Találkozásom pár szeméttel

Fáradtan tápászkodtam fel a földről vagy egy óra elteltével, amikor a srácokkal közli a menedzserük, hogy hamarosan fel kell lépniük. Felálltam, és a térdemre támaszkodtam. Miután a vér elkezdett visszaszállni bele olyan, mintha ezer hangya mászkált volna benne.

– Egy cigire még van időm, ugye? – érdeklődik Zayn, majd mire a férfi csak rosszallóan bólintott, kihívóan fordult felém. Nem kellett megszólalnia, pontosan tudtam, hogy az előbbi megjegyzésemre gondolt, miszerint szar cigit szív, és ezt most invitálásnak szánta, hátha vele tartok. A hátsó bejáraton távoztunk, majd a legközelebbi kukánál álltunk meg.

– Nem vet rossz fényt a banda imidzsére a cigi? – kérdeztem, miközben előhalásztam a dobozom és a gyújtóm a tokomból.

– Nem - rántott meg a vállát. – Pár hónapja volt egy füves ügyünk, de végül nem lett belőle botrány.

– Minden csoda három napig tart – jegyeztem meg miközben kifújtam a füstöt.

– Amikor megkocogtattad Harry vállát, azt hittem, le fogsz támadni minket – húzta széles mosolyra a száját. – Hiszen nem minden nap találkozik az ember a One Direction szexi rosszfiúival.

– Drogos rosszfiúival - vetettem oda neki foghegyről. – Amúgy meg – röhögtem el magam –, nagyobb sztárokkal is találkoztam már mint te, Malik. – Direkt szólítottam a vezetéknevén; ennek nagyon kihívásszaga volt. Élveztem vele a csipklődést, nem volt erőltetett, mégis szórakoztató.

– Igen, Bradford? – húzta fel a szemöldökét. Szembe álltam vele, és összehúzott szemöldökkel néztem rá. Nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam, de Louis megmentett azzal, hogy kilépett a sátorból, ezzel magára vonva bandatársa figyelmét.

– Mi folyik itt? – sűllyesztette bele a zsebébe a mobilját, majd ő is előkapott egy doboz cigit.

– Ott? – pillantottam le a lábához. – Szerintem ott kóla folyik. – Utaltam arra, hogy sikeresen belelépett valami kifolyt üdítőbe.

– Ne máááár. Nem hiszem el, most takarítattam ki a cipőmet. – Gyerekes nyafogására Zayn-nel egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Ahogy a cipőjét törölgető fiút néztem csak még jobban elkapott a nevetőgörcs rosszalló pillantásaitól, és egy hirtelen ötlettől vezérelve rátámaszkodtam az amúgy is labilis kukára, és picit nekidőltem. Hiba volt.

– Ááááá! - kiáltottam fel ijedten, miközben a világ félig megfordult velem, és a kukával együtt a szemét között végeztem. Csodás! Eltakartam a szemem a kezeimmel, nem akartam látni ennek a két idiótának az arcát. A hahotázásukból már megítéltem, hogy nagyon jó produkciót nyújthattam nekik. Végül is nem minden nap végzi valaki egy zsák szemét között. Elnevettem magam. Egy őrült ötlet ugrik be: megölelem a kukát! Az lenne az igazi látványosság. Jobbra fordultam, majd hirtelen elvetettem a tervem. Túlságosan mocskos. Már nem mintha annyira undorodnék tőle, de nem mernének a közelembe jönni az emberek a szagtól és a dzsuvától a ruhámon. Még szerencse, hogy a gitáromat korábban a földre támasztottam, így neki nem kellett részt vennie a nem szokványos balesetben. Felültem, és egy papírzsepit távolítottam el a hajamból, de Louis egy újabbat dobott bele - ezúttal a kólásat, amellyel a cipőjét pucolta. Kiemeltem a tincsek közül. Csak bámultam rá néhány másodpercig, hátha tudatosul benne, hogy mit művelt.

– Remélem, megírtad a végrendeletedet, Tomlinson - jelentettem ki halálos nyugalommal, de ő nem mozdult, csak idiótán vigyorgott, amely kibaszottul jól állt neki. Lassan feltápászkodtam. – Mert most meghalsz! – Elkezdtem futni felé a kezemben egy műanyag pohárral, amelyben ki, milyen és milyen régi üdítő lakozhatott, mire ordítozva menekült be a sátorba. Nagyon küzdöttem vele, hogy üldözzem, ne inkább lefeküdjek a földre kikacagni magam. Néha-néha hátrapillantott, ahogy elrohantunk valaki mellett egyre nagyobb és nagyobb felhajtást okozva. Tőlem balra Harry kamerázta a jelenetet. Lábjegyzet magamnak: beszélnem kell vele, hogy ezt semmiképpen nem akarom viszont látni egyik közösségi médiában sem. Louis-t egy pillanatra feltartotta egy nő, én pedig majom módjára vetem rá magam kihasználva védtelen pillanatát, és megpróbáltam a fejére önteni az üdítőt, sikertelenül, ugyanis az kiesett a kezemből, és pár méterrel odább gorult. Ez még a szerencsésebb eset volt. Ugyanis én is a földön kötöttem ki, ismét, de most vele együtt. Hiába karoltam át a nyakát, hogy ott is tartsam, erősebb volt nálam, és ő kerekedett felülre. A körülöttünk állók furcsán méregettek minket, nem nagyon értették a kialakult szituációt, valamint simán hülyének néztek minket - megértettem őket, tényleg nem vagyunk normálisak. Amikor ismét felfelé néztem Louis arca centikre volt az enyémtől. Meglepődtem. Belebámultam vadítóan kék szemeibe, és úgy tűnt, ő is elveszett az én barnáimban. Másodpercekig csak néztük egymást, amikor hirtelen felpattant, és felkapott engem is a vállára dobva.

– Hé, van lábam, tudok járni - kezdtem el ütni a mellkasát, mire csak még szorosabban tartott. Végül nem tudtam mit tenni, ha a verés sem használt, inkább beletemettem arcomat a vállába, úgy próbáltam elfojtani feltörni készülő nevetésemet. Egy egyszerű haverlánynak éreztem magam, aki csak elszórakozik mindenkivel. És úgy is viselkedtem. Nem voltam büszke magamra. Harry mellett megszoktam, hogy így viselkedek, talán ő volt rám most ilyen hatással, de idegenek előtt vissza szoktam fogni magam. Hülyén éreztem magam, már-már megbántam, hogy bejöttem a sátorba. Ráadásul még mindig mindenki minket nézett. Már majdnem odaértünk a srácokhoz, amikor szinte láttam, ahogy a felgyulladt villanykörte megjelent a fejem fölött.

