmit. A felmenői nemes lordok voltak, neki pedig az ehhez illő tenyérbemászó stílusa volt, amelyet én ki nem állhattam. Mindenesetre most nem volt kedvem bunkó lenni vele és elküldeni, viszont a kávét sem fogom meginni, hiába volt nagyon jó illata. De vajon honnan tudta, hogy így szeretem? Még sosem kávéztunk együtt.

Brian próbált beszélgetésbe elegyedni velem, de nekem nem volt ínyemre, amúgy sem tudtam figyelni rá. Egy-két szóban válaszolgattam neki, amikor éppen félig figyeltem arra, hogy mit is mond. A Twittert böngészgettem. Louis-ék tegnap este érkeztek meg Amszterdamba. Hívott nem sokkal azután, miután leszállt a gépük és megérkeztek a hotelbe. Majd az éjszaka közepén írt egy üzenetet. Az üzenet stílusából, valamint abból, hogy nagyjából egyik szót sem sikerült neki leírnia elütés nélkül, arra következtettem, hogy elmentek valahova szórakozni és nem keveset ittak. Az üzenet annyit tartalmazott, hogy hiányzom neki, és már várja, hogy találkozzunk. Az eredeti terv szerint én is velük utaztam volna tegnap, de a vizsgám miatt nem mehettem, úgyhogy a vizsga után hazamegyek a cuccomért, és azonnal megyek a reptérre, hogy az esti műsorra odaérjek. Kissé féltem tőle, hogy mi lesz a holland fővárosban. Először is, hogy milyen lesz velük lennem, hogyan fogok viselkedni a fiúkkal, azt meg pláne nem tudtam, hogy Louis-val hogyan fogunk viselkedni. A másik pedig, hogy egy rossz mozdulat, és azonnal tudni fogják, hogy Tommo-val együtt vagyunk, és akkor kitör a káosz, amit végképp nem akartam.

Nem volt több időm ezen agyalni, ugyanis a teremajtó hatalmas csattanással becsapódott, a vizsgáztató professzor pedig rengeteg papírral a kezében belépett rajta. Nem húzta sokáig az időt, azonnal kiosztotta őket, elmondta, hogyha valakit puskázáson kap, az ellen fegyelmi eljárást indít, ezen kívül jó munkát és sikeres vizsgát kívánt. A vizsga egy négy oldalas tesztből állt. Örültem, hogy nem kell kifejtős kérdésekkel az időt húzni. Gyorsan összeszedek egy kettest és indulok. A kérdéseket aránylag könnyűnek éreztem, gyorsan végeztem velük, és indultam haza a bőröndömért. Örültem, hogy Mariont már nem találtam otthon, jobb volt nyugiban lenni egy kicsit, inni egy teát, és átöltözni. Az estére szánt ruhámat még nem akartam felvenni, szépen belehajtogattam a bőröndbe. Magamra húztam egy fehér Pepsi-s pólót, egy bordó farmert, egy fekete Vans cipőt, valamint a farmerkabátomat, kicsit kisminkeltem magam, és úgy ítéltem meg, hogy pont indulhatok. Hívtam egy taxit, hogy ne kelljen egészen a reptérig cipelnem a bőröndömet, majd útra keltem a holland fővárosba.

Az amszterdami reptérre kijött elém a srácok egyik sofőrje és egy testőr. Kicsit túlzásnak éreztem, úgy gondoltam, hogy egyedül is el tudok jutni oda, ahova kell, de Louis nem engedett belőle. Állítása szerint nyugodtabb, ugyanis így biztosan odaérek. Nem ellenkeztem, bár nagyon zavarban voltam. Még sohasem jártam Amszterdamban, viszont azt hallottam, hogy egy nagyon menő város, ahol rengeteg élménnyel lehet gazdagodni. Remélem, ez az én esetemben is így lesz. Az autóból nem sokat tudtam nézelődni, meg amúgy is hamar, nagyjából fél óra múlva a hotelnél voltam. Fél öt volt, mire megkaptam a szobakártyámat és felvittem a bőröndömet. A koncert kilenckor kezdődött, és a sofőr tájékoztatása szerint hét órakor el kell indulnunk, hogy időben oda is érjünk. Még volt egy kis időm, úgyhogy elfeküdtem, a kényelmes franciaágyon, és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz később. Szívesen sétáltam volna egyet, de Louis-nak megígértem, hogy nem hagyom el a hotelt. Cserébe ő megígérte, hogy este elmegyünk valahová, és ha úgy engedi ideje, akkor holnap is. Ennek örültem, legalább látok valami a városból. Az valahogy ekkor még nem jutott eszembe, hogy simán megláthatnak minket a fotósok, és mindenki, úgyhogy oda az alcának, hogy Hazza miatt vagyok itt, nem Tommo miatt.

