- A rohadt élet be már! - csaptam le idegesen a ceruzámat a zongorám tetejére. Az arcomat a kezeimbe temettem, és rákönyököltem a billentyűkre, ezzel egy nagyon kellemetlen hangzást alkotva. Kirázott a hideg a disszonáns hangzatoktól, ezért inkább felálltam, és végigfeküdtem az ágyamon. Ez egy jó hülye nap. Miért nem jön az ihlet? A szemem a fehér plafon egyik hatalmas repedésére tévedt. Hát igen, ez nem egy luxuslakás, de amíg egy gitár, egy zongora és egy ágy elfér benne, addig nem panaszkodom. Ja, a fürdőszobáról se feledkezzünk meg, az is fontos. Egyébként örülök, hogy egy ilyenre is telik az egyetem mellett, hiszen méregdrágák a tandíjak, főleg a British Music College-ban, ahova én is járok. Zeneszerzés szakon tanulok, modern zenét gyártok. Szeretek énekelni, de még jobban szeretem hallgatni, ahogy valaki az én dalaimat énekli. Színpadra állni sok ember elé és előadni azokat, na, az nem megy. Sose ment, de nem is vágytam rá soha. Én csak írni szeretem a zenét. Aztán amikor Londonba kerültem, akkor rájöttem, hogy nem csak írni szeretem a zenét, de tanítani is. Mostanában egyre inkább azon agyalok, hogy a dalszerzés mellett zenepedagógiával is szívesen foglalkoznék, mondjuk szívesen lennék énektanár.
A telefonom rezegni kezdett jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Izgatottan fordultam az oldalamra, nyújtóztam a párnám felé, de sehogy nem értem el a készüléket, muszáj volt felállnom. Örömöm hamar elszállt, mikor olvastam, hogy csak a szolgáltató megemeli a jövő hónaptól a havi díjat. Hát jó, nekik is meg kell élni valamiből.
Ismételten eldőltem volna a kemény franciaágyon, amikor hallottam, hogy kattant a zár, és a lakótársam, barátnőm lépett be az ajtón. A tompa puffanásból arra következtettem, hogy ledobta mindig dögnehéz táskáját a padlóra - vagy orra esett. Reméltem, hogy az előbbiről van szó, nincs kedvem mentőt hívni.
– Te még itthon? - kukkantott be a szobámba. – Nem kellett volna még elindulnod? – Értetlenül néztem rá, majd leesett. A British Music Festival! Amelyre hivatalos vagyok, mert az egyik tanárom szervezte a suliból, és engem választott ki többek között, hogy képviseljem az évfolyamot. A telefonomra pillantottam, majd csalódottan konstatáltam, hogy ha tíz percen belül nem indulok, elkésem. Ráadásul a londoni tömegközlekedés nem a legmegbízhatóbb. Marion látta a kétségbeesést az arcomon, majd közölte, hogy inkább elvisz. Na, igen, aki megtehette, hogy autója legyen. Habár én meg vagyok elégedve a busszal meg a metróval - még ha büdös, koszos is, néha lerobban vagy éppen késik. Sokszor amúgy is esélytelen autóval közelekdni Londonban. Szerencsére nem laktunk messze a belvárostól, minden hamar és könnyen elérhető, és mindkettőnknek közel van a munkahely és az iskola is.
A lakótársam betoloncolt a fürdőbe, majd a szekrényem felé vette az irányt, és amíg én elkészültem, a ruháim között válogatott. Végül hozzám vágott egy fekete csőfarmert és egy bordó topot egy farmermellénnyel. Nem tiltakoztam, azonnal felvettem őket, bíztam az ízlésében, hiszen divattervezőnek tanult. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón egy fekete Vans cipőt vettem fel, a gitártokomba belepakoltam minden szükséges - vagy szükségesnek vélt - cuccot, például kottákat, fülest, kulcsot, telefontöltőt és egyéb nyalánkságokat, a telefonomat a farzsebembe csúsztattam, és elindultunk. A negyedikről szinte lerohantunk az utcára, majd bepattantunk a Ford Fiestájába, és a Hyde Park felé vettük az irányt.