– Szemetes és mocskos a felsőm – vetettem be az adu ászt. Tommo hirtelen felém kapta a pillantását, karjai lehullottak rólam, és a földre esem. Azért lehetett volna annyira úriember, hogy nem csak úgy ledob, hanem mondjuk egyszerűen letesz. Vagy ha még le is dob, legalább nem hagy ott a földön. A hátam nagyot sajdult, ahogy leértem. A macskák mindig a talpukra esnek, lehetnék macska. De rohadtul nem vagyok az!

Dühösen kotortam össze magam, leporoltam a farmerem, legalább az legyen tiszta, majd a megmaradt tíz métert a fiúkig immáron a saját lábamon tettem meg csúnya pillantásokkal jutalmazva Malik-ot és Tomlinsont.

– Most miattatok koszos lettem! - kentem rájuk a balhét.

– Kellett neked beleesni a kukába – vonta meg a vállát Louis.

– Csssss! – ütöttem hason, mire csak ismét felnevetett.

– Beleestél a kukába? – kérdezte lassan Liam. Nem válaszoltam, csak megmutattam az üdítőfoltot az ingem oldalán. Ekkor egy szürke pulcsi kúszott bele a látókörömbe. Meglepetten pillantottam a tulajdonosára, akinek kék szemeiből még mindig sugárzott a pajkosság.

– Nem, nem kell – hárítottam el rögtön.

– De, vedd fel, velem így nem mutatkozol!

– Ki akar veled mutatkozni? - kérdetem vissza reflexből. A srácok mellettem, húú-zni kezdtek, majd meghallottam a röhögésüket is. Louis arca megrándult az elfojtott grimasztól. Nem tudom, hogy mosoly akart lenni, vagy megsértődött ezen, de egyszerűen ha ilyen magas labdát dobott, nem tehettem meg, hogy nem csapom le. Már csak azért sem, mert szó nélkül ledobott a földre és ott is hagyott. Harry elém nyújtotta a kezét. Úgy tűnik, neki tetszett, legalábbis a mosolyából és a reakciójából ezt szűrtem le. Belecsaptam nagy tenyerébe.

– Akkor miért vagy még mindig itt? – kérdezett vissza a korábbi „sofőröm".

– Harry miatt – mutattam unokatestvéremre.

– Akkor is vedd fel, vagy én adom rád!

– Te Louis, a lányokat vetkőztetni szokás, nem öltöztetni - vágja rá Niall, mire mindketten felé kaptuk a pillantásunkat. – De szerintem ez hamar meg fog történni – teli szájból vigyorog, nekem pedig nehéz volt elnyomnom a kísértést, hogy ne töröljem képen. Inkább kikaptam Tomlinson kezéből a pulóvert, és felvettem, ezzel függőben hagyva Niall gondolatait, miszerint én meg Louis vagy Louis meg én, amelyeknek amúgy sincs semmi értelme.

Gyorsan magamra húztam a ruhadarabot, amikor a menedzserük visszatért, immár nem hagyva menekülőt a srácoknak a backstage felé kezdte tolni őket, egyedül hagyva engem a gitárommal és Louis William Tomlinson illatával.

Kár lett volna tagadni, a One Direction fantasztikusat alakított a színpadon. Visszatértem a Collage-nak fenntartott sátorba, leültem egy padra, de még mindig egy kicsit a hatása alatt voltam a show-nak. Három dalt énekeltek, a Rock Me-t, a Little Things-t és a Live While We're Young-ot.

Összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállam, de amikor megfordultam, akkor megnyugodva konstatáltam, hogy csak a tanárom, Robert Palmer volt az.

– Megijedt? – kérdezte meleg mosollyal.

– Nem, csak nem számítottam Önre.

– Leülhetek? – mutatott a padra. Egy picit odébb csúsztam, ő pedig helyet foglalt. Közel ült, ami zavart, de nem foglalkoztam vele - vagyis inkább nem mutattam ki. – Nem lép fel? A fél hármas előadásra még van pár szabad helyünk.

Elgondolkoztam. Mármint nem azon, hogy fellépjek, hanem, hogy milyen lehet egy ekkora színpadon állni, ennyi fontos és elismert ember előtt. Lehet, hogy felfigyelnének egy saját dalomra, és megvennék, vagy akár többet is. Sztároknak írhatnék zenét, nem is akárkiknek, egy csapásra befutott dalszerző lehetnék. Nem kellene azon gondolkodnom, miből fizetjük ki Marionnal az albérlet, hogyan sűrítem be a munkát az iskola mellé, egyszerűen csak egész nap azt csinálhatnám, amit szeretek, zenét írnék, a pénz meg csak jönne. Nem lenne több nehézség. Egy-egy ruha láttán nem kéne meggondolnom, hogy megvegyem-e, valamint teljesíthetném apám álmát, vehetnék neki egy takaros kis házat valahol London külvárosában. De aztán felötlik előttem egy másik kép: lefagyva állok a színpadon, és nem bírok elkezdeni énekelni, csak bámulok ki a fejemből, velem szemben mások értetlenül néznek engem, majd összeesek, és hirtelen minden elsötétül. Nem, ezt ki kellett vernem a fejemből. Még emlékezni is rossz volt rá. Megrázom a fejem, aztán válaszolok.

– Köszönöm, nem, el vagyok én így is. – Egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra, és csak reméltem, hogy beveszi, és nem tűnik fel neki, mennyire félek.

