Hullámvasút

Reggel amikor kinyitottam a szemem azonnal a fejemre húztam a takarót. Iszonyatosan bántott a tetőablakon beszűrődő napfény. Este még arra sem volt energiám, hogy lehúzzam a sötétítőt. Megfogtam a telefonom, és rápillantottam, de csak a sötét ürességet láttam. Persze, kikapcsoltam. Megpróbáltam feltápászkodni, de úgy éreztem magam, mintha legalább három üveg töményet megittam volna. Leültem az ágy szélére és a mobilomra pillantottam. Be kellene kapcsolnom, hogy legalább Marion ne aggódjon értem. De még nem akartam senkivel sem beszélni.

Felálltam, és letámolyogtam a lépcsőn a konyhába. A fali órára pillantva konstatáltam, hogy még csak hajnali fel négy van. Jézusom. Kinyitottam a szekrényt, kivettem egy bögrét, egy filter fekete teát, majd miután megmelegítettem a mikróban a vizet, beáztattam a filtert, elindultam vissza a szobámba. Anyuék ajtaja zárva volt, és semmi nem utalt arra, hogy ébren lennének. Halkan lépkedtem felfelé. Sajnáltam őket, nem szabadott volna tegnap este így látniuk. Őket ismerve még sokáig fent lehettek, és próbálták megfejteni, hogy miért is akadtam ki annyira, hogy Londonból egyenesen Newquay-be menekültem.

A parkettázott padlóra ültem, és a hideg falnak támasztottam a hátam. A forró teát iszogattam, miközben a falon lévő képeket nézegettem. Rengetegen szerepelt Marion, egészen kicsi korunk óta. Mi a tengerparton, a lovardában, a mi kertünkben, az ő kertjükben, az iskolai egyenruhánkban. Volt képem John bácsival, aki a lovardát vezette, Lucius-szal, a kedvenc lovammal, a szüleimmel, a nagypapámmal, ahogy a zongoránál ülünk. Hirtelen annyi emlék sorakozott fel az agyamba, hogy sírhatnékom támadt. Szerettem Londonban lenni, szerettem az egyetemet, szerettem Marionnal lakni, de nagyon hiányzott Newquay. Hiányzott minden a régi életemből: a kisvárosi nyugalom, a szüleim csendes boldogsága, a programok a lovardában, de még a régi, alagsori zongoránk is hiányzott.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, úgyhogy lehúztam a sötétítőt a tetőablakon és az erkélyajtón is, majd visszabújtam a meleg ágyba. Még egyszer átfutott az agyamon, hogy írok Marionnak egy üzenetet, de mire megtehettem volna, addigra már álomba is szenderültem.

Álmomban a tengerparton ácsorogtam. Vihar volt. A hullámok messzire kinyúltak. Én a homokban álltam, de mégsem értek el a hullámok. Végigcsaptak körülöttem, még mögöttem is, de engem valahogy mindig kikerültek. A ruhám is száraz volt. Iszonyúan hideg szélt fújt, dideregtem. Futni akartam, rohanni, de valami fogva tartott, és nem engedte, hogy mozduljak. Minden egyes hullámban egy tengerkék szempárt láttam.

Amikor felébredtem nem tudtam mozgatni a karomat. Sikerült úgy elzsibbania, hogy nem is éreztem. Feltápászkodtam, és megmozgattam. Miután nagyjából ezer hangya kezdett benne mozogni a mobilom után nyúltam, és megnyomtam a bekapcsoló gombot. Kicsit féltem, hogy mi fog várni. Amikor a telefonom lassacskán magához tért üzenetek és nem fogadott hívások hada várt. Marion, Harry és Louis. Louis üzenetein megállapodott a szemem. Ahogy olvastam, hogy arról ír, hogy sajnálja, hogy így történt, de nagyon jól érezte magát velem, és szeretné, ha folytatnánk, könny szökött a szemembe. Pár másodpercig még válasz nélkül bámultam, majd megtöröltem az arcom, és válasz nélkül bezártam őket. Mariontól és Harry-től is jöttek aggódó üzenetek. Harry nem értette, hogy mégis mi történt hirtelen köztünk Louis-val, hisz annyira jól alakult minden. Bűntudtaom volt, amiért az önzőségemmel mindenkinek gondot okoztam, és megbántottam Tommo-t. Marion parancsoló hangvételű üzeneteket hagyott. Tárcsáztam a számát. Két csöngés után felvette.

– Te mégis hol a francban vagy? – ordított. Meg tudtam érteni.

– Newquay-ben – feleltem neki halkan. Nem válaszolt egy darabig.

– Értem – felelte halkan. – Nagyon kiakadtál?

– Ah, nem tudom – sóhajtottam. Marion nagyon tapintatos volt. Valahogy teljesen máshogy viselkedik, amióta megismertem Louis-t.

– Szeretnéd, hogy odamenjek én is?

– Nem, nem – válaszoltam gyorsan. – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni és rendezni a dolgokat a fejemben.

– Rendben – felelte. – Akkor majd később hívj, jó? – Megígértem neki, hogy mindenképpen keresni fogom, és letettük a telefont.

Harry-t már nem volt erőm felhívni, úgyhogy csak hagytam neki egy üzenetet, hogy otthon vagyok, és nem szeretnék beszélni senkivel, de ne aggódjon, jól vagyok – mármint fizikailag.

A telefonomat becsúsztattam a párnám alá, majd megfogtam a bögrémet és elindultam a földszint felé. A konyhaablakból láttam, hogy apáék a kerben ebédelnek. Már dél múlt. Szedtem magamnak, majd elindultam kifelé hozzájuk. Mindketten kérdőn néztek rám, de nem kérdeztek. Csendben ebédeltünk. Láttam rajtuk, hogy aggódnak, de örültem, hogy nem kell beszélnem.