Fél óra fekvés után úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni. Gyorsan letusoltam, majd kihalásztam a bőröndömből a ruhámat. Vagy tíz percig agyaltam, hogy vegyek-e harisnyát, majd arra jutottam, hogy nem illik egy ilyen eseményen, ilyen ruhában harisnya nélkül megjelenni. Szomorú. Óvatosan felhúztam egy gyöngyházfényű harisnyát, majd egy másikat a kistáskámba készítettem, biztos, ami biztos. Felvettem az új ruhámat, majd a sminkkészletemmel együtt visszamentem a fürdőbe. A mai nap már harmadszor álltam neki a sminkelésnek, és egyre több került az arcomra. Ezúttal fekete és ezüst szemhéjfestéket választottam a füstös hatás kedvéért. Gondolkodtam egy picit, hogy vajon az új rúzsomat is használjam-e, majd úgy döntöttem, hogy igen, elvégre ezért vettem. Majd ha Louis-t zavarja, akkor lemosom. A hajamat hagytam úgy, ahogy volt. Bár még Londonban kivasaltam, most már kicsit kócos hatást keltett, de nekem így is megfelelt. Gyorsabban elkészültem, mint terveztem, úgyhogy leültem az ágy szélére, és a twittert kezdtem böngészgetni. A világtrendek között a negyedik helyen szerepelt a #onedirectionamsterdamlive. Sejtettem, hogy őrület lesz ma este, és ez meg is erősítette ezt a gondolatomat. Az egyik ilyen hashtag-es tweetet retweeteltem, majd pontosan hét órakor kopogtak a szobám ajtaján. Én felkaptam a táskámat, belebújtam a cipőmbe, megfogtam a bőrkabátomat és a napszemüvegemet, és elindultam kifelé a hotelből. 

A show tényleg őrület volt. Nem csak az, ahogy a srácok mozogtak a színpadon, amennyi energia volt bennük, hanem a közönség, de még a műsovezetők is. Én a VIP-ból minden részletet jól láttam, és az is megragadta a figyelmemet, hogy mennyire imádják őket a rajongóik. Szinte önkívületi állapotban voltak, amikor felléptek a színpadra. Sikítottak, sírtak. Azt hiszem, nagyon jól sikerült az előadás is, látszott rajtuk, hogy élvezik.

A kiürült bálterem egyik pultjánál ücsörögtem, és egy Seven Up-ot iszogattam. Gondolkodtam rajta, hogy valami magasabb alkoholtartalmút kéne, de úgy voltam vele, hogy nem akarok egyedül nekiállni inni. A Twitter ismét pörgött, most már első volt a #onedirectionamsterdamlive hashtag. A tweeteket olvasgattam. Igazbából mind arról szólt, hogy mennyire csodálatosak, és hogy mennyire jó volt az előadás. Ekkor valaki a derekamra tette a kezét. Louis állt meg mellettem, Harry pedig előtte. 

– Mi újság? – kérdezte Tommo.

– Éppen azt olvasgatom a Twitterem, hogy mennyire csodálatosak vagyok – mondtam neki egy csipkelődős mosoly kíséretében.

– És szerinted nem vagyunk azok? – kérdezett vissza Harry teljesen ledöbbenve. Én csak széttártam a kezem és mosolyogtam. Nem mondhatok semmit. Louis-ra néztem, aki sértődött fejet vágott. A grimaszolás nagyon jól megy neki. – Mi a baj? Szeretnéd hallani, hogy csodálatos vagy?

– Még egy puszit sem kaptam – morogta. Felnevettem, majd átkaroltam a nyakát, odahajoltam, és adtam az arcára egy mosolygós puszit.

– Most már jobb? – kérdeztem. Vidáman bólogatott.

– Egyébként nem baj, hogy így hamar rátok fognak kapni? – kérdezte Harry.

– Gyere, te is kapsz egy puszit – vágtam rá, majd leugrottam a bárszékről, és átöletetm, és megpusziltam őt is. Mindketten csak nevettek.

– Preston integet – nézett át Harry a vállam fölött. Megfordultam, és láttam, hogy egy biztonsági integet nekünk. Kihörpintettem az utolsó korty italomat a pohárból, majd elindultam Harry után. Louis követett minket.

– Van valami terved estére? – kérdezte.

– Nincs.

– Akkor jó, mert nekem van – felelte vigyorogva. Bólintottam, majd tovább követtem Harry-t. A backstage-be mentünk, majd ott összeszedtük a többi fiút, és a hátsó kijáraton távozva elindultunk az autók felé. Liam és Niall nagyon méregettek, hogy miért is lehetek itt, Zayn pedig nagyon mindenttudóan nézett rám. Nem kívántam reagálni ezekre a tekintetekre, nem tudtam, hogy Louis mit mondott nekik, vagy mit gondolnak. Liam Harry-vel, Niall Zayn-nel, én pedig Louis-val kerültem egy autóba. A nagyjából tíz perces úton nem nagyon beszélgettünk, csak megfogta a kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem. A hotelhez érve megbeszéltük, hogy negyed óra múlva múlva az előcsarnokban találkozunk. Gyorsan visszavettem a bordó farmeremet a fekete Vans cipőmmel, felvettem egy fekete pólót, majd a bőrkabátom és a táskám kíséretében el is indultam lefelé.

Louis akkor már ott ácsorgott. Szó nélkül elindult hátrafelé, ahol egy autó várt minket. Igen, lehet, hogy nem a hotel főbejáratán kellene távoznunk. Látszik, hogy neki már van tapasztalata a bujkálásban.

– Andy, a belvárosba szeretnénk menni. – A sofőr tudomásul vette a kérést, majd elindult. Ekkor Louis felém fordult.

– Arra gondoltam, vacsorázhatnánk valamit, majd után sétálunk egyet, meg ilyenek.

– Rendben – bólintottam. Tökéletes. Éhes is voltam, a város is érdekelt.

Az autóutat ismét csendben ültük végig. Valahogy nem éreztem jól magam, amikor úgy kellett beszélgetnünk, hogy sofőrök vagy testőrök voltak körülöttünk. Hamar beértünk a belvárosba, és a csatorna partján kiszálltunk, az autó pedig elhajtott. Kiváncsian néztem Tommo-ra.

– Ketten maradtunk? – kérdeztem tőle. Átkarolta a vállam, majd egy kicsit jobbra fordított. Elnéztem a megadott irányba, majd megláttam két magas férfit fekete ruhában. Persze, a tisztes távolság.

– Ne aggódj, később lerázzuk őket – suttogta a fülembe. Elmosolyogtam. A közelségén is és az ötleten is.

Elhúzódott, én pedig kérdőn néztem rá. Zsebre tett kézzel állt előttem, és ez arcomat fürkészte.

– Nézd, most nem mondhatjuk azt, hogy Harry miatt vagy itt, hiába vagy az unokatestvére – kezdte. – Mármint jelenleg, velem. – Elmosolyodott, amikor ezt kimondta. Olyan aranyos volt, hogy nekem is mosolyognom kellett. – Szerintem a sajtó nem fog szagot fogni, maximum egy-két rajongó, de abban bízhatunk, hogy diszkrétek lesznek. Mi legyen?

Sóhajtottam egyet, mielőtt válaszoltam volna neki.

– Nézd, azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és azért, hogy veled legyek. Nem akarok bújkálni, vagy azt figyelni, hogy ki látja, hogy megfogom-e a kezed vagy nem. Örülnék neki, hogyha egyelőre nem kerülne ez a dolog nyilvánosságra, de nem akarok minden sarkon magam mögé nézni.

– Rendben – felelte mosolyogva, majd rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és elindultunk a fő tér felé. Louis állítása szerint tudja, hogy hol van, én pedig úgy voltam vele, hogyha eltévedünk, akkor maximum ott a telefon.

– Mit szeretnél enni? – kérdezte.

– Nem tudom. – Tényleg nem tudtam.

– Jó, akkor én választok – felelte.

– Rendben.

– Hogy utaztál?

– Jól – vontam meg a vállam. – Szeretek repülni.

– Hol voltál már külföldön? – érdeklődött tovább.

– Spanyolországban és Görögországban voltam már, máshol nem – feleltem neki.

– Hogyha egy országot választhatnál, akkor hova mennél?