– Szerintem felléphetne – meredt a távolba. Reméltem, hogy befejeztük ezt a témát, tudta nagyon jól, mennyire utálom a sokaknak világot jelentő deszkákat. – Én támogatnám – még mindig nem nézett rám. A földet pásztáztam. Keze hirtelen, mégis óvatosan csúszott a combomra. Még a farmeromon keresztül is éreztem bőrének rücskös érintését. Elfogott az undor, a hideg kirázott, és hirtelen megértettem, mire ment ki a játék. Csak az ágyába akart csalogatni. Felpattantam a helyemről, felkaptam a gitárom, és szélsebesen kivaharoztam a sátorból, magam mögött hagyva a meglepődött tanárt. Nem érdekelt, mit gondol, nem leszek a kurvája, akit kedvére kúrogathat, amikor éppen feláll neki. Találjon magának mást, van elég ribanc a suliban, ők szívesen kötélnek állnak, onnan választhat. Sokan egymást taposva próbálnának betörni az irodája ajtaján, hogyha ez azt jelentené, hogy a szexszel együtt valamilyen szerződés is jár. Bár szerintem sokan már azért lefeküdnének vele, hogy találkozhassanak valami igazán nagy sztárral. Azt sem tudtam, miért esett rám a voksa. Nem vagyok se szép, se különleges. Semmi egyéb, csak egy fiatal lány, aki be akar futni a zenéjének köszönhetően. Ha most engedtem volna neki, akkor tuti, hogy holnap már a panellakás ajtaján kopogtatnának a producerek, hogy látni szeretnék a munkámat. Köszönöm, ebből nem kérek. A büszkeségem és a makacsságom nem hagyná, hogy így fussak be. Menni fog az a saját erőmből is.

Eszeveszetten gyors léptekkel rohantam a kijárat felé, és kezdtem megérteni, mire mondják, hogy tajtékzik a dühtől. Nyugodt természet vagyok, már amennyire, de most rendesen kihozott a sodromból. Minél messzebbre akartam jutni. Nem igazán tudom, hogy miért zaklatott fel ennyire ez az esemény, talán csak nem számítottam rá, vagy szimplán azért, mert gerinctelenségnek és undorítónak tartottam az ilyesmit. Meg úgy alapvetően nem tudnám elképzelni, hogy egy sokkal idősebb férfi mellett legyek, semmilyen szmpontból. Nem néztem a lábam elé, csak mentem, amerre a cipőm kívánta. Egy újabb hiba. Teljes erőmből nekirohantam valakinek, és mindketten a földön kötöttünk ki. Kezd mára sok lenni a földön hempergésből!

– Miért nem tudsz a lábad elé nézni? - ordítottam rá az illetőre fel sem nézve.

– Te jöttél nekem! - kiabált vissza.    

– Louis? - felültem, mire ő is feltápászkodott. Jellemző, hogy megint vele találkoztam ilyen szituációban. Rám pillantva elvigyorodott.

– Jól áll a pulcsim. – Lepillantva tűnik fel, hogy még mindig nem vettem le, viszont az illata már kezdi elhagyni.

– Tudom – feleltem neki növelve az egómat, ami ismét megmosolyogtatta. – Nekem minden jól áll.

– Amúgy, mi a baj? - érdeklődik. Nem kerülte el a figyelmét az előbbi kirohanásom. – Hova siettél annyira?

– El attól a sátortól - böktem a fejemmel az említett hely felé.

– Történt valami? – Még mindig a földön ültünk egymással szemben, a körülöttünk elhaladók érdekes pillantásaitól övezve. Nem baj, a mai nap folyamán már volt időnk hozzászokni.

– Semmi - feleltem irónikusan, miközben kitárom a kezeim. - Csak annyi, hogy az a szemét, rohadék, szexmániás, barom, seggnyaló...

– Ugorjunk a lényegre – legyintett, és láttam, hogy a szája sarkában mosoly húzódott. Ekkor esett le, hogy nem kellett volna ilyen szavaknak elhagyni a számat.    

– Szóval a zenetörténet tanárom szimplán azért tart tehetségesnek, mert meg akar dugni. – Érdekes kifejezés ült ki az arcára.

– Mi?

– Az előbb bepróbálkozott a sátorban.

– Pedig amellett hogy tényleg jól nézel ki, nagyon jó a zenéd. – Megpróbáltam elvonatkoztatni a mondat első felétől, és csak a másodikra koncentrálni, de nem nagyon sikerült.

–Hát, köszi. – Ismét hosszú pillanatokig néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

– Nincs kedved elmenni valahova ma este?

Régen látott ismerős

Göndörke csodálkozva fordult meg, amikor megkopogtattam a vállát, majd se szó se beszéd felpattant, átkarolta a derekamat a gitártokom alatt, és megpörgetett a levegőben. Igen, én is örülök neked, Harry. Végül letett, eltolt magától. Miközben pörgetett, láttam, hogy néhány nagydarab egyenruhás közeledett, de Harry amint letett intett nekik, hogy semmi baj, nem kell aggódni, nem egy őrült rajongó szökött be a sátorba, hogy elrabolja az egyik fiút, esetleg az összeset egyszerre, és mind az öthöz hozzámenjen feleségül.

– Mit keresel itt? - kérdezte lelkesen, mire felnevetettem.

– Nem csak az olyan híresek lehetnek ám itt, mint te – boxoltam bele a vállába. A híres szó hallatán gyerekes fintor kúszott az arcára, amely láttán szélesen elmosolyodtam. Mindig azt mondta, hogy ha valakitől ezt hallja, hogy híres, akkor azzal nem tud mit kezdeni. Utálta, ha ezzel jellemzik, de persze én pont ezért használom mindig, szívatásból.

– Amúgy ha tényleg tudni akarod, akkor az egyik tanárom a főszervező, ő hívott meg.

– Aha – bólintott. – És mizu? Mesélj már, ezer éve nem hallottam felőled.

– Persze, hogy nem, mert mostanában el vagy tűnve, mint az aranyóra, még az üzeneteimre sem válaszolsz. - Fejbevágtam a mondandóm megerősítése érdekében, hátha kicsit megérti, hogy miről is beszélek. - A múltkor beszéltem Gemma-val, ő is panaszkodott, hogy alig beszéltek, és milyen régen látott, meg anyud is...

–Nem válaszoltam volna? – kérdezte tetetett meglepődéssel, mire ráncolni kezdtem a homlokomat. – Jólvan, jól van, ne haragudj, csak tudod, sok a munka, meg minden – mentegetőzött. Persze, persze, sok a munka, de most komolyan, meddig tart írni pár sort, hogy igen, jól vagyok, ne aggódjatok, még nem szálltam el teljesen a hírnévtől, nem ütött el egy kamion, és még nem csináltam gyereket egyik rajongómnak sem. Még.