Ebéd után biciklire pattantam, majd elindultam a lovarda felé. Hamar megtettem az ismerős távot, majd megláttam John bácsit, aki éppen az aznapi újságot olvasta. Farmert viselt hegyes orrú csizmával, kockás inggel és kalappal. Úgy nézett ki, mint egy igazi vadnyugati farmnak a tulajdonosa. Felállt és szélesre tárta a karját, amikor meglátott. Odafutottam hozzá és mosolyogva megöleltem. Gyermekkorom legszebb emlékeit neki köszönhetem. Apám árvaházban nőtt fel, anyámnak az apukája pedig még a születésem előtt meghalt, viszont John bácsi papám volt papám helyett.

– Norina, ezer éve nem láttalak – simogatta meg a hajamat. Soha nem hívott Ninának. Csak mosolyogtam. – Mi történt, hogy itthon vagy? – Azonnal ráérzett, hogy nem azért jöttem, mert sok a szabadidőm.

– Hát, John bácsi, azt nagyon hosszú lenne most elmesélni.

– Rendben, nem firtatom. – Örültem, hogy ő is tapintatos volt. Hihetetlen, hogy mindenki az. – Hogy megy a főiskola?

– Jól megy, szerencsére – válaszoltam neki, amikor már a karámok felé sétáltunk.

– Ennek örülök.

A karám sarkánál megálltam, és megláttam egy fehér, már-már szürke lovat. Egy igazi szépséget. A számba tettem két ujjam és fütyültem. Felkapta a fejét, és elegáns léptekkel elindult felém. Okos szemeivel úgy nézett rám, mint aki két év elteltével is tudja, hogy ki vagyok. A pofájára helyeztem a kezem és megsimogattam, majd adtam neki egy puszit.

– Még mindig Lucius a favorit? – kérdezte John bácsi.

– Persze, mindig ő lesz az.

Elbűvőlő volt újra látni ez a szépséget. Amióta kiscsikó korában ide került, azóta ő volt a kedvencem. Fogalmam sincs, hogy miért, de egyszerűen imádtam. Nagyon jól megértettük egymást. Hamar felszerszámoztam, majd el is indultunk az erdő felé. Fantasztikus élmény volt újra lovon ülni. Valójában csak most tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzott ez az érzés. Az erdőben lassan haladtunk. Mindketten figyeltük a fákat, a mókusokat és a madarakat. Kellemesen meleg volt, de mégsem volt hőség. Egy kis pataknál megálltunk inni, majd málnát ettünk egy bokorról. Lassan az erdő között elértük a tengerpartot. Lucius imádta a vizet. Leszálltam a hátáról, majd a kantárjánál fogva elkezdtünk sétálni a homokban. Levettem a csizmámat és mindketten belementünk a sekély vízbe, így sétáltunk tovább, majd hamarosan visszültem Lucius hátára és vágtattunk a nedves homokban.

Már napnyugta volt, amikor visszaértünk. Luciust leszerszámoztam, lecsutakoltam, majd miután ő elfeküdt a boxában, bementem a közösségi terembe. John bácsi az egyik ablak melletti asztalnál ücsörgött, és egy üveg Kentucky Jack whiskey volt előtte kettő pohárral. Leültem vele szemben. Töltött az üres pohárba, majd felém nyújtotta.

– Szerintem erre szükséged van. – Bólintottam, majd beleittam az italba. – Szóval nem meséled el, hogy mi történt? – Nagyot sóhajtottam.

– Tudod, megismertem egy srácot. – John bácsi szája mindenttudó mosolyra húzódott. – Csak az a baj vele, hogy ő híres énekes. És hát, tudod, hirtelen az összes rajongója elkezdett érdeklődni irántam, kaptam rengeteg fenyegetést, meg ilyesmiket. És ez sok volt nekem.

John bácsi arcán már nem az a mindenttudó mosoly ült, amit az előbb láttam.

– Miért kezdtél randizni vele, hogyha tudtad, hogy ez lesz?

Ez egy nagyon jó kérdés volt. Miért is?

– Nos, ez elején nem tudtam még. Mármint – vettem egy nagy levegőt. – Tudhattam volna, de valahogy, valamiért nem gondoltam erre.

– Komolyan azt akarod nekem mondani, te lány, hogy elfelejtetted, hogy híres és őrület van körülötte?

– Nem, persze, hogy nem, csak...– haboztam. A kezembe temettem az arcom. – Annyira normális és hétköznapi, mélyen legbelül reméltem, hogy minden marad a normális mederben – mármint amit én normálisnak gondolok.

– Értem – felelte. Megitta a whiskey-jét és töltött még egy kicsit magának. Én is ittam. Igaza volt, tényleg jól esett.

– Tudod – kezdte lassan. Amikor így kezdi a mondandóját, akkor szokott olyan tanácsokat osztogatni, amin hetekig gondolkodsz, hogy megfogadod-e, és ha jól döntesz, akkor minden megoldódik. – Az, hogy a szerelem mindent legyőz, baromság. Bárcsak mindent legyőzne! De ez nem így van. Viszont az úgy van, hogy ha valakit szeretsz, és ő viszont szeret téged, nem szabad elengedni. – Ivott egy újabb kortyot. Kiszáradt a torkom, úgyhogy nekem is innom kellett. – De hogyha egy szerelem tényleg valódi, tényleg elsöprő, akkor könnyebb legyőzni az akadályokat – együtt. – Kiürült a poharam. Most már több whiskey-t töltöttem. – Mégis előfordul, hogy hogy vannak olyan körülmények, ami miatt nem fog működni a kapcsolat. Ilyenkor kell mérlegelni, hogy megéri-e küzdeni a kapcsolatért, egymásért, a boldogságért.

John bácsi mélyen a szemembe nézett, majd fogta a poharát, és egyedül hagyott a poharam és a whiskey-s üveg társaságában. Feleslegsen? John bácsi tudja, hogy sosem beszél feleslegesen, mert mindg olyan dolgat mond, amelyek vagy kiakasztják az embert, vagy káoszt, esetleg rendet teremtenek a fejében. Jelenleg az enyémben inkább káosz uralkodott. A gondolataim össze-vissza cikáztak. Versengtek, próbálták eldönteni, hogy Louis-t kéne választanom vagy a nyugodt, felhajtásmentes életet. Sajnos a kettő nem jár együtt. Vajon tényleg lehet annyira elsöprő ez a szerelem, hogy meg tudok küzdeni a nyilvánossággal? Vajon szerelem ez egyátalán?

Megfogtam az üveget, és a hűtőbe tettem, majd elindultam kifelé. Hazafelé végig azon gondolkoztam, hogy most mégis mit csináljak, de egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni magammal. Egyik részem azt mondta, hogy hagyjam az egészet a francba, viszont a másinak rendkívül bűntudata volt, amiért így viselkedtem. Elvégre tényleg tudhattam volna, hogy ez lesz. Azt is tudhattam volna, hogy ki fogok akadni a felhajtás miatt. Arról nem is beszélve, hogy tudhattam volna, hogyha túl sokáig húzom, ezt a dolgot, akkor megbántom Louis-t, aki viszont ezt egyátalán nem érdemelte meg. Kedves volt velem, kimutatta, hogy tényleg érdeklődik irántam.

Hányingerem lett a bűntudatról. A földúton letámasztottam a biciklimet, majd törökülésben leültem mellé a földre. Elővettem a mobilomat. Nagyjából tizenöt nem fogadott hívás várt rajta, mindegyik Louis-tól. Percekig bámultam a képernyőt, már majdnem rányomtam a hívásra, de végül képtelen voltam megtenni. Átkoztam magam, amiért egy ekkora önző dög vagyok, de sajnos, vagy nem sajnos, nem tudtam megtagadni önmagam.

A gondolataimba merülve tekertem haza. Már kezdett sötétedni, amikor beléptem a kapun. Apa a kerti széken ült és a sörét iszogatta, míg anya egy sálat kötögetett. Percekig csak bámultam őket. Anyámnak hobbija volt a kötés. Régen csak a családnak kötögetett, de manapság már szegény gyerekeknek és árvaházaknak ajándékozza a kész a darbokat. Vannak gyerekek, akik szülők nélkül nőnek fel, vannak, akik éheznek, nekem pedig a legnagyobb problémám, hogy kaptam néhány gyűlölködő levelet, és több százan bekövettek a Twitteren. Addig gyönyörködtem a szüleimben, amíg felém nem pillantottak. Elindultam feléjük.

- Jó estét! - ültem le anya mellé a padra.

- Szia. Merre voltál? - kérdezte apám.

- Csak lovagoltam egy kicsit.

- Remélem, John bácsi ellátott egy-két tanáccsal - mondta anya. Felhúztam a szemöldökömet. - Elmondod nekünk is, hogy mi történt?

A szokásos sóhajtással kezdtem a monológomat. Elmeséltem, hogy találkoztam Harry-vel, hogy megismertem a bandatársait, hogy elmentem randizni Tommo-val, hogy hogyan alakultak a dolgok, és azt is, hogy jelenleg miért is vagyok itt. Csak beszéltem, és csak beszéltem, hosszú perceken keresztül. Nem csak azt meséltem el, hogy mi történt, hanem azt is, hogy hogyan éreztem magam. Miután mindent kiadtam magamból hirtelen nem is éreztem annyira őrültségnek a nézőpontomat. Elvégre minden éremnek két oldala van.

Anyáék csak annyit tudtak hozzáfűzni a dologhoz, hogy csak akkor kezdjek bele egy kapcsolatba, hogyha jól érzem magam benne. Tudták, hogy nem szeretem a nyilvánosságot, értették, hogy mennyire megrémített ez az egész. Nagyon jól ismertek. Próbálták másra terelni a beszélgetés fonalát, kérdezgettek Harry-ről, Marionról, a főiskoláról, a dalszerzésről, de látták rajtam, hogy mennyire kedvetlen vagyok, így nem faggattak. Kicsit bántam, hogy hazajöttem, nem akartam nekik gondot okozni, de képtelen lettem volna Londonban maradni.

Felmentem letusolni, majd a szombámba indultam. A kezembe vettem a gitáromat és leültem a földre egy papír és egy toll társaságában. Azokat a dallamokat játszottam, amiket akkor, amikor megismertem Tommo-t. Próbáltam kitalálni, hogyan is folytatódjon a dal, de a végén csak játszogattam különböző akkordokat egymás után, és véletlenszerűen leírogattam olyan szövegeket, amelyeket nagyjából jónak gondoltam. Túlságosan is Louis járt a fejemben, nem igazán tudtam figyelni semmi másra, pedig csak arra vágytam, hogy valami elterelje a gondolataimat. Az jutott eszembe, hogy talán felhívhatnám Harry-t, de azt hiszem, az egy kellemetlen beszélgetés lenne. Most már értettem, hogy miért nem akarta, hogy randizzunk Louis-val. A helyében én sem akartam volna, hogyha arra számítok, hogy valami ilyesmi történik.