Marion, lakótársam és legjobb barátnőm születési nevén Marion Miller, de mivel az apja egy utolsó gazember, akinek még csak a hírét se akarja hallani, ezért az anyja vezetéknevét, a Cartert használta. Nem tudom, nekem erről mindig a drogkartell jut eszembe. Marion divattervezést tanul egy nagyon nívós divatiskolában, jövőre végez, bár nem szeretne tervezőként elhelyezkedni. Az az álma, hogy hírességeket öltöztessen, az ő gardróbjaikat tömje meg a legjobb tervezők ruháival. Vállig érő szőke, hullámos haját általában kiengedve hordja, hiába mondom neki, mennyire jól áll, amikor összefogja, nem hallgat rám. Makacs, mint az öszvér. Jó, ez részben rólam is elmondható, lehet, pont ezért vagyunk olyan jóban. Az a barátság már kiskoruktól kedzdve tart, hiszen hagyján, hogy egy évben, még egy hónapban is születtünk. Az ő anyja fodrász, és az üzlete pontosan az én anyám péksége mellett van a mai napig. Így alakult, hogy sokat lógtunk együtt, egy suliba jártunk, majd érettségi után együtt költöztünk Londonba, és immár több, mint tizenöt éve borzoljuk egymás idegeit.
- Mi a fasz van veled? - kiálltott fel, majd hatalmasat fékezett, hogy bele ne rongyoljuk az előttünk haladóba. Sóhajtva fojtottam el a mosolyomat. Nincs még egy ilyen nő a földön, aki ennyire hirtelen haragú lenne, mint ő. Ebben pontosan az ellentétem, én inkább csendben tűröm a dolgokat, de aztán amikor már betelik az a bizonyos pohár, akkor jobb, ha senki nincs a közelben, mert haj nem marad a fején annak, akivel üvölteni kezdek. Szerencsére, ez a ritkánál is ritkábban fordul elő. Meg sem tudom mondani, mikor vesztem úgy össze igazán valakivel. Persze, Marionnal vannak vitáink, hiszen együtt lakunk, de ez teljesen normális, és általában apró dolgokon. Például, ő elképesztően rendszerető és tisztaságmániás, míg én rendetlen vagyok. Minden cuccomat széthagyom, a ruháim kupacokban állnak a fotelban, a kottáim szanaszét. Egyetlen alkalom van, amikor takarítással vezetem le a feszültséget, ha ideges vagyok, de ez nem nagyon fordul elő. Apámtól, Jamestől örököltem a hidegvérem, aki egyszerű gyári munkás, de mindent megadott nekem gyerekkoromban. Marionnal egy kisvárosban nőttünk fel Cornwallban, ahol a tenger olyan, mintha egy szörfparadicsomban lennénk, csak hideg változatban. Mára már nem olyan nyugodt hely, mint gyermekkorunkban volt, ellepték a túristák, de szerintem izgalmas így is. Tudom, hogy apám mindennél jobban vágyik egy nagy házra London valamelyik külkerületében, de ez egyelőre nem adatott meg neki. Emlékszem, lehettem vagy tízéves, amikor eldöntöttem, hogy dalszerzésből akarok megélni, és ezzel együtt az is megfogalmazódott bennem, ha egyszer sikeres leszek és lesz sok felesleges pénzem, akkor teljesítem szeretett apám álmát, hogy békésen sütkérezhessen a néha előbukó angliai napon nyugdíjas korában. Természetesen anyám is menne vele, aki bár nehezen hagyná ott a pékséget, biztos örülne. Ő kicsit más, mint mi apával. Ő mindig nyugodt, talán még életemben nem hallottam tőle egy hangos szót sem, nemhogy kiabálni. Mindenkivel kedves, ő a megtestesült jóság. Vele ellentétben mi apámmal nagyon szeretünk poénkodni, mindig szívjuk egymás vérét, mindenre szarkasztikus megjegyzéseket teszünk. Testvér híjján az apám volt az, akivel kiskoromban játszhattam, egész kicsi koromban már lovagoltam a hátán, majd amikor már nagyobb lettem, és tudtam járni, akkor elvitt a város szélére egy lovardába, ahol egy kedves idős bácsi, John megtanított lovagolni. Sokszor jártam oda gyerekként, de mindig csak hobbinak tekintettem a lovaglást. Már egész kicsiként a zene volt a legfontosabb az életemben, nem fért bele mellé, hogy rendszeresen lovagoljak, esetleg saját lovam legyen. Ezért csak akkor látogattam meg a lovardát, amikor időm adta. Viszont ezeket az időket nagyon szerettem, imádtam a lovakat. Marionnal jópárszor lovagoltunk ki a közeli erdőkbe és tengerpartra, amikor megtehettük. Már két éve élünk Londonban, azóta még lovat sem láttam, nemhogy lovarda közelébe mentem volna, és ez egy picit hiányzik. Mindig mondom, hogy legközelebb, amikor meglátogatom a szüleimet, elmegyek John bácsihoz is, de sajnos ez sosem valósul meg.
Gondolataimból a Hyde Parkból kiszűrődő zene szakított ki. Marion leparkolt egy félreeső helyen, odahajoltam hozzá két puszira, majd kipattantam, húztam magammal a gitáromat, és a park felé vettem az irányt. Az egyik kapunál a biztonságiak sorra ellenőrizték a táskákat, majd amikor rám került a sor, furán kezdte el méregetni a hangszeremet az egyik kopasz.
– Megnézhetem? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak levettem a pántot a hátamról, és felé mutattam. – Mi van benne? – Gyanakvóan nézett rá és rám, én pedig nem tudtam mit kezdeni a megdöbbenésemmel. - És mi az a felirat?
– Meglepődik, ha azt mondom, hogy ebben a Fender gitártokban egy Fender gitár van? – Felhúzott szemöldökkel szegeztem neki a kérdést, mire inkább csak intett egyet, hogy menjek tovább. Ezzel is megvoltunk, bár nem tudom, mire számított, hogy mégis mit fogok bevinni. Talán terroristának nézett? Mondjuk a mai világban már igazán nem lehetett tudni.
A következő hely, ahol sorba kellett állni már a jegyellenőrzés. Nincs jegyem, de kaptam egy pass-t, ami állítólag jogosít arra, hogy itt legyek mint az egyetem delegáltja. Előkotortam a kártyát a zsebemből, és felmutattam a biztonságisnak, aki a nevem után érdeklődött.
– Norina Claire Bradford.
– Rendben, mehet – pipált ki a papíron. – A hármas sátornál találja a szaktársait. – Biccentettem, majd elindultam a megadott irányba. Amerre néztem, mindenhol sörsátrakat, színpadokat és embereket láttam. Ez tényleg egy fesztivál, teljesen olyan érzésem volt, mintha Nova Rockon lennék, csak itt nem volt mindenki zúzós metál cuccba öltözve – szerencsére én sem, azon a korszakon már túl vagyunk. Hamar megtaláltam a helyem, ahol a többiek vannak, elhelyezkedtem az egyik padon, a gitáromat az ölembe fektettem, és körülnéztem a díszes társaságon. Mindenki olyan visszahúzódó volt, csak a saját világával volt elfoglalva. Önszántukból soha nem mentek volna oda senkihez. Sokszor az is megfordult a fejemben, beszélni tudtak-e. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?
Régen nagyon féltem a viharoktól, minden éjjel sírtam, amikor a szele meglengette a nyárfát, amelynek az ágai az ablakomat csapkodták, olyan erővel, mintha be akarna törni hozzám. Egyik ilyen éjjel jött be az apám, és ült le mellém az ágyra. Együtt énekeltünk, amire mindig felvidultam, és sikerült elaludnom. Tisztán előttem volt a jelenet, amikor egy ilyen alkalommal behozott egy filmet, és azt néztük. Azt mondta: figyeld a zenét! Nézd milyen ereje van! Először nem tudtam, mire gondol, de később megértettem. A zene képes összehozni az embereket. Felvidítani őket, megnyugtatni, megsiratni. Beszél helyettünk, amikor mi már nem vagyunk képesek szavakkal kifejezni az érzéseinket. Megmutatja, ami szóban nem mondható el. Ma már nem félek a viharoktól, sőt, amint meghallom az első mennydörgést, izgatottság lesz úrrá rajtam. Apára emlékeztet, az együtt töltött időkre, amelyből mostanában oly kevés akatik meg. Sajnos nincs elég időm, hogy rendszeresen hazajárjak a szüleimhez, többnyire csak az ünnepeket, mint a Húsvét és a Karácsony töltöm otthon, valamint nyáron szoktam őket egy-két hétre meglátogatni. Ők nagyon szeretnek Londonba járni, de sajnos a munkájuk miatt nem igazán tehetik meg, hogy huzamosabb időre elszakadjanak otthonról. Mindannyiunknak könnyebb lett volna, ha egy közeli főiskolára megyek, de tudtuk, hogy a British Music Collage a legnívósabb ezen a téren, és amikor megkerestek, hogy ajánlanánk egy ösztöndíjat, tudtam, hogy egy ekkora lehetőséget nem szabad visszautasítani.
Mivel mindenki céltalanul lófrált, úgy ítéltem meg, nekem sincs okom maradni, ezért a hangszeremet a hátamra kapva elindultam felfedezni a környéket. Mindenhol tömeg volt, de mégsem az a fojtogató, amelyben nem kényelmes megmozdulni. Sorra jártam a különféle sátrakat, és érdekesebbnél érdekesebb figurákkal találkoztam. Hiába, a zenészek már csak ilyen sokszínűek. Vettem magamnak egy üdítőt, és egy amerikai hot-dogot, ugyanis a gyomrom korgása figyelmeztetett, hogy ma még semmit nem ettem, pedig az óra lassan delet ütött. Ha ezt Marion megtudná, lenne pár keresetlen szava hozzám, az biztos. Az egészséges étrend az egyik hatalmas hóbortja a sok közül. Szerintem mindenki örülhet, amíg nem ismeri a dolgait, mert képes fél perc alatt bárki agyára menni. És még egy fontos dolog: nem szabad vele vitázni, elképesztően érvel. Bárkit lenyom pillanatok alatt. Én már rutinos vagyok, általában egyétértésemet mutatom, még akkor is, hogyha esetleg teljesen az ellenkezőjét gondolom annak, amit ő, aztán úgyis azt csinálom, amit én szeretnék. Utólag sokszor kérdőre vont már emiatt, és akkor elmondtam neki, hogy amúgy már az elején nem értettem vele egyet, csak nem volt kedvem vitázni, amikor semmi értelme, hiszen úgyis a saját fejem után megyek. Megvettem az ebédemet, amely olyan jól nézett ki, hogy keresnem kellett azonnal egy padot, hogy leüljek ott elfogyasztani. A jó kaját meg kell tisztelni a nyugodt étkezéssel. A mellettem lévő sátorba pontosan beláttam innen egy kis résen, pont akkorán, amelyen két ember elfér egymás mellett. Már majdnem az ebédem végén jártam, amikor hatalmas röhögésre lettem figyelmes, és arra, hogy a sátorban egy nagyon göndör fiú törökülésbe leült a földre nekem háttal. Nem, az nem lehet! Nem hiszem el! Biztosan ő az! Azok a göndör fürtök... Senki másnak nincs ilyen.
Körülnéztem, nem láttam ezen az oldalon biztonsági embert, amit nagyon furcsának találtam. Hát nincsenek éjjel-nappal körbevéve testőrökkel? Én mondjuk egy cseppet sem bánom, megkönnyítették a dolgomat. Izgatottan indultam befelé, a szalvétámat egy kézre eső kukába hajítottam, nagyot kortyoltam az üdítőmből, majd az is kidobtam, és beléptem a sátorba. Fürtöcske mellé még letelepedett négy másik, hasonló korabeli srác. Amikor a sátorba beértem, meglepetésemre senkinek nem tűnt fel. Körülnéztem, majd mivel senki nem figyelt rám, tovább indultam. Magabiztosan lépkedtem feléjük. A srácok sem akartak megfordulni, így könnyebb dolgom volt. Mikor odaértem, még akkor sem keltettem fel a figyelmüket, de ezt nem hagyhattam. Leguggoltam, és megkocogtattam a vállát.
A következő hely, ahol sorba kellett állni már a jegyellenőrzés. Nincs jegyem, de kaptam egy pass-t, ami állítólag jogosít arra, hogy itt legyek mint az egyetem delegáltja. Előkotortam a kártyát a zsebemből, és felmutattam a biztonságisnak, aki a nevem után érdeklődött.
– Norina Claire Bradford.
– Rendben, mehet – pipált ki a papíron. – A hármas sátornál találja a szaktársait. – Biccentettem, majd elindultam a megadott irányba. Amerre néztem, mindenhol sörsátrakat, színpadokat és embereket láttam. Ez tényleg egy fesztivál, teljesen olyan érzésem volt, mintha Nova Rockon lennék, csak itt nem volt mindenki zúzós metál cuccba öltözve – szerencsére én sem, azon a korszakon már túl vagyunk. Hamar megtaláltam a helyem, ahol a többiek vannak, elhelyezkedtem az egyik padon, a gitáromat az ölembe fektettem, és körülnéztem a díszes társaságon. Mindenki olyan visszahúzódó volt, csak a saját világával volt elfoglalva. Önszántukból soha nem mentek volna oda senkihez. Sokszor az is megfordult a fejemben, beszélni tudtak-e. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?
Régen nagyon féltem a viharoktól, minden éjjel sírtam, amikor a szele meglengette a nyárfát, amelynek az ágai az ablakomat csapkodták, olyan erővel, mintha be akarna törni hozzám. Egyik ilyen éjjel jött be az apám, és ült le mellém az ágyra. Együtt énekeltünk, amire mindig felvidultam, és sikerült elaludnom. Tisztán előttem volt a jelenet, amikor egy ilyen alkalommal behozott egy filmet, és azt néztük. Azt mondta: figyeld a zenét! Nézd milyen ereje van! Először nem tudtam, mire gondol, de később megértettem. A zene képes összehozni az embereket. Felvidítani őket, megnyugtatni, megsiratni. Beszél helyettünk, amikor mi már nem vagyunk képesek szavakkal kifejezni az érzéseinket. Megmutatja, ami szóban nem mondható el. Ma már nem félek a viharoktól, sőt, amint meghallom az első mennydörgést, izgatottság lesz úrrá rajtam. Apára emlékeztet, az együtt töltött időkre, amelyből mostanában oly kevés akatik meg. Sajnos nincs elég időm, hogy rendszeresen hazajárjak a szüleimhez, többnyire csak az ünnepeket, mint a Húsvét és a Karácsony töltöm otthon, valamint nyáron szoktam őket egy-két hétre meglátogatni. Ők nagyon szeretnek Londonba járni, de sajnos a munkájuk miatt nem igazán tehetik meg, hogy huzamosabb időre elszakadjanak otthonról. Mindannyiunknak könnyebb lett volna, ha egy közeli főiskolára megyek, de tudtuk, hogy a British Music Collage a legnívósabb ezen a téren, és amikor megkerestek, hogy ajánlanánk egy ösztöndíjat, tudtam, hogy egy ekkora lehetőséget nem szabad visszautasítani.
Mivel mindenki céltalanul lófrált, úgy ítéltem meg, nekem sincs okom maradni, ezért a hangszeremet a hátamra kapva elindultam felfedezni a környéket. Mindenhol tömeg volt, de mégsem az a fojtogató, amelyben nem kényelmes megmozdulni. Sorra jártam a különféle sátrakat, és érdekesebbnél érdekesebb figurákkal találkoztam. Hiába, a zenészek már csak ilyen sokszínűek. Vettem magamnak egy üdítőt, és egy amerikai hot-dogot, ugyanis a gyomrom korgása figyelmeztetett, hogy ma még semmit nem ettem, pedig az óra lassan delet ütött. Ha ezt Marion megtudná, lenne pár keresetlen szava hozzám, az biztos. Az egészséges étrend az egyik hatalmas hóbortja a sok közül. Szerintem mindenki örülhet, amíg nem ismeri a dolgait, mert képes fél perc alatt bárki agyára menni. És még egy fontos dolog: nem szabad vele vitázni, elképesztően érvel. Bárkit lenyom pillanatok alatt. Én már rutinos vagyok, általában egyétértésemet mutatom, még akkor is, hogyha esetleg teljesen az ellenkezőjét gondolom annak, amit ő, aztán úgyis azt csinálom, amit én szeretnék. Utólag sokszor kérdőre vont már emiatt, és akkor elmondtam neki, hogy amúgy már az elején nem értettem vele egyet, csak nem volt kedvem vitázni, amikor semmi értelme, hiszen úgyis a saját fejem után megyek. Megvettem az ebédemet, amely olyan jól nézett ki, hogy keresnem kellett azonnal egy padot, hogy leüljek ott elfogyasztani. A jó kaját meg kell tisztelni a nyugodt étkezéssel. A mellettem lévő sátorba pontosan beláttam innen egy kis résen, pont akkorán, amelyen két ember elfér egymás mellett. Már majdnem az ebédem végén jártam, amikor hatalmas röhögésre lettem figyelmes, és arra, hogy a sátorban egy nagyon göndör fiú törökülésbe leült a földre nekem háttal. Nem, az nem lehet! Nem hiszem el! Biztosan ő az! Azok a göndör fürtök... Senki másnak nincs ilyen.
Körülnéztem, nem láttam ezen az oldalon biztonsági embert, amit nagyon furcsának találtam. Hát nincsenek éjjel-nappal körbevéve testőrökkel? Én mondjuk egy cseppet sem bánom, megkönnyítették a dolgomat. Izgatottan indultam befelé, a szalvétámat egy kézre eső kukába hajítottam, nagyot kortyoltam az üdítőmből, majd az is kidobtam, és beléptem a sátorba. Fürtöcske mellé még letelepedett négy másik, hasonló korabeli srác. Amikor a sátorba beértem, meglepetésemre senkinek nem tűnt fel. Körülnéztem, majd mivel senki nem figyelt rám, tovább indultam. Magabiztosan lépkedtem feléjük. A srácok sem akartak megfordulni, így könnyebb dolgom volt. Mikor odaértem, még akkor sem keltettem fel a figyelmüket, de ezt nem hagyhattam. Leguggoltam, és megkocogtattam a vállát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése