Göndörke csodálkozva fordult meg, amikor megkopogtattam a vállát, majd se szó se beszéd felpattant, átkarolta a derekamat a gitártokom alatt, és megpörgetett a levegőben. Igen, én is örülök neked, Harry. Végül letett, eltolt magától. Miközben pörgetett, láttam, hogy néhány nagydarab egyenruhás közeledett, de Harry amint letett intett nekik, hogy semmi baj, nem kell aggódni, nem egy őrült rajongó szökött be a sátorba, hogy elrabolja az egyik fiút, esetleg az összeset egyszerre, és mind az öthöz hozzámenjen feleségül.
– Mit keresel itt? - kérdezte lelkesen, mire felnevetettem.
– Nem csak az olyan híresek lehetnek ám itt, mint te – boxoltam bele a vállába. A híres szó hallatán gyerekes fintor kúszott az arcára, amely láttán szélesen elmosolyodtam. Mindig azt mondta, hogy ha valakitől ezt hallja, hogy híres, akkor azzal nem tud mit kezdeni. Utálta, ha ezzel jellemzik, de persze én pont ezért használom mindig, szívatásból.
– Amúgy ha tényleg tudni akarod, akkor az egyik tanárom a főszervező, ő hívott meg.
– Aha – bólintott. – És mizu? Mesélj már, ezer éve nem hallottam felőled.
– Persze, hogy nem, mert mostanában el vagy tűnve, mint az aranyóra, még az üzeneteimre sem válaszolsz. - Fejbevágtam a mondandóm megerősítése érdekében, hátha kicsit megérti, hogy miről is beszélek. - A múltkor beszéltem Gemma-val, ő is panaszkodott, hogy alig beszéltek, és milyen régen látott, meg anyud is...
–Nem válaszoltam volna? – kérdezte tetetett meglepődéssel, mire ráncolni kezdtem a homlokomat. – Jólvan, jól van, ne haragudj, csak tudod, sok a munka, meg minden – mentegetőzött. Persze, persze, sok a munka, de most komolyan, meddig tart írni pár sort, hogy igen, jól vagyok, ne aggódjatok, még nem szálltam el teljesen a hírnévtől, nem ütött el egy kamion, és még nem csináltam gyereket egyik rajongómnak sem. Még.
– Nem szeretnél bemutatni minket is? – szegezte neki Liam a kérdést. Jogos, én ismerem őket, de ők engem nem.
– Dehogynem – ragadta meg Fürtöcske a karomat, mire a lendülettől majdnem orra estem. Erőset vágtam a hátára. – Mindenki, ő itt Nina Bradford, az unokatesóm. Ők pedig itt a srácok, gondolom tudod a nevüket.
– Ja, vágesz – sután felemeltem a kezemet, hogy integessek, majd elhelyezkedtem mellettük a földön. Egyébként miért ültek a földön egy pléden, amikor ez a hatalmas sátor csak nekik volt fenntartva, és rengeteg széket láttam mindenfele?
– Szóval – kezdett bele ismét Harry, majd hatalmast csapott a combomra, miközben úgy vigyorgott, mint egy ötéves gyerek, aki dupla adag süteményt kapott az óvodában az ebédnél. Örültem, hogy hosszú nadrág van rajtam, különben ennek maradt volna nyoma - mondjuk ez még így is előfordulhatott.
– Félek tőled, még a végén kárt teszel bennem – vágtam bele a mondandójába teljesen komolyan, majd felálltam, és a kör másik oldalára sétáltam. Megálltam Louis és Liam között.
– Ideengedtek? – hajoltam le hozzájuk, majd automatikusan odébb csúsztak, hogy én is elférjek. – Szerintem a nyakam is kitörné, ha ott maradnék. – Apró nevetések voltak a válaszok előbbi mondatomra. Természetesen tudtam, hogy Göndörke nem bántott volna, ahhoz túl régóta és túl jól ismertük egymást. Harryvel eszelősen összemosolyogtunk. Deja vu érzésem volt, olyanok voltunk, mint régen.