Ismét nagyon rosszul éreztem magam. Amióta tegnap eljöttem Londonból folyamatosan olyan, mintha egy érzelmi hullám vasúton ülnék. Egyszer úgy érzem, hogy jól döntöttem, hogy nem akarom folytatni Tommo-val, máskor pedig azt érzem, hogy egy igazi barom vagyok. Azon gondolkodom, hogy mégis miért ne működhetne ez az egész így is közöttünk, elvégre olyan jól elvoltunk, aztán meg megkérdezem magamtól, hogy teljesen hülye vagyok-e, és tényleg olyan életet akarok-e élni, ahol minden egyes lépésemre figyelni kell, mert vagy a Twitteren, vagy az újságok címlapján kötök ki. Utáltam, hogy ennyire nem bírom a nyilvánosságot, és bár próbálok küzdeni ellene, sokszor nem megy. Pedig a gyermekkoromhoz képest máris nagyon sokat fejlődtem. Néha azt kívánom, hogy bárcsak egy igazi díva lehetnék, aki a kamerák kereszttüzében érzi igazán otthonosan magát. De ez nem én vagyok. 

Marion már a legelején érezte, hogy ez valami más lesz. Ő úgy gondolta, hogy jó fog kisülni ebből az egészből. Nos, én az első randi után nem mertem beleélni magam, de mégis annyira jól éreztem magam vele, hogy ez az érzés hamar eltűnt. Aztán néha előjött, de valahogy sosem foglalkoztam vele. De most mégis ez volt a dominánsabb. Valójában én sem tudtam, hogy mit érzek, hogy mit akarok, azt meg pláne nem, hogy ezek után mit fogok csinálni. Azon gondolkoztam, melyik a könnyebb út, lemondani Tommo-ról a nyugodt élet reményében vagy folytatni ezt vele, cserébe elviselni mindent, ami vele jár. Egyik sem tűnt egyszerűnek. 

Ránéztem a telefonomra. Louis-tól nem érkezett sem újabb hívás, sem újabb üzenet. Viszont az értesítés szerint tweetelt valamit. Megnyitottam. A tweet öt sorból állt: Everything is new to me / You know I can't fight the feeling / And every night I feel it / Right now / I wish you were here with me. Első ránézésre egy dalszöveg lehetett. Biztosan az új albumukról. Elolvastam még egyszer, és csak akkor esett le, hogy valójában mit is jelent. Csak bámultam a sorokat, ameddig a betűk el nem homályosodtak. Éreztem, hogy a könnyek patakokban folynak le az arcomon. Sírtam, zokogtam, mint egy kisgyerek.

Teleszemetelt postaláda

Egy hét telt el, mióta hazajöttem Amszterdamból. Louis-val azóta mindösszesen kétszer tudtunk találkozni, és akkor is csak egy kávé és egy ebéd fért bele. Folyton panaszkodik, hogy a menedzsment mindenféle hülye programot szervez neki. Szerintem direkt csinálják.

A konyhaasztalnál ültem, és a vártam, hogy Marion elkészüljön. A reggeli briósomat eszegettem, miközben a Twittert böngészgettem. Az elmúlt héten nőtt a követőimnek a száma, valamint kaptam is egy-két furcsa üzenetetet. Próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek, és pláne nem összekötni azzal, hogy esetleg tudnak arról, hogy randizgatunk Louis-val. Reméltem, hogy az a lány az állatkertben tényleg nem hozta nyilvánosságra azt a képet. Bár persze akárki készíthetett rólunk úgy, hogy nem is tudtunk róla. Még nagyon korai lett volna, hogyha mindenki tudomást szerezne rólunk. Tudtam, hogy a felhajtás elkerülhetetlen, de titkon bíztam benne, hogy nem fognak megrohamozni minket a fotósok, az őrült rajongók, és senki más sem, akinek nem akarom megmutatni a magánéletem – legalábbis még nem.

Marion pont akkor lépett ki a szobájából, amikor lenyeltem az utolsó falatot. Mivel ma nekem csak délután kellett bemennem a suliba, ő pedig szabad délelőttös volt, így úgy döntöttünk, ha elmegyünk egy közeli fánkozóba reggelizni. A lépcsőházból a hátsó kijáraton távoztunk.

– A francba! – kiáltott fel drága barátnőm, amikor kiléptünk az utcára. Kérdőn néztem rá. – Meg kellett volna néznem a postaládát, várok egy levelet.

– Majd hazafele megnézed – legyintettem. Csodálkoztam, de beleegyezett, nem tiltakozott, hogy ő márpedig most akarja megnézni vagy ilyesmi.

Tíz percig szótlanul sétáltunk, amikor megérkeztünk egy kis fateraszos reggelizőhelyre. Szerettünk ide járni, isteni volt a kávéjuk, a fánkokról nem is beszélve. Bár a szendvicsek is nagyon jól néztek ki, én most megelégedtem egy vaníliás fánkkal és egy jeges lattéval. Marion is lattét kért, viszont csokis fánkkal.

A Miami Divathétről beszélgettünk. Marionék egész jól álltak a szervezéssel, én pedig élveztem, hogy kivehetem ebből a részemet. Annak meg pláne örültem, hogy el is utazhatok velük. Miami. Amerika. Minden egyes alkalommal izgatottságot éreztem, amikor erre gondoltam. Mintha hirtelen minden álmom valóra válna – na, jó, csak részben. A szőkeség izgatottan mesélte, hogy milyen munkálatok vannak még hátra. Az irodában elkezdték már tervezgetni, hogy a divatbemutató után hova megyünk bulizni, és miket fogunk majd csinálni. Nevetnem kellett a lelkesedésén. Úgy beleélte magát, mint amikor egy kisgyerek először megy vidámparkba.