– Nem szeretnél bemutatni minket is? – szegezte neki Liam a kérdést. Jogos, én ismerem őket, de ők engem nem. 

– Dehogynem – ragadta meg Fürtöcske a karomat, mire a lendülettől majdnem orra estem. Erőset vágtam a hátára. – Mindenki, ő itt Nina Bradford, az unokatesóm. Ők pedig itt a srácok, gondolom tudod a nevüket. 

– Ja, vágesz – sután felemeltem a kezemet, hogy integessek, majd elhelyezkedtem mellettük a földön. Egyébként miért ültek a földön egy pléden, amikor ez a hatalmas sátor csak nekik volt fenntartva, és rengeteg széket láttam mindenfele?

– Szóval – kezdett bele ismét Harry, majd hatalmast csapott a combomra, miközben úgy vigyorgott, mint egy ötéves gyerek, aki dupla adag süteményt kapott az óvodában az ebédnél. Örültem, hogy hosszú nadrág van rajtam, különben ennek maradt volna nyoma - mondjuk ez még így is előfordulhatott.

– Félek tőled, még a végén kárt teszel bennem – vágtam bele a mondandójába teljesen komolyan, majd felálltam, és a kör másik oldalára sétáltam. Megálltam Louis és Liam között. 

– Ideengedtek? – hajoltam le hozzájuk, majd automatikusan odébb csúsztak, hogy én is elférjek. – Szerintem a nyakam is kitörné, ha ott maradnék. – Apró nevetések voltak a válaszok előbbi mondatomra. Természetesen tudtam, hogy Göndörke nem bántott volna, ahhoz túl régóta és túl jól ismertük egymást. Harryvel eszelősen összemosolyogtunk. Deja vu érzésem volt, olyanok voltunk, mint régen. 
Amikor kicsi voltam, minden nyaramat Holmes Chapelben töltöttem anyu húgánál, és bár nem volt testvérem, Harry mindent pótolt, mintha csak az öcsém lett volna, akit nem kellett minden egyes áldott nap elviselnem. Azt nem is bírtam volna. Anyu és Harry anyukája, Anna Cox mindig nagyon jó testvérek voltak, és minket is úgy neveltek, mintha azok lettünk volna. Folyamatosan bajba kerültünk, mindenféle őrültséget csináltunk, szerintem a szüleim várták, hogy legyen vége a nyárnak, hogy visszatérjek Cornwallba, hogy Holmes Chapel lakói nyugodtan élhessék tovább a megszokott kis életüket, és nem kelljen attól félniük, hogy valami hülyeséget csinálunk. Úgy hívtak minket, hogy „az unokatestvérek". Nem kellett neveket mondaniuk, így is mindenki tudta, hogy kikről beszélnek. Hogyha esetleg valaki nem tudta, az hamar megismert minket. Nem rongáltunk soha, nem bántottunk senkit, egyszerűen csak mindig, mindenhol ott voltunk, és felejthetetlenek maradtunk mindeni számára, aki találkozott velünk. Gyerekek voltunk, akik élvezték a gondtalan gyermekkort. A Pán Péter volt a kedvenc mesénk, ugyanis mi sem akartunk felnőni. Egyszer beöltöztünk idiánnak, és úgy bicikliztünk végig a kisvároson. 

– És Nina, mivel foglalkozol? – szegezte nekem a kérdést Zayn.

– Dalszerző vagyok – feleltem. – Mármint csak leszek. Remélem – húztam el a számat. – A British Music College-ban tanulok. 

Nos, igen, ezt ízért túlzás mondani, mert nem tanultam. Maradjunk annyiban, hogy tanítanának, de már nem nagyon tudtak újat mutatni. Persze, a jó pap holtig tanul, de a zenei részt olyan szinten ismerem, ráadásul abszolut hallásom van, így már akár én is lehetnék tanár. Néha elgondolkozom, hogy kinek kell hálásnak lennem, amiért megáldott pár nem mindennapi képességgel. Nem szeretnék hencegni, de nem írok rossz zenét. Olyat soha nem adok ki a kezeim közül, ami nekem nem tetszene, és a tanáraim szerint is jók a műveim. Viszont a tapasztalatszerzés és a gyakorlat sosem árt, és a kritikákat is szívesen fogadom, és azt a jelenlegi tanáraimtól kapok is bőven, de szerencsére mind jószándékúak, azt akarják, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, elvégre a mi sikerünk az ő sikerük is. Valamint a főiskolán rendszeresen fordulnak meg felkapott lemezstúdiók producerei, hírességek, énekesek, akik mind meghatározó szerepet töltenek be a zeneiparban. Van, hogy csak beülnek egy-egy órára, és meghallgatják a műveinket, előadásainkat, és hogyha valaki megtetszik nekik, annak felajánlanak egy állást, gyakornoki pozíciót, esetleg szerződést. Hogyha esetleg nem történik meg, az, hogy valaki a British Music College-ban tanult, az önmagában egy jó ajánlólevél. A legtöbb hivatásos zeneszerző innen kerül ki. 

– Milyen zenét szeretsz? – érkezett a következő kérdés ezúttal Louis-tól. 

– Mindenevő vagyok - néztem be az Atlanti-óceánnál is kékebb szempárba. – De nem lehetne, hogy nem tartunk kihallgatást, hanem mondjuk ti is meséltek magatokról? – nyilván tudtam egy-két dolgot már a srácokról, volt róluk egy előzetes elképzelésem, de úgy gondoltam, ha már itt volt a lehetőség, hogy megismerhettem a híres-neves One Direction tagjait, akkor ne csak rólam beszéljünk.

Zayn felkapta a fejét, én pedig már szinte láttam, ahogy egy villanykörte világítani kezd a fejénél. Felhúztam a szemöldököm. Felpattant, odasétált az egyik asztalhoz, mi pedig érdeklődve figyeltük, ahogy előkutatott a hátizsákja mélyéről egy kólásüveget, kiitta a végét, és bedobta középre. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd a kezembe temettem az arcomat, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

– Nem hiszem el. Már megint az a kibaszott üveg – morogtam halkan. – Harry, ne röhögj! – Lassan emelkedtem fel, a fiúk pedig elfojtott mosollyal bámultak. Nem nagyon értették a szituációt, amit egy kicsit sem bánok. Reménykedtem, hogy Harry nem hozza fel a múltamat az olyan játékokkal, amelyeket üveggel kell játszani, például a Felelsz vagy mersz? vagy az Én még sosem játék. Egyiknek sem volt még sosem jó vége. 

– Ne aggódj, Nina, most nincs vodka. – Már majdnem rávágtam, hogy még szerencse, amikor Harry felém hajított egy papírgalacsint. A levegő megfagyott körülöttem, ahogy ránéztem. Megriadt a tekintettemtől. Mindössze két kérdésem volt: honnan a francból szerezte és hogy volt mersze megdobni vele? 

– Harold Edward Styles - minden egyes szót külön nyomatékkal mondtam, hogy felfogja, ezt nem kellett volna. - Az a nagyon nagy mázlid, hogy túl kényelmes itt, és lusta vagyok felkeni. Különben már halott lennél – jelentettem ki nyugodt, már-már közömbös hangon. Rám emelte zöld szemeit. Azt a játékos küzdelmet láttam benne, amit régen is mindig űztünk. Enyhe szél fújt be a sátorba, meglengette egy kicsit a hajunkat. Ez most tényleg a változás szele volt. Éreztem, hogy valami új kezdődik. Valami más. Sorban végignéztem a srácokon, egytől egyig. Liamen, a komolyon, Niallön, a kisfiúson, Louis-n, a komolytalanon, Zayn-en, a menőn és Harry-n, akit úgy szeretek, mintha a vérszerinti öcsém lenne. Testvér híjján a nyarakra megkaptam őt magamnak.

Megráztam a fejem, a üveg után nyúltam, és megpörgetetm. Már most a kérdésen agyaltam, de nem jutott eszembe egy ütős sem. Az üveg végül Zayn-nél állt meg. Ránézek, majd megpillantok az egyik zsebéből kikandikálni egy doboz kék Bondot. 

– Miért nem valami normális cigit szívsz? - ütöttem bele az orrom a dolgába. Mindenki felnevetett. Enyhén elhúztam a számat egy apró grimaszra. Gratulálok, Nina, ügyes vagy. Minden normális embernek eszébe jutott volna valami használható, normális kérdés, de te a legjelentéktelenebb dolgokat veszed  észre mindig. Mondjuk ez az esetek egy részében akár előny is lehetne. Én is felnevettem saját magamon. – Bocsi, de semmi más nem jutott eszembe. 

– Miért neked talán jobb van? – kérdezett vissza kapásból. 

– Igen - vágtam rá. – Az ezüst Marlbolo jobb. – Szórakozottan széttártam a kezem. Teljesen idiótának éreztem magam. 

– Ezzel most nem tudok mit kezdeni. – Én sem tudtam. A többiek meglepetten figyelték az eszmecserénket egészen addig a pillanatig, ameddig a fiú az üvegért nem nyúlt, és azt megpörgetve feltette a kérdését Louis-nak, hogy mi volt élete legkínosabb pillanata. A megszólított hangosan felnevetett, majd mesélni kezdett:

– Nagyon sok van – villantotta meg a fogait. – A legcikibb talán, amikor alvajártam, és bemásztam Niall mellé az ágyba. – Értetlenül bámultam rájuk, megpróbáltam kitalálni, hogy igazat mondott-e, és bár a többek kuncogása ezt sejtette. 

– Ez igaz? – Bólintott. Hát jó. És még én vagyok az őrült. Visszaszívtam. 
Megpörgette a flakont, és már meg sem lepődtem, hogy az rám mutat. Murphy.
– Énekelj valamit a saját dalaid közül. – Szinte rögtön találkozott a pillantásom Harry-ével. Szemében félelmet és aggodalmat láttam, de nem nagyobbat az enyémnél. 

– Öt pont a Griffendélnek! – próbáltam elviccelni a dolgokat. – Ez nem kérdés volt. 

– Tudom – rántotta meg a vállát egy mosollyal fűszerezve. 

Világ életemben herótom volt attól, ha mások előtt kellett énekelnem. Nem mintha nem tudnék, csak egyszerűen nem ment. Színpadra soha nem álltam. Régen még a dalaimat sem tudtam előadni, mindig Harry volt az, aki elénekelte őket, de tekintve, hogy most már ez a munkája, az enyémekre se ideje, se energiája nem lenne. Nem is követeltem soha, hogy foglalkozzon velük, hiszen világhírű énekes. Azóta sikerült annyira legyőznöm a félelmemet, hogy egy kisebb csapat előtt vagy magával a csapattal énekeljek. Amikor bekerültem a College-ba, már rögtön az első nap felküldtek a színpadra. Élénken él bennem, mennyire remegtek a térdeim, amikor felsétáltam a rozoga falépcsőn egy szál gitárral a kezemben. Hideg napok voltak akkor Angliában, több réteg ruha és egy vastag pulóver is volt rajtam, mégis úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Az a kevéske önbizalmam, amely addig a pontig volt, míg fel nem sétáltam a színpadra, és meg nem álltam az állványra rakott mikrofon előtt. Idegesen pásztáztam a nézőteret, majd egyszer csak térdre estem, és nem bírtam megmozdulni. Hatalmas nyüzsgés támadt, mindenki azonnal jött segíteni. Azt hiszem, sokkot kaptam. Persze a zongorával soha nem volt ilyen problémám. Több nemzetközi versenyen elindultam, ahonnét sikerült beszereznem két aranyat és két ezüstöt. Többnyire saját darabokkal indultam, de szerettem Mozartot és Beethovent is játszani. 

Kicibzároztam a nehéz tokot, és kiemeltem a fekete Fender gitáromat. Hat évvel ezelőtt vettem az első fizetésemből. Az egész nyaramat végigmelóztam, hogy aztán egy nap alatt elverjek kétszáz fontot. De megérte. Azóta is a szemem fénye. Ő az egyik legjobb barátom, a zongora mellett. Ezt Marionnak nem kell hallania. 

– N. C. B.? – kérdezett rá Louis a fedőlapon található betűkre. 

– Norina Claire Bradford. – Arany betűkkel festettem rá a monogramom a húrok alá. Nem akartam nagyon kidekorálni, mégis valami egyediséget szerettem volna belecsempészni. 

Habár még nem voltam teljesen kész ezzel a dallal, mégis erre esett a választásom – valamiért máris a szívemhez nőtt. Félénken szólaltattam meg az első akkordfelbontást, majd majd hamarosan énekelni kezdtem.

So your friends been telling me
You've been sleeping with my sweater
And that you can't stop missing me
Bet my friends been telling you
I'm not doing much better
Cause I'm missing half of me

And being here without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
I miss everything we do
I'm half a heart without you

Forget all we said that night
No it doesn't even matter
Cause we both got split in two
If you could spare an hour or so
We'll go for lunch down by the river
We can really talk it through
And being here without you
Is like I'm waking up to
Only half a blue sky
Kind of there but not quite
I'm walking round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man at best
With half an arrow in my chest
Cause I miss everything we do
I'm half a heart without you

British Music Festival

- A rohadt élet be már! - csaptam le idegesen a ceruzámat a zongorám tetejére. Az arcomat a kezeimbe temettem, és rákönyököltem a billentyűkre, ezzel egy nagyon kellemetlen hangzást alkotva. Kirázott a hideg a disszonáns hangzatoktól, ezért inkább felálltam, és végigfeküdtem az ágyamon. Ez egy jó hülye nap. Miért nem jön az ihlet? A szemem a fehér plafon egyik hatalmas repedésére tévedt. Hát igen, ez nem egy luxuslakás, de amíg egy gitár, egy zongora és egy ágy elfér benne, addig nem panaszkodom. Ja, a fürdőszobáról se feledkezzünk meg, az is fontos. Egyébként örülök, hogy egy ilyenre is telik az egyetem mellett, hiszen méregdrágák a tandíjak, főleg a British Music College-ban, ahova én is járok. Zeneszerzés szakon tanulok, modern zenét gyártok. Szeretek énekelni, de még jobban szeretem hallgatni, ahogy valaki az én dalaimat énekli. Színpadra állni sok ember elé és előadni azokat, na, az nem megy. Sose ment, de nem is vágytam rá soha. Én csak írni szeretem a zenét. Aztán amikor Londonba kerültem, akkor rájöttem, hogy nem csak írni szeretem a zenét, de tanítani is. Mostanában egyre inkább azon agyalok, hogy a dalszerzés mellett zenepedagógiával is szívesen foglalkoznék, mondjuk szívesen lennék énektanár.

A telefonom rezegni kezdett jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Izgatottan fordultam az oldalamra, nyújtóztam a párnám felé, de sehogy nem értem el a készüléket, muszáj volt felállnom. Örömöm hamar elszállt, mikor olvastam, hogy csak a szolgáltató megemeli a jövő hónaptól a havi díjat. Hát jó, nekik is meg kell élni valamiből.

Ismételten eldőltem volna a kemény franciaágyon, amikor hallottam, hogy kattant a zár, és a lakótársam, barátnőm lépett be az ajtón. A tompa puffanásból arra következtettem, hogy ledobta mindig dögnehéz táskáját a padlóra - vagy orra esett. Reméltem, hogy az előbbiről van szó, nincs kedvem mentőt hívni.

– Te még itthon? - kukkantott be a szobámba. – Nem kellett volna még elindulnod? – Értetlenül néztem rá, majd leesett. A British Music Festival! Amelyre hivatalos vagyok, mert az egyik tanárom szervezte a suliból, és engem választott ki többek között, hogy képviseljem az évfolyamot. A telefonomra pillantottam, majd csalódottan konstatáltam, hogy ha tíz percen belül nem indulok, elkésem. Ráadásul a londoni tömegközlekedés nem a legmegbízhatóbb. Marion látta a kétségbeesést az arcomon, majd közölte, hogy inkább elvisz. Na, igen, aki megtehette, hogy autója legyen. Habár én meg vagyok elégedve a busszal meg a metróval - még ha büdös, koszos is, néha lerobban vagy éppen késik. Sokszor amúgy is esélytelen autóval közelekdni Londonban. Szerencsére nem laktunk messze a belvárostól, minden hamar és könnyen elérhető, és mindkettőnknek közel van a munkahely és az iskola is.

A lakótársam betoloncolt a fürdőbe, majd a szekrényem felé vette az irányt, és amíg én elkészültem, a ruháim között válogatott. Végül hozzám vágott egy fekete csőfarmert és egy bordó topot egy farmermellénnyel. Nem tiltakoztam, azonnal felvettem őket, bíztam az ízlésében, hiszen divattervezőnek tanult. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón egy fekete Vans cipőt vettem fel, a gitártokomba belepakoltam minden szükséges - vagy szükségesnek vélt - cuccot, például kottákat, fülest, kulcsot, telefontöltőt és egyéb nyalánkságokat, a telefonomat a farzsebembe csúsztattam, és elindultunk. A negyedikről szinte lerohantunk az utcára, majd bepattantunk a Ford Fiestájába, és a Hyde Park felé vettük az irányt.

Marion, lakótársam és legjobb barátnőm születési nevén Marion Miller, de mivel az apja egy utolsó gazember, akinek még csak a hírét se akarja hallani, ezért az anyja vezetéknevét, a Cartert használta. Nem tudom, nekem erről mindig a drogkartell jut eszembe. Marion divattervezést tanul egy nagyon nívós divatiskolában, jövőre végez, bár nem szeretne tervezőként elhelyezkedni. Az az álma, hogy hírességeket öltöztessen, az ő gardróbjaikat tömje meg a legjobb tervezők ruháival. Vállig érő szőke, hullámos haját általában kiengedve hordja, hiába mondom neki, mennyire jól áll, amikor összefogja, nem hallgat rám. Makacs, mint az öszvér. Jó, ez részben rólam is elmondható, lehet, pont ezért vagyunk olyan jóban. Az a barátság már kiskoruktól kedzdve tart, hiszen hagyján, hogy egy évben, még egy hónapban is születtünk. Az ő anyja fodrász, és az üzlete pontosan az én anyám péksége mellett van a mai napig. Így alakult, hogy sokat lógtunk együtt, egy suliba jártunk, majd érettségi után együtt költöztünk Londonba, és immár több, mint tizenöt éve borzoljuk egymás idegeit.

- Mi a fasz van veled? - kiálltott fel, majd hatalmasat fékezett, hogy bele ne rongyoljuk az előttünk haladóba. Sóhajtva fojtottam el a mosolyomat. Nincs még egy ilyen nő a földön, aki ennyire hirtelen haragú lenne, mint ő. Ebben pontosan az ellentétem, én inkább csendben tűröm a dolgokat, de aztán amikor már betelik az a bizonyos pohár, akkor jobb, ha senki nincs  a közelben, mert haj nem marad a fején annak, akivel üvölteni kezdek. Szerencsére, ez a ritkánál is ritkábban fordul elő. Meg sem tudom mondani, mikor vesztem úgy össze igazán valakivel. Persze, Marionnal vannak vitáink, hiszen együtt lakunk, de ez teljesen normális, és általában apró dolgokon. Például, ő elképesztően rendszerető és tisztaságmániás, míg én rendetlen vagyok. Minden cuccomat széthagyom, a ruháim kupacokban állnak a fotelban, a kottáim szanaszét. Egyetlen alkalom van, amikor takarítással vezetem le a feszültséget, ha ideges vagyok, de ez nem nagyon fordul elő. Apámtól, Jamestől örököltem a hidegvérem, aki egyszerű gyári munkás, de mindent megadott nekem gyerekkoromban. Marionnal egy kisvárosban nőttünk fel Cornwallban, ahol a tenger olyan, mintha egy szörfparadicsomban lennénk, csak hideg változatban. Mára már nem olyan nyugodt hely, mint gyermekkorunkban volt, ellepték a túristák, de szerintem izgalmas így is. Tudom, hogy apám mindennél jobban vágyik egy nagy házra London valamelyik külkerületében, de ez egyelőre nem adatott meg neki. Emlékszem, lehettem vagy tízéves, amikor eldöntöttem, hogy dalszerzésből akarok megélni, és ezzel együtt az is megfogalmazódott bennem, ha egyszer sikeres leszek és lesz sok felesleges pénzem, akkor teljesítem szeretett apám álmát, hogy békésen sütkérezhessen a néha előbukó angliai napon nyugdíjas korában. Természetesen anyám is menne vele, aki bár nehezen hagyná ott a pékséget, biztos örülne. Ő kicsit más, mint mi apával. Ő mindig nyugodt, talán még életemben nem hallottam tőle egy hangos szót sem, nemhogy kiabálni. Mindenkivel kedves, ő a megtestesült jóság. Vele ellentétben mi apámmal nagyon szeretünk poénkodni, mindig szívjuk egymás vérét, mindenre szarkasztikus megjegyzéseket teszünk. Testvér híjján az apám volt az, akivel kiskoromban játszhattam, egész kicsi koromban már lovagoltam a hátán, majd amikor már nagyobb lettem, és tudtam járni, akkor elvitt a város szélére egy lovardába, ahol egy kedves idős bácsi, John megtanított lovagolni. Sokszor jártam oda gyerekként, de mindig csak hobbinak tekintettem a lovaglást. Már egész kicsiként a zene volt a legfontosabb az életemben, nem fért bele mellé, hogy rendszeresen lovagoljak, esetleg saját lovam legyen. Ezért csak akkor látogattam meg a lovardát, amikor időm adta. Viszont ezeket az időket nagyon szerettem, imádtam a lovakat. Marionnal jópárszor lovagoltunk ki a közeli erdőkbe és tengerpartra, amikor megtehettük. Már két éve élünk Londonban, azóta még lovat sem láttam, nemhogy lovarda közelébe mentem volna, és ez egy picit hiányzik. Mindig mondom, hogy legközelebb, amikor meglátogatom a szüleimet, elmegyek John bácsihoz is, de sajnos ez sosem valósul meg.

Gondolataimból a Hyde Parkból kiszűrődő zene szakított ki. Marion leparkolt egy félreeső helyen, odahajoltam hozzá két puszira, majd kipattantam, húztam magammal a gitáromat, és a park felé vettem az irányt. Az egyik kapunál a biztonságiak sorra ellenőrizték a táskákat, majd amikor rám került a sor, furán kezdte el méregetni a hangszeremet az egyik kopasz.

– Megnézhetem? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak levettem a pántot a hátamról, és felé mutattam. – Mi van benne? –  Gyanakvóan nézett rá és rám, én pedig nem tudtam mit kezdeni a megdöbbenésemmel. - És mi az a felirat?

– Meglepődik, ha azt mondom, hogy ebben a Fender gitártokban egy Fender gitár van? – Felhúzott szemöldökkel szegeztem neki a kérdést, mire inkább csak intett egyet, hogy menjek tovább. Ezzel is megvoltunk, bár nem tudom, mire számított, hogy mégis mit fogok bevinni. Talán terroristának nézett? Mondjuk a mai világban már igazán nem lehetett tudni. 

A következő hely, ahol sorba kellett állni már a jegyellenőrzés. Nincs jegyem, de kaptam egy pass-t, ami állítólag jogosít arra, hogy itt legyek mint az egyetem delegáltja. Előkotortam a kártyát a zsebemből, és felmutattam a biztonságisnak, aki a nevem után érdeklődött. 

– Norina Claire Bradford. 

– Rendben, mehet – pipált ki a papíron. – A hármas sátornál találja a szaktársait. – Biccentettem, majd elindultam a megadott irányba. Amerre néztem, mindenhol sörsátrakat, színpadokat és embereket láttam. Ez tényleg egy fesztivál, teljesen olyan érzésem volt, mintha Nova Rockon lennék, csak itt nem volt mindenki zúzós metál cuccba öltözve – szerencsére én sem, azon a korszakon már túl vagyunk. Hamar megtaláltam a helyem, ahol a többiek vannak, elhelyezkedtem az egyik padon, a gitáromat az ölembe fektettem, és körülnéztem a díszes társaságon. Mindenki olyan visszahúzódó volt, csak a saját világával volt elfoglalva. Önszántukból soha nem mentek volna oda senkihez. Sokszor az is megfordult a fejemben, beszélni tudtak-e. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük? 

Régen nagyon féltem a viharoktól, minden éjjel sírtam, amikor a szele meglengette a nyárfát, amelynek az ágai az ablakomat csapkodták, olyan erővel, mintha be akarna törni hozzám. Egyik ilyen éjjel jött be az apám, és ült le mellém az ágyra. Együtt énekeltünk, amire mindig felvidultam, és sikerült elaludnom. Tisztán előttem volt a jelenet, amikor egy ilyen alkalommal behozott egy filmet, és azt néztük. Azt mondta: figyeld a zenét! Nézd milyen ereje van! Először nem tudtam, mire gondol, de később megértettem. A zene képes összehozni az embereket. Felvidítani őket, megnyugtatni, megsiratni. Beszél helyettünk, amikor mi már nem vagyunk képesek szavakkal kifejezni az érzéseinket. Megmutatja, ami szóban nem mondható el. Ma már nem félek a viharoktól, sőt, amint meghallom az első mennydörgést, izgatottság lesz úrrá rajtam. Apára emlékeztet, az együtt töltött időkre, amelyből mostanában oly kevés akatik meg. Sajnos nincs elég időm, hogy rendszeresen hazajárjak a szüleimhez, többnyire csak az ünnepeket, mint a Húsvét és a Karácsony töltöm otthon, valamint nyáron szoktam őket egy-két hétre meglátogatni. Ők nagyon szeretnek Londonba járni, de sajnos a munkájuk miatt nem igazán tehetik meg, hogy huzamosabb időre elszakadjanak otthonról. Mindannyiunknak könnyebb lett volna, ha egy közeli főiskolára megyek, de tudtuk, hogy a British Music Collage a legnívósabb ezen a téren, és amikor megkerestek, hogy ajánlanánk egy ösztöndíjat, tudtam, hogy egy ekkora lehetőséget nem szabad visszautasítani. 

Mivel mindenki céltalanul lófrált, úgy ítéltem meg, nekem sincs okom maradni, ezért a hangszeremet a hátamra kapva elindultam felfedezni a környéket. Mindenhol tömeg volt, de mégsem az a fojtogató, amelyben nem kényelmes megmozdulni. Sorra jártam a különféle sátrakat, és érdekesebbnél érdekesebb figurákkal találkoztam. Hiába, a zenészek már csak ilyen sokszínűek. Vettem magamnak egy üdítőt, és egy amerikai hot-dogot, ugyanis a gyomrom korgása figyelmeztetett, hogy ma még semmit nem ettem, pedig az óra lassan delet ütött. Ha ezt Marion megtudná, lenne pár keresetlen szava hozzám, az biztos. Az egészséges étrend az egyik hatalmas hóbortja a sok közül. Szerintem mindenki örülhet, amíg nem ismeri a dolgait, mert képes fél perc alatt bárki agyára menni. És még egy fontos dolog: nem szabad vele vitázni, elképesztően érvel. Bárkit lenyom pillanatok alatt. Én már rutinos vagyok, általában egyétértésemet mutatom, még akkor is, hogyha esetleg teljesen az ellenkezőjét gondolom annak, amit ő, aztán úgyis azt csinálom, amit én szeretnék. Utólag sokszor kérdőre vont már emiatt, és akkor elmondtam neki, hogy amúgy már az elején nem értettem vele egyet, csak nem volt kedvem vitázni, amikor semmi értelme, hiszen úgyis a saját fejem után megyek. Megvettem az ebédemet, amely olyan jól nézett ki, hogy keresnem kellett azonnal egy padot, hogy leüljek ott elfogyasztani. A jó kaját meg kell tisztelni a nyugodt étkezéssel. A mellettem lévő sátorba pontosan beláttam innen egy kis résen, pont akkorán, amelyen két ember elfér egymás mellett. Már majdnem az ebédem végén jártam, amikor hatalmas röhögésre lettem figyelmes, és arra, hogy a sátorban egy nagyon göndör fiú törökülésbe leült a földre nekem háttal. Nem, az nem lehet! Nem hiszem el! Biztosan ő az! Azok a göndör fürtök... Senki másnak nincs ilyen. 

Körülnéztem, nem láttam ezen az oldalon biztonsági embert, amit nagyon furcsának találtam. Hát nincsenek éjjel-nappal körbevéve testőrökkel? Én mondjuk egy cseppet sem bánom, megkönnyítették a dolgomat. Izgatottan indultam befelé, a szalvétámat egy kézre eső kukába hajítottam, nagyot kortyoltam az üdítőmből, majd az is kidobtam, és beléptem a sátorba. Fürtöcske mellé még letelepedett négy másik, hasonló korabeli srác. Amikor a sátorba beértem, meglepetésemre senkinek nem tűnt fel. Körülnéztem, majd mivel senki nem figyelt rám, tovább indultam. Magabiztosan lépkedtem feléjük. A srácok sem akartak megfordulni, így könnyebb dolgom volt. Mikor odaértem, még akkor sem keltettem fel a figyelmüket, de ezt nem hagyhattam. Leguggoltam, és megkocogtattam a vállát.

Emlékezés a kezdetekre

Sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy újraindítom ez a történetes blogot, és most végig is fogom írni. Annak idején öt fejezet került ki, viszont azokat kicsi bővítettem, valamint átírtam némileg. Tartalmában nem változott, mindössze rengeteg hibát kijavítottam benne. Hihetetlen, mennyit változott a stílusom négy, öt év alatt.

Ebben a bejegyzésben az eddig kapott visszajezéseknek szeretnék emléket állítani, ugyanis a korábbi részeket töröltem.

Már a bejelentésnél, hogy új történet érkezik, már akkor kaptam egy kommentet, hogy nagyon várják, valamint 110 megtekintést kapott.

Most pedig fejezetenként lássuk a statisztikát:
1. 3 hozzászólás, 297 megtekintés
2. 3 hozzászólás, 260 megtekintés
3. 4 hozzászólás, 252 megtekintés
4. 3 hozzászólás, 263 megtekintés
5. 2 hozzászólás, 136 megtekintés

Valamint a Fejezetek című oldalhoz is érkezett egy komment.

Gazdagabb lettem egy díjjal is M. Gin jóvoltából. Köszönöm! :)

Bár nem tűnik soknak, de így utólag tudom, hogy mekkora dolog, hogy ennyien olvastak, és természetesen ne feledkezzünk meg a 11(!) rendszeres olvasómról.

Köszönöm nektek az eddigieket!

Hogyha már nem is érdekel titeket a történet, és esetleg másokat sem már, hiszen a One Direction láznak évek óta vége, annak ellenére meg fogom írni, hiszen tartozom ennyivel a történetnek, magamnak, és nem utolsó sorban az én napsugaramnak, Louis Tomlinsonnak.

Puszi, Kiara#