– Az Egyesült Államokba, ez nem is kérdés – vágtam rá egyszerre. – És ha minden jól megy, akkor pár hét múlva megyek is.

–Hogyhogy? – Érdeklődve nézett rám.

– Mariont kísérem el a Miami Divathétre.

– Értem – felelte maga elé nézve. Láttam rajta, hogy nem mondja ki, amit gondol, de nem tudtam, rá merjek-e kérdezni. Mielőtt dönthettem volna, megállt egy étterem előtt. Steakhouse.

– Szereted a steak-et? – kérdezte.

– Igen – feleltem.

Elindultunk befelé, majd a hátsó részben, egy eldugott kis sarokban választottunk helyet magunknak. Louis hátszínt rendelt steakburgonyával, én bélszínt salátával. Viszont az italoknál megakadtunk.

– Hogy érted, hogy a bourbon a legjobb? – kérdezte vagy harmadszorra.

– Nem mondhatod, hogy a skót whiskey jobb, mint az amerikai – jelentettem ki neki határozottan.

– Amikor mész Miamiba, akkor ihatsz bourbont, de most Európában vagyunk.

Láttam rajta, hogy valaki szúrja a szemét ezzel a Divathét dologgal kapcsolatban, de még mindig nem kérdeztem rá. Legyintettem egyet, és a pincér felé fordultam.

– Egy Jim Beamet kérek jéggel, és egy almalevet.

– Én is egy Jim Beamet szeretnék. – Meglepődve néztem rá, de csak akkor kezdtem el nevetni, amikor a pincér elment.

– Mégis bourbon? –kérdeztem.

–Egyszer neked is lehet igazad – felelte morogva, de játékosan. – Az Államokba akarsz utazni, a bourbon a kedvenc whiskey-d, fel tudod sorolni az összes amerikai elnököt, honnan jött ez az Amerika-imádat?

A válaszra kicsit várnia kellett, ugyanis megékezett a pincér az italainkkal. Letette elénk, majd amikor elment felemeltük, koccintottunk, majd csak azután válaszoltam, miután beleittam.

– Igazából nem tudom, ugye már nagyon kicsi koromban elkezdtem lovagolni, és John bácsi lovardája tele volt régi amerikai dolgokkal. A legenda szerint John bácsi felmenői a Mayflower-ön hajóztak át az Új Világba, majd az egyik rokona meghalt a polgárháborúban, és neki a felesége tért vissza a gyerekekkel Cornwallba, és így élt ott tovább a család. – Louis érdeklődve hallgatta. – Sokszor mesélt nekem Amerikáról, a történelemről. Sokszor néztünk nála a helyi srácokkal amerikai futballmeccset. Valószínűleg innen ered.

Az étel valami iszonyúan finom volt, mi pedig jól elszórakoztunk evés közben. Cserélgettük a kaját, mindketten kiváncsiak voltunk a másikéra, vicces sztorikat meséltünk, és mellette bourbont ittunk. Mire végeztünk, már még jobb kedvünk volt. Amikor kiléptünk at étteremből Louis maga mögé nézett, majd elkezdett egy villamosmegálló felé sétálni.

– Figyelj, lerázzuk Scott-ot – hajolt hozzám. Csendben bólintottam.

Az első villamosra felszálltunk, majd helyet foglaltunk egymással szemben. Louis figyelte az ablakon keresztül a mellettünk haladó fekete autót. Nagyjából húsz perce utazhattunk, amikor rátette a kezét az enyémre. Feszülten figyeltem. Éppen egy lámpánál álltunk, az ajtók nyitva voltak. A másik oldalon a fekete autónak zöldre váltott a lámpája, és el kellett indulnia, de a villamos még nem mozdult. Louis vetett egy utolsó pillantást a testőrautóra, majd hirtelen felállt.

– Gyere! – Maga után húzott, leugrott a villamosról, és a kezemet fogva szaladni kezdett. Scott nem láthatta, merre megyünk. Pár perc múlva egy csatorna mellett kötöttünk ki, ahol Tommo leült a fűbe, és a hátát nekitámasztotta a kőfalnak. A vízzel szemben ültünk egy elég eldugott helyen. Felém fordította a fejét, a kezével megsimította az arcomat, majd először gyengéden, aztán már követelzőn csókolt meg. Éreztem, ahogy puha ajkai egyre gyorsabban és durvábban érnek az enyémhez, de tetszett ez az oldala is. A szám lassan elnyílt, és a nyelve azonnal találkozott az enyémmel. A hajába túrtam, mire még közelebb húzott magához. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, amikor hirtelen csipogni kezdett a mobilom. Nagy nehezen elszakadtunk egymástól, hogy megnézhessem, kinek sikerült a legrosszabbkor zavarnia. Volt egy tippem. Bejött. Marion.

"Minden ok?"

"Minden ok." írtam neki vissza gyorsan. Van egy ilyen szokásunk, hogyha nem is beszélünk, valamelyikünk dob egy üzenetet a másiknak, az pedig válaszol, hogy tudjuk, nem történt semmi probléma, és minden rendben van.

– Gyere – húzott fel Louis, amikor visszasüllyesztettem a mobilom a zsebembe.

– Hova megyünk? – kérdeztem nevetve. Jelentőségteljesen nézett rám.

– Szeretnél még egy kis bourbont? – kérdezte. Rendben, szóval bulizni és inni szeretne. Nem voltam ellenére. Bólintottam.

Elindultunk, majd az első sarkon lefordoltunk. Valójában fogalmunk sem volt,  hogy merre vagyunk, de reméltük, hogy találunk egy boltot, ahol tudunk piát venni. Nagyjából két saroknyi séta után bele is botlottunk egy kis trafikba. Louis bement, majd pár perc múlva kilépett egy üveg Jim Beammel és két doboz cigarettával.

Megbontotta az egyik doboz cigit, megkínált belőle, majd miután mindkettőnkét meggyújtotta, megbontotta a whiskey-t is, hagyta, hogy én igyak belőle először, majd miután ő is ivott, a kezét átvetve a vállamon elindultunk. Valójában fogalmam sincs, hogy merre mentünk, de szerintem ő sem tudta. Csak sétáltunk, dohányoztunk, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, csókolóztunk és fogtuk egymás kezét.

Egész végig az járt a fejemben, hogy nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak. Úgy viselkedtünk, mint valami szerelmes tinédzserek, akik kiszabadulnak otthonról szombat estére. És őszintén szólva én ezt nagyon élveztem.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak bizonyos pontokra emlékszem az estéből: például arra, amikor elfogyott a whiskey-nk, és azon versenyeztünk, hogy melyikünk tudja nagyjából öt méterről beledobni az üres üveget a kukába. Amikor végre sikerült, akkor a nevetéstől le kellett ülnöm egy padra. Tommo lehuppant mellém, előhúzta a mobilját, és csinált rólam egy képet, miközben a könnyeimet törölgetem. Utána indítványozta, hogy csináljunk egy közös képet is. Természetesen nem voltam ellenére, csakhogy Louis annyira nyújtózkodott, hogy hátraesett a támla nélküli padon, és természetesen magával rántott engem is. Ezután ismét szakadtunk a nevetéstől. Végül így is készült egy kép. A következő pillanat az volt, amikor egy parkban feküdtünk a földön egymás mellett, és azzal nyaggattam, hogy küldje már át a közös képeinket, elvégre az mégsem fair, hogy neki van velem képe, de nekem nincs vele.

– Csak nem ezeket szeretnéd nézegetni elalvás előtt, drágám? – kérdezte egy csibészes mosoly kisértében.

– Drágám, hogyha téged szeretnélek nézegetni elalvás előtt, akkor beütöm a Google-be a neved, és több millió képet dob ki – válaszoltam neki pimaszul. – Egyébként ha te nem szeretnéd nézegetni őket, akkor minek csináltad?

Erre már nem válaszolt, hanem egy gyors mozdulattal fölém támaszkodott, és már tapasztotta is rá a száját az enyémre.

Az utolsó emlékkép az éjszakáról szintén valami hasonló volt, csak már nem a szabad ég alatt voltunk, hanem a hotelben, a szobájában. Amint beléptünk, nekitolt az ajtónak, és csókolni kezett, ahol csak ért. Először a számat, majd az arcomat, és a nyakamat. Úgy haladt lefelé, ahogy a keze felfelé a pólóm alatt. Itt még utoljára eszembe jutott, hogyha kevesebb whiskey-t ittam volna, akkor talán érdekelt volna a büszkeségem, de jelenleg ez egy cseppet sem számított, csak át akartam adni magam az érzésnek, és természetesen Louis-nak.