– Natalie másról sem tud beszélni, csak a mesztelen fürdőzésről az amerikai pasikkal. – Felnevettem.

– Igen, ezt nekem is mondta már – szúrtam közbe.

– Veronique viszont arról álmodozik, hogy megtalálja élete szerelmét.

Hallgattam Marion beszámolóját az irodai életről, és azon töprengtem közben, hogy egy utazás mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Minden egyes utazás alkalmával ott van a lehetőség, hogy olyan embert ismersz meg, aki teljesen átírja azt, amit előzetesen gondoltál, terveztél. A világmegváltó gondolataim közben nézegettem a mellettünk elhaladó embereket. Ezt órákig képes lettem volna csinálni. Csak ülni, kávézni, fánkot eszegetni és nézni az embereket.

Majd akkor megláttam valamit, ami nem kellett volna. Pontosabban valami olyasmit, aminek nem szabadott volna ott lennie. Villámgyorsan szaladtam a szomszédos újságos felé, lekaptam a magazint, aminek az elején ott virítottam Louis oldalán. Az öltözékemből ítélve ez Amszterdamban készülhetett az éjszakai randinkon. Marion kikapta a kezemből a magazint, bement kifizetni, majd visszaült az asztalunkhoz. Követtem a példáját. Idegesen tördeltem a kezeimet. Hogyha ezt apám látta volna, akkor már hátrakötötte volna őket. Nem tudtam, hogy kiváncsi vagyok-e, hogy mit írnak rólunk. Semmit nem tudtak, csak találgattak, hogy ki lehet ez a „titokzatos lány" a One Direction sztárja mellett. Viszont megjelentettek egy összeállítást a rajongói tweetekből. „Ez a csaj biztos csak kitaláció, hogy ezzel fedjék el Larryt #Larryisreal." „Kiderítem, ki ez a csaj, megkeresem, és teszek róla, hogy többet ne mehessen Louis közelébe." „Louis, nem csalhatod meg Harry-t. Majd mi teszünk róla, hogy Harry-vel legyél... #fuck" Nem igazán követtem a bulvársajtót, de azt láttam, hogy a srácoknak milyen őrült rajongóik vannak. Vajon van okom aggódni? Vajon Louis már tud erről? És egyátalán mi ez a Larry dolog? Tény, hogy Louis és Harry nagyon jó barátságot ápolnak, de vannak emberek, akik tényleg azt hiszik, hogy ők egy pár? 

Hogyha megnézzük, hogy milyen dolgok szerepelnek a Mit utálok a világon a legjobban? listámon, akkor toronymagasan vezet az, hogy utálom, hogyha belelátnak az életembe. Nem szeretek a magánéletemről beszélni, Marionon kívül nincs senki, akivel megosztanám a részleteket. Még a szüleimnek sem beszéltem Louis-ról, úgyhogy nagyon reméltem, hogy nem látják ezt a magazint, mielőtt én bármit is mondhatnék nekik. Ennyit a diszkrécióról.

Lefotózatam a magazin belsejét, és elküldtem őket Louisnak. Szerencsére, vagy nem szerencsére, nem voltam az az ember, aki nem tud enni, ha ideges. Kértem még egy fánkot, egy csokis-színes cukrost. Marion közben felnézett a Twitterre, és olyan tweeteket keresett, amelyek rólam szóltak.

–Nézd, vannak itt jók is – kezdett bele. – Szerintem aranyos a lány, Louis-val összeillenek. – olvasta fel. Vagy itt egy másik: A képek alapján Louis boldog vele, úgyhogy mind támogatnunk kell őket. – Tovább böngészgetett, majd ismét megszólalt. – Már közös nevetek is van, Louna!

Megbotránkozva néztem rá.

Miközben szőke barátnőm a tweetek között böngészgetett, jött egy üzenet: „Nem hittem, hogy ilyen hamar rákapnak, sajnálom, ne haragudj, sajnálom!" A sajnálommal nem sokra mentem, de azért jól esett, hogy azonnal válaszolt. Csak néztem az üzenetet, és nem tudtam, mit is válaszolhatnék neki. De aztán jött a következő üzenet: „Találkozunk? Beszéjünk erről"

Nem tudtam, hogy akarok-e most találkozni vele, akarok-e beszélni erről. Egyrészt nem akartam a címlapon virítani, másrészt nem is tudtam volna neki mit mondani, harmadrészt be kellett mennem a suliba.

„Suliba kell mennem, most nem lehet." Rövid, tömör, és csak akkor teszek pontot az üzenetem végére, ha lezártnak tekintem a beszélgetést. Azt hiszem, ezt ő is értette, ugyanis nem írt vissza.

– Nagyon csendben vagy – vetettem oda Marionnak.

– Nem tudok mit mondani, még sosem volt dolgom egy sztárral. – Széttárta a karjait, majd a kezébe temette az arcát. Ezt inkább nekem kellett volna. Jó nagy zűrbe keveredtem.

Viszont nem hazudtam, tényleg be kellett mennem a suliba, úgyhogy Marionnal elindultunk haza. Nem sokat szöszöltem otthon, csak felkaptam a gitáromat és elindultam. Amint kiléptem az ajtón, elkezdett csipogni a telefonom. A Twitteren sorra követtek be ismeretlen emberek. Pár profilra ránéztem: mind Directionerek. Több sem kellett, azonnal privátra állítottam a fiókomat. Remek, hamar megtaláltak. Reggel volt egy olyan kósza gondolatom, hogy majd tudom kezelni ezt az egész helyzetet, de most, hogy megláttam magam egy magazinban Louis Tomlinson oldalán sétálgatni, valamint a tény, hogy kishíjján trend lettem a Twitteren, azt hiszem, kicsit sokkot kaptam. Ekkor jöttem rá, hogy ez sok nekem.

Egy kisebb vizsgám volt ma, de szinte egyátalán nem tudtam a kérdésekre koncentrálni. Megpróbáltam megírni a legjobb tudásom szerint, de azt gondolom, örülhetek, hogyha egy kettessel átcsusszanok. Hamar beadtam, nem láttam értelmét ülni felette. A teremből nem engedtek ki minket, szóval az óra végéig egy papírt firkálgattam. Próbáltam kitalálni, hogy mi legyen most, mit is akarok, kell-e nekem egyátalán ez az egész, ami Louis-val jár együtt. Most még nem késő véget vetni neki. Mielőtt elindultam volna hazafele, Marion küldött egy képet. A postaládánk tele volt üzenetekkel, és mind nekem jött. Marion az összeset elolvasta. Egy-két fenyegetést leszámítva simán csak irigy, rosszindulatú üzenetek voltak. A legtöbbön ott szerepelt a #Larryisreal hashtag. Komolyan képesek egy olyan dolog miatt megfenyegetni, ami nem is létezik, de néhányan igaznak hisznek? Elég volt. Kiléptem az épületből, leballagtam a lépcsőn, bedugtam a fülesemet, fejembe húztam a kapucnimat, és elindultam gyalog a következő metrómegálló felé. Semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy éreztem, hogy ezt most nem bírom ki itt, Londonban. Hirtelen ötlettől vezérelve a Victoria pályaudvar felé vettem az irányt. Kellett egy kis változás. Az utam egy ligeten keresztül vezetett. Még mindig azon töprengtem, hogy mit mondjak Louis-nak, amikor egy kéz megérintette a vállam. Hátrafordultam, majd amikor láttam, hogy egy tengerkék szempár néz velem szembe, akkor kihúztam a fülest a fülemből. Vajon hogy talált meg? Bár nagyon diszkrét volt, de távolabb állt egy öltönyös úriember is. Ő volt Scott, az a testőr, aki majdnem Louis fejét vette, amikor Amszterdamban megszöktünk előle – Louis állítása szerint jobban zavarta, hogy túljártunk az eszén, mint az, hogy elveszíti a munkáját, ha Tommo-nak valami baja esik.

– Ugye tudod, hogy ha kapucnival és fülessel sétálsz, akkor észrevétlenül meg is támadhatnak?

– És mégis ki támadna meg? Esetleg egy dühös rajongód? – Elfordította a fejét, és elhúzta a száját. Én pedig már abban a másodperben megbántam, hogy ez kimontam, amint befejeztem a mondatot. – Ne haragudj, nem... Én nem úgy értettem. Nem akartam bunkó lenni.

Most rajtam volt a sor, hogy elfordítsam a fejem, de nem hagyta, hogy sokáig bámuljam a földet. Megérintette az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Gyere – mondta, majd megfogta, a kezem, és elindult a liget széle felé. Ott leült egy padra, majd maga mellé húzott. A kezemet még mindig nem engedte el, hanem most már mind a kettő kezével fogta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.

– Nézd – kezdett bele. – Tudom, hogy nem könnyű úgy találkozgatnunk, hogy a fotósok folyton a nyomunkban vannak, de sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni. Viszont szeretnélek még jobban megismerni. Eddig nagyon jól éreztem magam veled.

Nem tudtam, mit mondjak. Annyira új nekem ez az egész helyzet, hogy nem tudom, mit csináljak. Sosem szerettem a reflektorfényt, most pedig akarva-akaratlanul a kamerák kereszttüzébe fogok kerülni. Én ezt nem akarom. Bár valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez a Louis-val együtt jár, de nem voltam rá felkészülve – és ez igazán csak pár órája tudatosult bennem. Úgy tűnik, hogy elhomályosította minden gondolatomat az, hogy milyen jó volt vele. Félelmetes volt ebbe belegondolni.

– Nézd, nagyon jól éreztem magam veled, tényleg, de... – nem tudtam, hogy folytassam. – Én ezt nem tudom csinálni. Így nem, hogy valaki folyton a sarkunkban lohol. A postaládánk tele volt üzenetekkel, a mobilom folyton csipog. Mindenkinek jobb lesz, ha nem megyünk ennél messzebbre. – A mondatot már egész halkan felyeztem be, majd még egyszer a szemébe néztem. Ezúttal nem ragyogott a szeme a huncutságtól, helyette csalódottságot és szomorúságot láttam benne. Félő volt, hogy azonnal sírni kezdek, ha még tovább nézem őket. – Sajnálom – vetettem még oda neki, felálltam a padról, és elindultam a liget kijárata felé. A könnyeim már elkezdtek lecsordogálni az arcomon, de nem tehettem meg, hogy mutatom őket, amíg lát. Csak akkor kezdtem el törölgetni őket, amikor már biztos voltam benne, hogy megfelelő távolságra kerültünk egymástól.

A Victoria pályaudvaron vettem egy jegyet a newquay-i buszra, és következő érkezéséig felmentem az emeletre, hogy igyak egy kávét és egyek valamit. A McDonald's-ot választottam. Rendeltem egy csibeburgert és egy doboz csibefalatkákat, fizettem, majd leültem a sarokba egy üres asztalhoz. A szemem még mindig nedves volt a könnyektől. Lassan falatoztam, miközben arra lettem figyelmes, hogy pár asztallal mellettem, nagyon néznek engem. Három lány ült ott, olyan tizenhat-tizenhét évesek lehettek. A telefonjukat nézegették, és sűrűn rám pillantottak. Hallottam, amint az egyik azt mondja, igen, tuti, hogy ő az. Gyorsan beledobtam a szendvicsemet a táskámba, mielőtt megint sírni kezdtem volna. Elindultam lefelé, és a fejembe húztam a kapucnimat. Lefelé menet még vettem egy tejeskávét. A kávézó mellett megálltam egy kis kirakodásnál, levettem egy szimpatikus napszemüveget, kifizettem, és felvettem. Nem számított, hogy a Napot nem lehetett látni, erre most szükségem volt. Kiértem az utcára, ahol szakadt az eső. Gyorsan megittam a kávémat, majd pad híjján leültem egy útpadkára. Az ég felé fordítottam az arcomat, és élveztem, ahogy folyik rajta az esővíz. Szerettem az esőt. Megnyugtató volt. Van az a mondás, hogy azért jó esőben sétálni, mert senki nem látja, hogy sírok. Ez most nagyon találó.

A busz majdnem nyolc óra alatt ért Newquay-be. Az úton végig zenét hallgattam, és bámultam ki az ablakon, de csak egy kék szempár lebegett a szemem előtt. Newquay-ben is esett. Sétálhattam is volna hazáig, de nem volt kedvem, már nagyon fáradt voltam. Hívtam egy taxit, amellyel öt perc alatt otthon voltam. Az autóból kifele bámulva elöntöttek a gyerekkori emlékek. Hirtelen úgy éreztem, hogy jobban tenném, ha egyátalán nem is mennék vissza Londonba. Bár volt lakáskulcsom, anyu és apu felkeltek az érkezésemre. Kővédermedve álltak, amikor meglátták a lépcsőforduló aljában a kócos, sápadt, feldagadt szemű lányukat, akinek a ruhájából ráadásul még a víz is csöpög. Elsőre látták, hogy nem vagyok jó. Anyu megpróbált rákérdezni, de csak megráztam a fejem, és elindultam a szobám felé. Még hallottam, hogy apu azt motyogja a bajsza alatt, hogy bárki is volt, megöli. Azzal semmire nem mennénk. Levettem a vizes ruháimat, majd bedőltem az ágyba, a telefonomat egyetlen gombnyomással kikapcsoltam, majd néhány másodperc múlva már aludtam is. Az utolsó gondoltom az volt, hogy elfelejtettem szólni Marionnak, hogy ne várjon haza. Reggelre az Interpollal fog kerestetni.

A normális viselkdés

Másnap reggel kábán ébredtem. A hátamra fordultam, és kinyitottam a szemeimet. Egy fehér mennyezet nézett velem szembe. És akkor eszembe jutott minden. Oldalra kaptam a fejem. Az ágy, amelyben valamikor hajnalban Louis Tomlinson ölelésében aludtam el most üres volt. Az erkélyajtó nyitva volt, de ahogy láttam, nem volt ott. Még nem volt energiám ahhoz, hogy azon töprengjek, hogy mégis hova tűnhetett, úgyhogy inkább megpróbáltam felidézni az este részleteit magamban. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott, ahogy feküdtünk az ágyban, fölém hajolt, a haja a homlokomra omlott, és szenvedélyesen csókolt, miközben kezével a combomat simogatta.

A merengésemből a szombaajtón túlról érkező kiabálás szakított ki.

– Mégis mit vársz tőlem? – Ez határotozzan Louis hangja volt. Valaki válaszolt neki, de azt nem tudtam kivenni, hogy mit mondott. – Nem tilthatjátok meg, hogy találkozzam vele. – Ez ismét ő volt.

Ajaj, szóval rólam van szó. Ez határozottan nem hangzott jól. Igen, tegnap este nem pont úgy viselkedtünk, ahogy kellett volna. Hogyha ez a címlapokon lesz, akkor abból tényleg nagy botrány lehet. Reméltem, hogy ez nem történik meg.

– Louis, nyugodj meg. – Ez mintha Niall hangja lett volna. Nem kiabált, de kicsit erélyesebben szólt rá. Még ezután mondott valamit, de ezt megint nem tudtam kivenni.

Feltápászkodtam az ágyból, és akkor konstatáltam, hogy egy bugyin és Louis pólóján kívül más nincs rajtam. A saját pólómat nem találtam, úgyhogy ezzel kellett beérnem, viszont a farmeromat magamra húztam. Az ajtóhoz léptem, és egy utolsó nagy levegőt vettem, mielőtt szembe néztem volna az odakint zajló, bajlósnak ígérkező eseményekkel. Lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót. Az első dolog, amit megláttam, az két öltönyös férfi volt, akiknek az arcáról csak dühöt tudtam leolvasni. A kanapén ült Liam és Niall, Zayn a konyhapultot támasztotta, Niall pedig mellette ácsorgott. Mind rámemelték a pillantásukat. Louis nekem háttal állt, de hirtelen megfordult. A szemei idegességet és aggodalmat tükröztek. Én is ideges lettem.

– Menj vissza! – szólt rám hidegen. Váratlanul ért a rideg reakciója, de a szemeiben kérlelést láttam, így nem ellenkeztem.

Két lépést hátráltam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem az ágyra, és a kezembe temettem az arcomat. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mi az, ami miatt ennyire feszült a helyzet, de azt tudtam, hogy a tegnap este váltotta ezt ki. Hallottam, hogy újra beszélni kezdtek odakint. Hirtelen letérdeltem a földre, kivettem a táskámból a fülesemet és a telefonomat, és az első szembejövő lejátszási listát elindítottam a Spotify-on. Mindegy volt, hogy mi szól, csak ne halljam, amit beszélnek. Ismét leültem az ágy szélére. A sírás kerülgetett. Megtöröltem a szemeimet, majd átmásztam az ágy túlsó felére. A padlóra tekintve megtaláltam azt, amit kerestem, közvetlenül két darab használt óvszer mellett: a maradék pár szálat abból a doboz cigiből, amit Louis még tegnap este vett. Egy üveg nagyon tömény szeszre vagy egy doboz cigire volt most szükségem. Jelenleg csak ez állt rendelkezésre. Megfogtam, kimentem az erkélyre, majd leültem a hideg kőre. Meggyújtottam a cigarettát. A fejemet hátrahajtottam, és próbáltam nem gondolni semmire.

Nem tudom, hogy csak percek vagy órák teltek el, amikor egy meleg kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, és Louis gondterhelt szemeivel találtam szemben magamat. Hirtelen zavart éreztem. Bár már randiztunk többször is, nem csak egy egyéjszakás kaland voltam neki – eddig legalább is–, most mégis egy hülye ribancnak éreztem magam.

Louis nem zavartatta magát, csak leült mellém, felemelte a doboz cigit a földről, majd miután meggyújtotta, megfogta a kezem. Ránéztem, de ő csak a távolba meredt. Én is a várost kezdtem el kémlelni.

– Szeretnéd hallani, hogy mi történt? – kérdezte hirtelen. Még mindig nem nézett rám.

– Azt hiszem, muszáj lesz. – Halványan elmosolyogott.

– A menedzsment nagyon kiakadt – kezdte rögtön a rossz hírrel. – Azt mondták, hogy nem tűrik, hogy ilyen felelőtlen legyek, és hogy mindenféle proli lányokkal mutatkozzak.

Az arca megrándult ennél a mondatrésznél. Nem tudtam, hogy dühös legyek vagy nevessek.

– Erre persze Harry kiakadt – folytatta. – Kikérte magának, hogy az ő unokatesóját senki nem prolizhatja le, innentől kezdve pedig mellettem álltak a srácok. A menedzsment azt mondta, hogy ne találkozzak veled többet, de mondtam nekik, hogy azt erőszakkal kell megtiltaniuk. – Erre muszáj volt elmosolyodnom. – Elmondtam nekik, hogy semmi törvénybe ütközőt nem csináltunk, semmi olyat, amin hónapokig csámcsoghatna a média, csak jól éreztük magunkat.

– És akkor mi lesz most? – kérdeztem. – Mármint a menedzsmenttel.

– Dühöngenek egy sort, aztán majd megnyugszanak, ahogy mindig – közölte egy vállrándítás kíséretében. –Amúgy is én vagyok a rosszfiú, akit a színpadon el kell dugni a háttérben, viszont cserébe nekem kell közölnöm a kiadókkal, meg mindenkivel a rossz híreket, nekem kell vállalnom a vitákat, amiket más nem tesz meg. – A hangjában keserűséget hallottam. Rámosolyogtam és megsimogattam a kezét. A homlokát az enyémnek támaszototta és a tekintetét az enyémbe fúrta.

– Nagyon jól éreztem magam tegnap – suttogta.

– Én is jól éreztem magam – feleltem neki két csók között.

– Csinálunk ma valamit?

Felnevettem. Úgy látszik, tényleg nem érdekli, hogy mit mond a menedzsment.

– Persze, csak azért kicsit szolidabban, mint az este.

Bólintott, majd rágyújtott egy újabb cigarettára. Valójában nagyon szexi volt, amikor dohányzott. Akkor is nagyon szexi volt, amikor káromkodott, és akkor is, amikor éjjel az ágyban mocskos megjegyzéseket tett. Egyszerre volt hihetetlenül szexi és oltárian édes.

– Akkor amíg te dohányzol, addig én lezuhanyzom.

Nem vártam meg, amíg válaszol, hanem rögtön a fürdőbe siettem. Lekapkodtam magamról a ruhákat, de már csak a forró víz alatt jutott eszembe, hogy az én cuccaim az én szobámban vannak, úgyhogy nem lesz majd mit felvennem. Mindegy, majd ott átöltözöm. A zuhanyajtó kinyílt, és egy hideg kéz tapadt a derekamra. Megborzongtam.

– Nem hiszem el, hogy kihagysz a jóból – suttogta Tommo, miközben a nyakamat kezdte el csókolgatni. Bár már józan voltam, ugyanolyan jó érzés volt, mint éjjel.

– Annyira gyönyörű vagy – mormolta a hajamba két puszi között.

Felé fordultam, szorosan hozzá simultam, a hajába túrtam és megcsókoltam. Az ujjai lejjebb vándoltak a derekamról. Meg kell hagyni, nagyon értette a dolgát. Ezt már az éjjel észrevettem, de most józanul egy teljesen más élményt nyújtott. Hasonlóan fantasztikus élményt. Miután a zuhanyzóban a tisztálkodással is végeztünk, felvettem azt a ruhát, ami tegnap volt rajtam, és egy hosszú csókkal elköszöntem Louis-tól.

A saját szombába érve ledobtam magam a kanapéra és írtam Marionnak egy üzenetet. Mindössze három mondat volt: "Tegnap este végigsétáltuk egy üveg whiskey-vel a belvárost. A menedzsment kiakadt, úgyhogy ma hatalmas veszekedésre keltem. Viszont Tommo nagyon jó az ágyban – és azon kívül is." Tudtam, hogy nagyjából minden mondatra rá fog kérdezni, de reméltem, hogy van elég dolga, hogy erre csak később kerüljön sor. