Teleszemetelt postaláda

Egy hét telt el, mióta hazajöttem Amszterdamból. Louis-val azóta mindösszesen kétszer tudtunk találkozni, és akkor is csak egy kávé és egy ebéd fért bele. Folyton panaszkodik, hogy a menedzsment mindenféle hülye programot szervez neki. Szerintem direkt csinálják.

A konyhaasztalnál ültem, és a vártam, hogy Marion elkészüljön. A reggeli briósomat eszegettem, miközben a Twittert böngészgettem. Az elmúlt héten nőtt a követőimnek a száma, valamint kaptam is egy-két furcsa üzenetetet. Próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek, és pláne nem összekötni azzal, hogy esetleg tudnak arról, hogy randizgatunk Louis-val. Reméltem, hogy az a lány az állatkertben tényleg nem hozta nyilvánosságra azt a képet. Bár persze akárki készíthetett rólunk úgy, hogy nem is tudtunk róla. Még nagyon korai lett volna, hogyha mindenki tudomást szerezne rólunk. Tudtam, hogy a felhajtás elkerülhetetlen, de titkon bíztam benne, hogy nem fognak megrohamozni minket a fotósok, az őrült rajongók, és senki más sem, akinek nem akarom megmutatni a magánéletem – legalábbis még nem.

Marion pont akkor lépett ki a szobájából, amikor lenyeltem az utolsó falatot. Mivel ma nekem csak délután kellett bemennem a suliba, ő pedig szabad délelőttös volt, így úgy döntöttünk, ha elmegyünk egy közeli fánkozóba reggelizni. A lépcsőházból a hátsó kijáraton távoztunk.

– A francba! – kiáltott fel drága barátnőm, amikor kiléptünk az utcára. Kérdőn néztem rá. – Meg kellett volna néznem a postaládát, várok egy levelet.

– Majd hazafele megnézed – legyintettem. Csodálkoztam, de beleegyezett, nem tiltakozott, hogy ő márpedig most akarja megnézni vagy ilyesmi.

Tíz percig szótlanul sétáltunk, amikor megérkeztünk egy kis fateraszos reggelizőhelyre. Szerettünk ide járni, isteni volt a kávéjuk, a fánkokról nem is beszélve. Bár a szendvicsek is nagyon jól néztek ki, én most megelégedtem egy vaníliás fánkkal és egy jeges lattéval. Marion is lattét kért, viszont csokis fánkkal.

A Miami Divathétről beszélgettünk. Marionék egész jól álltak a szervezéssel, én pedig élveztem, hogy kivehetem ebből a részemet. Annak meg pláne örültem, hogy el is utazhatok velük. Miami. Amerika. Minden egyes alkalommal izgatottságot éreztem, amikor erre gondoltam. Mintha hirtelen minden álmom valóra válna – na, jó, csak részben. A szőkeség izgatottan mesélte, hogy milyen munkálatok vannak még hátra. Az irodában elkezdték már tervezgetni, hogy a divatbemutató után hova megyünk bulizni, és miket fogunk majd csinálni. Nevetnem kellett a lelkesedésén. Úgy beleélte magát, mint amikor egy kisgyerek először megy vidámparkba.

– Natalie másról sem tud beszélni, csak a mesztelen fürdőzésről az amerikai pasikkal. – Felnevettem.

– Igen, ezt nekem is mondta már – szúrtam közbe.

– Veronique viszont arról álmodozik, hogy megtalálja élete szerelmét.

Hallgattam Marion beszámolóját az irodai életről, és azon töprengtem közben, hogy egy utazás mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Minden egyes utazás alkalmával ott van a lehetőség, hogy olyan embert ismersz meg, aki teljesen átírja azt, amit előzetesen gondoltál, terveztél. A világmegváltó gondolataim közben nézegettem a mellettünk elhaladó embereket. Ezt órákig képes lettem volna csinálni. Csak ülni, kávézni, fánkot eszegetni és nézni az embereket.

Majd akkor megláttam valamit, ami nem kellett volna. Pontosabban valami olyasmit, aminek nem szabadott volna ott lennie. Villámgyorsan szaladtam a szomszédos újságos felé, lekaptam a magazint, aminek az elején ott virítottam Louis oldalán. Az öltözékemből ítélve ez Amszterdamban készülhetett az éjszakai randinkon. Marion kikapta a kezemből a magazint, bement kifizetni, majd visszaült az asztalunkhoz. Követtem a példáját. Idegesen tördeltem a kezeimet. Hogyha ezt apám látta volna, akkor már hátrakötötte volna őket. Nem tudtam, hogy kiváncsi vagyok-e, hogy mit írnak rólunk. Semmit nem tudtak, csak találgattak, hogy ki lehet ez a „titokzatos lány" a One Direction sztárja mellett. Viszont megjelentettek egy összeállítást a rajongói tweetekből. „Ez a csaj biztos csak kitaláció, hogy ezzel fedjék el Larryt #Larryisreal." „Kiderítem, ki ez a csaj, megkeresem, és teszek róla, hogy többet ne mehessen Louis közelébe." „Louis, nem csalhatod meg Harry-t. Majd mi teszünk róla, hogy Harry-vel legyél... #fuck" Nem igazán követtem a bulvársajtót, de azt láttam, hogy a srácoknak milyen őrült rajongóik vannak. Vajon van okom aggódni? Vajon Louis már tud erről? És egyátalán mi ez a Larry dolog? Tény, hogy Louis és Harry nagyon jó barátságot ápolnak, de vannak emberek, akik tényleg azt hiszik, hogy ők egy pár? 

Hogyha megnézzük, hogy milyen dolgok szerepelnek a Mit utálok a világon a legjobban? listámon, akkor toronymagasan vezet az, hogy utálom, hogyha belelátnak az életembe. Nem szeretek a magánéletemről beszélni, Marionon kívül nincs senki, akivel megosztanám a részleteket. Még a szüleimnek sem beszéltem Louis-ról, úgyhogy nagyon reméltem, hogy nem látják ezt a magazint, mielőtt én bármit is mondhatnék nekik. Ennyit a diszkrécióról.

Lefotózatam a magazin belsejét, és elküldtem őket Louisnak. Szerencsére, vagy nem szerencsére, nem voltam az az ember, aki nem tud enni, ha ideges. Kértem még egy fánkot, egy csokis-színes cukrost. Marion közben felnézett a Twitterre, és olyan tweeteket keresett, amelyek rólam szóltak.

–Nézd, vannak itt jók is – kezdett bele. – Szerintem aranyos a lány, Louis-val összeillenek. – olvasta fel. Vagy itt egy másik: A képek alapján Louis boldog vele, úgyhogy mind támogatnunk kell őket. – Tovább böngészgetett, majd ismét megszólalt. – Már közös nevetek is van, Louna!

Megbotránkozva néztem rá.

Miközben szőke barátnőm a tweetek között böngészgetett, jött egy üzenet: „Nem hittem, hogy ilyen hamar rákapnak, sajnálom, ne haragudj, sajnálom!" A sajnálommal nem sokra mentem, de azért jól esett, hogy azonnal válaszolt. Csak néztem az üzenetet, és nem tudtam, mit is válaszolhatnék neki. De aztán jött a következő üzenet: „Találkozunk? Beszéjünk erről"

Nem tudtam, hogy akarok-e most találkozni vele, akarok-e beszélni erről. Egyrészt nem akartam a címlapon virítani, másrészt nem is tudtam volna neki mit mondani, harmadrészt be kellett mennem a suliba.

„Suliba kell mennem, most nem lehet." Rövid, tömör, és csak akkor teszek pontot az üzenetem végére, ha lezártnak tekintem a beszélgetést. Azt hiszem, ezt ő is értette, ugyanis nem írt vissza.

– Nagyon csendben vagy – vetettem oda Marionnak.

– Nem tudok mit mondani, még sosem volt dolgom egy sztárral. – Széttárta a karjait, majd a kezébe temette az arcát. Ezt inkább nekem kellett volna. Jó nagy zűrbe keveredtem.

Viszont nem hazudtam, tényleg be kellett mennem a suliba, úgyhogy Marionnal elindultunk haza. Nem sokat szöszöltem otthon, csak felkaptam a gitáromat és elindultam. Amint kiléptem az ajtón, elkezdett csipogni a telefonom. A Twitteren sorra követtek be ismeretlen emberek. Pár profilra ránéztem: mind Directionerek. Több sem kellett, azonnal privátra állítottam a fiókomat. Remek, hamar megtaláltak. Reggel volt egy olyan kósza gondolatom, hogy majd tudom kezelni ezt az egész helyzetet, de most, hogy megláttam magam egy magazinban Louis Tomlinson oldalán sétálgatni, valamint a tény, hogy kishíjján trend lettem a Twitteren, azt hiszem, kicsit sokkot kaptam. Ekkor jöttem rá, hogy ez sok nekem.

Egy kisebb vizsgám volt ma, de szinte egyátalán nem tudtam a kérdésekre koncentrálni. Megpróbáltam megírni a legjobb tudásom szerint, de azt gondolom, örülhetek, hogyha egy kettessel átcsusszanok. Hamar beadtam, nem láttam értelmét ülni felette. A teremből nem engedtek ki minket, szóval az óra végéig egy papírt firkálgattam. Próbáltam kitalálni, hogy mi legyen most, mit is akarok, kell-e nekem egyátalán ez az egész, ami Louis-val jár együtt. Most még nem késő véget vetni neki. Mielőtt elindultam volna hazafele, Marion küldött egy képet. A postaládánk tele volt üzenetekkel, és mind nekem jött. Marion az összeset elolvasta. Egy-két fenyegetést leszámítva simán csak irigy, rosszindulatú üzenetek voltak. A legtöbbön ott szerepelt a #Larryisreal hashtag. Komolyan képesek egy olyan dolog miatt megfenyegetni, ami nem is létezik, de néhányan igaznak hisznek? Elég volt. Kiléptem az épületből, leballagtam a lépcsőn, bedugtam a fülesemet, fejembe húztam a kapucnimat, és elindultam gyalog a következő metrómegálló felé. Semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy éreztem, hogy ezt most nem bírom ki itt, Londonban. Hirtelen ötlettől vezérelve a Victoria pályaudvar felé vettem az irányt. Kellett egy kis változás. Az utam egy ligeten keresztül vezetett. Még mindig azon töprengtem, hogy mit mondjak Louis-nak, amikor egy kéz megérintette a vállam. Hátrafordultam, majd amikor láttam, hogy egy tengerkék szempár néz velem szembe, akkor kihúztam a fülest a fülemből. Vajon hogy talált meg? Bár nagyon diszkrét volt, de távolabb állt egy öltönyös úriember is. Ő volt Scott, az a testőr, aki majdnem Louis fejét vette, amikor Amszterdamban megszöktünk előle – Louis állítása szerint jobban zavarta, hogy túljártunk az eszén, mint az, hogy elveszíti a munkáját, ha Tommo-nak valami baja esik.

– Ugye tudod, hogy ha kapucnival és fülessel sétálsz, akkor észrevétlenül meg is támadhatnak?

– És mégis ki támadna meg? Esetleg egy dühös rajongód? – Elfordította a fejét, és elhúzta a száját. Én pedig már abban a másodperben megbántam, hogy ez kimontam, amint befejeztem a mondatot. – Ne haragudj, nem... Én nem úgy értettem. Nem akartam bunkó lenni.

Most rajtam volt a sor, hogy elfordítsam a fejem, de nem hagyta, hogy sokáig bámuljam a földet. Megérintette az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Gyere – mondta, majd megfogta, a kezem, és elindult a liget széle felé. Ott leült egy padra, majd maga mellé húzott. A kezemet még mindig nem engedte el, hanem most már mind a kettő kezével fogta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.

– Nézd – kezdett bele. – Tudom, hogy nem könnyű úgy találkozgatnunk, hogy a fotósok folyton a nyomunkban vannak, de sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni. Viszont szeretnélek még jobban megismerni. Eddig nagyon jól éreztem magam veled.

Nem tudtam, mit mondjak. Annyira új nekem ez az egész helyzet, hogy nem tudom, mit csináljak. Sosem szerettem a reflektorfényt, most pedig akarva-akaratlanul a kamerák kereszttüzébe fogok kerülni. Én ezt nem akarom. Bár valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez a Louis-val együtt jár, de nem voltam rá felkészülve – és ez igazán csak pár órája tudatosult bennem. Úgy tűnik, hogy elhomályosította minden gondolatomat az, hogy milyen jó volt vele. Félelmetes volt ebbe belegondolni.

– Nézd, nagyon jól éreztem magam veled, tényleg, de... – nem tudtam, hogy folytassam. – Én ezt nem tudom csinálni. Így nem, hogy valaki folyton a sarkunkban lohol. A postaládánk tele volt üzenetekkel, a mobilom folyton csipog. Mindenkinek jobb lesz, ha nem megyünk ennél messzebbre. – A mondatot már egész halkan felyeztem be, majd még egyszer a szemébe néztem. Ezúttal nem ragyogott a szeme a huncutságtól, helyette csalódottságot és szomorúságot láttam benne. Félő volt, hogy azonnal sírni kezdek, ha még tovább nézem őket. – Sajnálom – vetettem még oda neki, felálltam a padról, és elindultam a liget kijárata felé. A könnyeim már elkezdtek lecsordogálni az arcomon, de nem tehettem meg, hogy mutatom őket, amíg lát. Csak akkor kezdtem el törölgetni őket, amikor már biztos voltam benne, hogy megfelelő távolságra kerültünk egymástól.

A Victoria pályaudvaron vettem egy jegyet a newquay-i buszra, és következő érkezéséig felmentem az emeletre, hogy igyak egy kávét és egyek valamit. A McDonald's-ot választottam. Rendeltem egy csibeburgert és egy doboz csibefalatkákat, fizettem, majd leültem a sarokba egy üres asztalhoz. A szemem még mindig nedves volt a könnyektől. Lassan falatoztam, miközben arra lettem figyelmes, hogy pár asztallal mellettem, nagyon néznek engem. Három lány ült ott, olyan tizenhat-tizenhét évesek lehettek. A telefonjukat nézegették, és sűrűn rám pillantottak. Hallottam, amint az egyik azt mondja, igen, tuti, hogy ő az. Gyorsan beledobtam a szendvicsemet a táskámba, mielőtt megint sírni kezdtem volna. Elindultam lefelé, és a fejembe húztam a kapucnimat. Lefelé menet még vettem egy tejeskávét. A kávézó mellett megálltam egy kis kirakodásnál, levettem egy szimpatikus napszemüveget, kifizettem, és felvettem. Nem számított, hogy a Napot nem lehetett látni, erre most szükségem volt. Kiértem az utcára, ahol szakadt az eső. Gyorsan megittam a kávémat, majd pad híjján leültem egy útpadkára. Az ég felé fordítottam az arcomat, és élveztem, ahogy folyik rajta az esővíz. Szerettem az esőt. Megnyugtató volt. Van az a mondás, hogy azért jó esőben sétálni, mert senki nem látja, hogy sírok. Ez most nagyon találó.

A busz majdnem nyolc óra alatt ért Newquay-be. Az úton végig zenét hallgattam, és bámultam ki az ablakon, de csak egy kék szempár lebegett a szemem előtt. Newquay-ben is esett. Sétálhattam is volna hazáig, de nem volt kedvem, már nagyon fáradt voltam. Hívtam egy taxit, amellyel öt perc alatt otthon voltam. Az autóból kifele bámulva elöntöttek a gyerekkori emlékek. Hirtelen úgy éreztem, hogy jobban tenném, ha egyátalán nem is mennék vissza Londonba. Bár volt lakáskulcsom, anyu és apu felkeltek az érkezésemre. Kővédermedve álltak, amikor meglátták a lépcsőforduló aljában a kócos, sápadt, feldagadt szemű lányukat, akinek a ruhájából ráadásul még a víz is csöpög. Elsőre látták, hogy nem vagyok jó. Anyu megpróbált rákérdezni, de csak megráztam a fejem, és elindultam a szobám felé. Még hallottam, hogy apu azt motyogja a bajsza alatt, hogy bárki is volt, megöli. Azzal semmire nem mennénk. Levettem a vizes ruháimat, majd bedőltem az ágyba, a telefonomat egyetlen gombnyomással kikapcsoltam, majd néhány másodperc múlva már aludtam is. Az utolsó gondoltom az volt, hogy elfelejtettem szólni Marionnak, hogy ne várjon haza. Reggelre az Interpollal fog kerestetni.