Amikor kicsi voltam, minden nyaramat Holmes Chapelben töltöttem anyu húgánál, és bár nem volt testvérem, Harry mindent pótolt, mintha csak az öcsém lett volna, akit nem kellett minden egyes áldott nap elviselnem. Azt nem is bírtam volna. Anyu és Harry anyukája, Anna Cox mindig nagyon jó testvérek voltak, és minket is úgy neveltek, mintha azok lettünk volna. Folyamatosan bajba kerültünk, mindenféle őrültséget csináltunk, szerintem a szüleim várták, hogy legyen vége a nyárnak, hogy visszatérjek Cornwallba, hogy Holmes Chapel lakói nyugodtan élhessék tovább a megszokott kis életüket, és nem kelljen attól félniük, hogy valami hülyeséget csinálunk. Úgy hívtak minket, hogy „az unokatestvérek". Nem kellett neveket mondaniuk, így is mindenki tudta, hogy kikről beszélnek. Hogyha esetleg valaki nem tudta, az hamar megismert minket. Nem rongáltunk soha, nem bántottunk senkit, egyszerűen csak mindig, mindenhol ott voltunk, és felejthetetlenek maradtunk mindeni számára, aki találkozott velünk. Gyerekek voltunk, akik élvezték a gondtalan gyermekkort. A Pán Péter volt a kedvenc mesénk, ugyanis mi sem akartunk felnőni. Egyszer beöltöztünk idiánnak, és úgy bicikliztünk végig a kisvároson.
– És Nina, mivel foglalkozol? – szegezte nekem a kérdést Zayn.
– Nem szeretnél bemutatni minket is? – szegezte neki Liam a kérdést. Jogos, én ismerem őket, de ők engem nem.
– Dehogynem – ragadta meg Fürtöcske a karomat, mire a lendülettől majdnem orra estem. Erőset vágtam a hátára. – Mindenki, ő itt Nina Bradford, az unokatesóm. Ők pedig itt a srácok, gondolom tudod a nevüket.
– Ja, vágesz – sután felemeltem a kezemet, hogy integessek, majd elhelyezkedtem mellettük a földön. Egyébként miért ültek a földön egy pléden, amikor ez a hatalmas sátor csak nekik volt fenntartva, és rengeteg széket láttam mindenfele?
– Szóval – kezdett bele ismét Harry, majd hatalmast csapott a combomra, miközben úgy vigyorgott, mint egy ötéves gyerek, aki dupla adag süteményt kapott az óvodában az ebédnél. Örültem, hogy hosszú nadrág van rajtam, különben ennek maradt volna nyoma - mondjuk ez még így is előfordulhatott.
– Félek tőled, még a végén kárt teszel bennem – vágtam bele a mondandójába teljesen komolyan, majd felálltam, és a kör másik oldalára sétáltam. Megálltam Louis és Liam között.
– Ideengedtek? – hajoltam le hozzájuk, majd automatikusan odébb csúsztak, hogy én is elférjek. – Szerintem a nyakam is kitörné, ha ott maradnék. – Apró nevetések voltak a válaszok előbbi mondatomra. Természetesen tudtam, hogy Göndörke nem bántott volna, ahhoz túl régóta és túl jól ismertük egymást. Harryvel eszelősen összemosolyogtunk. Deja vu érzésem volt, olyanok voltunk, mint régen.
Amikor kicsi voltam, minden nyaramat Holmes Chapelben töltöttem anyu húgánál, és bár nem volt testvérem, Harry mindent pótolt, mintha csak az öcsém lett volna, akit nem kellett minden egyes áldott nap elviselnem. Azt nem is bírtam volna. Anyu és Harry anyukája, Anna Cox mindig nagyon jó testvérek voltak, és minket is úgy neveltek, mintha azok lettünk volna. Folyamatosan bajba kerültünk, mindenféle őrültséget csináltunk, szerintem a szüleim várták, hogy legyen vége a nyárnak, hogy visszatérjek Cornwallba, hogy Holmes Chapel lakói nyugodtan élhessék tovább a megszokott kis életüket, és nem kelljen attól félniük, hogy valami hülyeséget csinálunk. Úgy hívtak minket, hogy „az unokatestvérek". Nem kellett neveket mondaniuk, így is mindenki tudta, hogy kikről beszélnek. Hogyha esetleg valaki nem tudta, az hamar megismert minket. Nem rongáltunk soha, nem bántottunk senkit, egyszerűen csak mindig, mindenhol ott voltunk, és felejthetetlenek maradtunk mindeni számára, aki találkozott velünk. Gyerekek voltunk, akik élvezték a gondtalan gyermekkort. A Pán Péter volt a kedvenc mesénk, ugyanis mi sem akartunk felnőni. Egyszer beöltöztünk idiánnak, és úgy bicikliztünk végig a kisvároson.
– És Nina, mivel foglalkozol? – szegezte nekem a kérdést Zayn.
– Dalszerző vagyok – feleltem. – Mármint csak leszek. Remélem – húztam el a számat. – A British Music College-ban tanulok.
Nos, igen, ezt ízért túlzás mondani, mert nem tanultam. Maradjunk annyiban, hogy tanítanának, de már nem nagyon tudtak újat mutatni. Persze, a jó pap holtig tanul, de a zenei részt olyan szinten ismerem, ráadásul abszolut hallásom van, így már akár én is lehetnék tanár. Néha elgondolkozom, hogy kinek kell hálásnak lennem, amiért megáldott pár nem mindennapi képességgel. Nem szeretnék hencegni, de nem írok rossz zenét. Olyat soha nem adok ki a kezeim közül, ami nekem nem tetszene, és a tanáraim szerint is jók a műveim. Viszont a tapasztalatszerzés és a gyakorlat sosem árt, és a kritikákat is szívesen fogadom, és azt a jelenlegi tanáraimtól kapok is bőven, de szerencsére mind jószándékúak, azt akarják, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, elvégre a mi sikerünk az ő sikerük is. Valamint a főiskolán rendszeresen fordulnak meg felkapott lemezstúdiók producerei, hírességek, énekesek, akik mind meghatározó szerepet töltenek be a zeneiparban. Van, hogy csak beülnek egy-egy órára, és meghallgatják a műveinket, előadásainkat, és hogyha valaki megtetszik nekik, annak felajánlanak egy állást, gyakornoki pozíciót, esetleg szerződést. Hogyha esetleg nem történik meg, az, hogy valaki a British Music College-ban tanult, az önmagában egy jó ajánlólevél. A legtöbb hivatásos zeneszerző innen kerül ki.
– Milyen zenét szeretsz? – érkezett a következő kérdés ezúttal Louis-tól.
– Mindenevő vagyok - néztem be az Atlanti-óceánnál is kékebb szempárba. – De nem lehetne, hogy nem tartunk kihallgatást, hanem mondjuk ti is meséltek magatokról? – nyilván tudtam egy-két dolgot már a srácokról, volt róluk egy előzetes elképzelésem, de úgy gondoltam, ha már itt volt a lehetőség, hogy megismerhettem a híres-neves One Direction tagjait, akkor ne csak rólam beszéljünk.
Zayn felkapta a fejét, én pedig már szinte láttam, ahogy egy villanykörte világítani kezd a fejénél. Felhúztam a szemöldököm. Felpattant, odasétált az egyik asztalhoz, mi pedig érdeklődve figyeltük, ahogy előkutatott a hátizsákja mélyéről egy kólásüveget, kiitta a végét, és bedobta középre. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd a kezembe temettem az arcomat, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
– Nem hiszem el. Már megint az a kibaszott üveg – morogtam halkan. – Harry, ne röhögj! – Lassan emelkedtem fel, a fiúk pedig elfojtott mosollyal bámultak. Nem nagyon értették a szituációt, amit egy kicsit sem bánok. Reménykedtem, hogy Harry nem hozza fel a múltamat az olyan játékokkal, amelyeket üveggel kell játszani, például a Felelsz vagy mersz? vagy az Én még sosem játék. Egyiknek sem volt még sosem jó vége.
– Ne aggódj, Nina, most nincs vodka. – Már majdnem rávágtam, hogy még szerencse, amikor Harry felém hajított egy papírgalacsint. A levegő megfagyott körülöttem, ahogy ránéztem. Megriadt a tekintettemtől. Mindössze két kérdésem volt: honnan a francból szerezte és hogy volt mersze megdobni vele?
– Harold Edward Styles - minden egyes szót külön nyomatékkal mondtam, hogy felfogja, ezt nem kellett volna. - Az a nagyon nagy mázlid, hogy túl kényelmes itt, és lusta vagyok felkeni. Különben már halott lennél – jelentettem ki nyugodt, már-már közömbös hangon. Rám emelte zöld szemeit. Azt a játékos küzdelmet láttam benne, amit régen is mindig űztünk. Enyhe szél fújt be a sátorba, meglengette egy kicsit a hajunkat. Ez most tényleg a változás szele volt. Éreztem, hogy valami új kezdődik. Valami más. Sorban végignéztem a srácokon, egytől egyig. Liamen, a komolyon, Niallön, a kisfiúson, Louis-n, a komolytalanon, Zayn-en, a menőn és Harry-n, akit úgy szeretek, mintha a vérszerinti öcsém lenne. Testvér híjján a nyarakra megkaptam őt magamnak.
Megráztam a fejem, a üveg után nyúltam, és megpörgetetm. Már most a kérdésen agyaltam, de nem jutott eszembe egy ütős sem. Az üveg végül Zayn-nél állt meg. Ránézek, majd megpillantok az egyik zsebéből kikandikálni egy doboz kék Bondot.
– Miért nem valami normális cigit szívsz? - ütöttem bele az orrom a dolgába. Mindenki felnevetett. Enyhén elhúztam a számat egy apró grimaszra. Gratulálok, Nina, ügyes vagy. Minden normális embernek eszébe jutott volna valami használható, normális kérdés, de te a legjelentéktelenebb dolgokat veszed észre mindig. Mondjuk ez az esetek egy részében akár előny is lehetne. Én is felnevettem saját magamon. – Bocsi, de semmi más nem jutott eszembe.
– Miért neked talán jobb van? – kérdezett vissza kapásból.
– Igen - vágtam rá. – Az ezüst Marlbolo jobb. – Szórakozottan széttártam a kezem. Teljesen idiótának éreztem magam.
– Ezzel most nem tudok mit kezdeni. – Én sem tudtam. A többiek meglepetten figyelték az eszmecserénket egészen addig a pillanatig, ameddig a fiú az üvegért nem nyúlt, és azt megpörgetve feltette a kérdését Louis-nak, hogy mi volt élete legkínosabb pillanata. A megszólított hangosan felnevetett, majd mesélni kezdett:
– Nagyon sok van – villantotta meg a fogait. – A legcikibb talán, amikor alvajártam, és bemásztam Niall mellé az ágyba. – Értetlenül bámultam rájuk, megpróbáltam kitalálni, hogy igazat mondott-e, és bár a többek kuncogása ezt sejtette.
– Ez igaz? – Bólintott. Hát jó. És még én vagyok az őrült. Visszaszívtam.
Megpörgette a flakont, és már meg sem lepődtem, hogy az rám mutat. Murphy.
– Énekelj valamit a saját dalaid közül. – Szinte rögtön találkozott a pillantásom Harry-ével. Szemében félelmet és aggodalmat láttam, de nem nagyobbat az enyémnél.
– Öt pont a Griffendélnek! – próbáltam elviccelni a dolgokat. – Ez nem kérdés volt.
– Tudom – rántotta meg a vállát egy mosollyal fűszerezve.
Világ életemben herótom volt attól, ha mások előtt kellett énekelnem. Nem mintha nem tudnék, csak egyszerűen nem ment. Színpadra soha nem álltam. Régen még a dalaimat sem tudtam előadni, mindig Harry volt az, aki elénekelte őket, de tekintve, hogy most már ez a munkája, az enyémekre se ideje, se energiája nem lenne. Nem is követeltem soha, hogy foglalkozzon velük, hiszen világhírű énekes. Azóta sikerült annyira legyőznöm a félelmemet, hogy egy kisebb csapat előtt vagy magával a csapattal énekeljek. Amikor bekerültem a College-ba, már rögtön az első nap felküldtek a színpadra. Élénken él bennem, mennyire remegtek a térdeim, amikor felsétáltam a rozoga falépcsőn egy szál gitárral a kezemben. Hideg napok voltak akkor Angliában, több réteg ruha és egy vastag pulóver is volt rajtam, mégis úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Az a kevéske önbizalmam, amely addig a pontig volt, míg fel nem sétáltam a színpadra, és meg nem álltam az állványra rakott mikrofon előtt. Idegesen pásztáztam a nézőteret, majd egyszer csak térdre estem, és nem bírtam megmozdulni. Hatalmas nyüzsgés támadt, mindenki azonnal jött segíteni. Azt hiszem, sokkot kaptam. Persze a zongorával soha nem volt ilyen problémám. Több nemzetközi versenyen elindultam, ahonnét sikerült beszereznem két aranyat és két ezüstöt. Többnyire saját darabokkal indultam, de szerettem Mozartot és Beethovent is játszani.
Kicibzároztam a nehéz tokot, és kiemeltem a fekete Fender gitáromat. Hat évvel ezelőtt vettem az első fizetésemből. Az egész nyaramat végigmelóztam, hogy aztán egy nap alatt elverjek kétszáz fontot. De megérte. Azóta is a szemem fénye. Ő az egyik legjobb barátom, a zongora mellett. Ezt Marionnak nem kell hallania.
– N. C. B.? – kérdezett rá Louis a fedőlapon található betűkre.
– Norina Claire Bradford. – Arany betűkkel festettem rá a monogramom a húrok alá. Nem akartam nagyon kidekorálni, mégis valami egyediséget szerettem volna belecsempészni.
Habár még nem voltam teljesen kész ezzel a dallal, mégis erre esett a választásom – valamiért máris a szívemhez nőtt. Félénken szólaltattam meg az első akkordfelbontást, majd majd hamarosan énekelni kezdtem.
Nos, igen, ezt ízért túlzás mondani, mert nem tanultam. Maradjunk annyiban, hogy tanítanának, de már nem nagyon tudtak újat mutatni. Persze, a jó pap holtig tanul, de a zenei részt olyan szinten ismerem, ráadásul abszolut hallásom van, így már akár én is lehetnék tanár. Néha elgondolkozom, hogy kinek kell hálásnak lennem, amiért megáldott pár nem mindennapi képességgel. Nem szeretnék hencegni, de nem írok rossz zenét. Olyat soha nem adok ki a kezeim közül, ami nekem nem tetszene, és a tanáraim szerint is jók a műveim. Viszont a tapasztalatszerzés és a gyakorlat sosem árt, és a kritikákat is szívesen fogadom, és azt a jelenlegi tanáraimtól kapok is bőven, de szerencsére mind jószándékúak, azt akarják, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, elvégre a mi sikerünk az ő sikerük is. Valamint a főiskolán rendszeresen fordulnak meg felkapott lemezstúdiók producerei, hírességek, énekesek, akik mind meghatározó szerepet töltenek be a zeneiparban. Van, hogy csak beülnek egy-egy órára, és meghallgatják a műveinket, előadásainkat, és hogyha valaki megtetszik nekik, annak felajánlanak egy állást, gyakornoki pozíciót, esetleg szerződést. Hogyha esetleg nem történik meg, az, hogy valaki a British Music College-ban tanult, az önmagában egy jó ajánlólevél. A legtöbb hivatásos zeneszerző innen kerül ki.
– Milyen zenét szeretsz? – érkezett a következő kérdés ezúttal Louis-tól.
– Mindenevő vagyok - néztem be az Atlanti-óceánnál is kékebb szempárba. – De nem lehetne, hogy nem tartunk kihallgatást, hanem mondjuk ti is meséltek magatokról? – nyilván tudtam egy-két dolgot már a srácokról, volt róluk egy előzetes elképzelésem, de úgy gondoltam, ha már itt volt a lehetőség, hogy megismerhettem a híres-neves One Direction tagjait, akkor ne csak rólam beszéljünk.
Zayn felkapta a fejét, én pedig már szinte láttam, ahogy egy villanykörte világítani kezd a fejénél. Felhúztam a szemöldököm. Felpattant, odasétált az egyik asztalhoz, mi pedig érdeklődve figyeltük, ahogy előkutatott a hátizsákja mélyéről egy kólásüveget, kiitta a végét, és bedobta középre. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd a kezembe temettem az arcomat, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
– Nem hiszem el. Már megint az a kibaszott üveg – morogtam halkan. – Harry, ne röhögj! – Lassan emelkedtem fel, a fiúk pedig elfojtott mosollyal bámultak. Nem nagyon értették a szituációt, amit egy kicsit sem bánok. Reménykedtem, hogy Harry nem hozza fel a múltamat az olyan játékokkal, amelyeket üveggel kell játszani, például a Felelsz vagy mersz? vagy az Én még sosem játék. Egyiknek sem volt még sosem jó vége.
– Ne aggódj, Nina, most nincs vodka. – Már majdnem rávágtam, hogy még szerencse, amikor Harry felém hajított egy papírgalacsint. A levegő megfagyott körülöttem, ahogy ránéztem. Megriadt a tekintettemtől. Mindössze két kérdésem volt: honnan a francból szerezte és hogy volt mersze megdobni vele?
– Harold Edward Styles - minden egyes szót külön nyomatékkal mondtam, hogy felfogja, ezt nem kellett volna. - Az a nagyon nagy mázlid, hogy túl kényelmes itt, és lusta vagyok felkeni. Különben már halott lennél – jelentettem ki nyugodt, már-már közömbös hangon. Rám emelte zöld szemeit. Azt a játékos küzdelmet láttam benne, amit régen is mindig űztünk. Enyhe szél fújt be a sátorba, meglengette egy kicsit a hajunkat. Ez most tényleg a változás szele volt. Éreztem, hogy valami új kezdődik. Valami más. Sorban végignéztem a srácokon, egytől egyig. Liamen, a komolyon, Niallön, a kisfiúson, Louis-n, a komolytalanon, Zayn-en, a menőn és Harry-n, akit úgy szeretek, mintha a vérszerinti öcsém lenne. Testvér híjján a nyarakra megkaptam őt magamnak.
Megráztam a fejem, a üveg után nyúltam, és megpörgetetm. Már most a kérdésen agyaltam, de nem jutott eszembe egy ütős sem. Az üveg végül Zayn-nél állt meg. Ránézek, majd megpillantok az egyik zsebéből kikandikálni egy doboz kék Bondot.
– Miért nem valami normális cigit szívsz? - ütöttem bele az orrom a dolgába. Mindenki felnevetett. Enyhén elhúztam a számat egy apró grimaszra. Gratulálok, Nina, ügyes vagy. Minden normális embernek eszébe jutott volna valami használható, normális kérdés, de te a legjelentéktelenebb dolgokat veszed észre mindig. Mondjuk ez az esetek egy részében akár előny is lehetne. Én is felnevettem saját magamon. – Bocsi, de semmi más nem jutott eszembe.
– Miért neked talán jobb van? – kérdezett vissza kapásból.
– Igen - vágtam rá. – Az ezüst Marlbolo jobb. – Szórakozottan széttártam a kezem. Teljesen idiótának éreztem magam.
– Ezzel most nem tudok mit kezdeni. – Én sem tudtam. A többiek meglepetten figyelték az eszmecserénket egészen addig a pillanatig, ameddig a fiú az üvegért nem nyúlt, és azt megpörgetve feltette a kérdését Louis-nak, hogy mi volt élete legkínosabb pillanata. A megszólított hangosan felnevetett, majd mesélni kezdett:
– Nagyon sok van – villantotta meg a fogait. – A legcikibb talán, amikor alvajártam, és bemásztam Niall mellé az ágyba. – Értetlenül bámultam rájuk, megpróbáltam kitalálni, hogy igazat mondott-e, és bár a többek kuncogása ezt sejtette.
– Ez igaz? – Bólintott. Hát jó. És még én vagyok az őrült. Visszaszívtam.
Megpörgette a flakont, és már meg sem lepődtem, hogy az rám mutat. Murphy.
– Énekelj valamit a saját dalaid közül. – Szinte rögtön találkozott a pillantásom Harry-ével. Szemében félelmet és aggodalmat láttam, de nem nagyobbat az enyémnél.
– Öt pont a Griffendélnek! – próbáltam elviccelni a dolgokat. – Ez nem kérdés volt.
– Tudom – rántotta meg a vállát egy mosollyal fűszerezve.
Világ életemben herótom volt attól, ha mások előtt kellett énekelnem. Nem mintha nem tudnék, csak egyszerűen nem ment. Színpadra soha nem álltam. Régen még a dalaimat sem tudtam előadni, mindig Harry volt az, aki elénekelte őket, de tekintve, hogy most már ez a munkája, az enyémekre se ideje, se energiája nem lenne. Nem is követeltem soha, hogy foglalkozzon velük, hiszen világhírű énekes. Azóta sikerült annyira legyőznöm a félelmemet, hogy egy kisebb csapat előtt vagy magával a csapattal énekeljek. Amikor bekerültem a College-ba, már rögtön az első nap felküldtek a színpadra. Élénken él bennem, mennyire remegtek a térdeim, amikor felsétáltam a rozoga falépcsőn egy szál gitárral a kezemben. Hideg napok voltak akkor Angliában, több réteg ruha és egy vastag pulóver is volt rajtam, mégis úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Az a kevéske önbizalmam, amely addig a pontig volt, míg fel nem sétáltam a színpadra, és meg nem álltam az állványra rakott mikrofon előtt. Idegesen pásztáztam a nézőteret, majd egyszer csak térdre estem, és nem bírtam megmozdulni. Hatalmas nyüzsgés támadt, mindenki azonnal jött segíteni. Azt hiszem, sokkot kaptam. Persze a zongorával soha nem volt ilyen problémám. Több nemzetközi versenyen elindultam, ahonnét sikerült beszereznem két aranyat és két ezüstöt. Többnyire saját darabokkal indultam, de szerettem Mozartot és Beethovent is játszani.
Kicibzároztam a nehéz tokot, és kiemeltem a fekete Fender gitáromat. Hat évvel ezelőtt vettem az első fizetésemből. Az egész nyaramat végigmelóztam, hogy aztán egy nap alatt elverjek kétszáz fontot. De megérte. Azóta is a szemem fénye. Ő az egyik legjobb barátom, a zongora mellett. Ezt Marionnak nem kell hallania.
– N. C. B.? – kérdezett rá Louis a fedőlapon található betűkre.
– Norina Claire Bradford. – Arany betűkkel festettem rá a monogramom a húrok alá. Nem akartam nagyon kidekorálni, mégis valami egyediséget szerettem volna belecsempészni.
Habár még nem voltam teljesen kész ezzel a dallal, mégis erre esett a választásom – valamiért máris a szívemhez nőtt. Félénken szólaltattam meg az első akkordfelbontást, majd majd hamarosan énekelni kezdtem.
So your friends been telling me
You've been sleeping with my sweater
And that you can't stop missing me
Bet my friends been telling you
I'm not doing much better
Cause I'm missing half of me
You've been sleeping with my sweater
And that you can't stop missing me
Bet my friends been telling you
I'm not doing much better
Cause I'm missing half of me
And being here without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
I miss everything we do
I'm half a heart without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
I miss everything we do
I'm half a heart without you
Forget all we said that night
No it doesn't even matter
Cause we both got split in two
If you could spare an hour or so
We'll go for lunch down by the river
We can really talk it through
And being here without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
Cause I miss everything we do
I'm half a heart without you
No it doesn't even matter
Cause we both got split in two
If you could spare an hour or so
We'll go for lunch down by the river
We can really talk it through
And being here without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
Cause I miss everything we do
I'm half a heart without you
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése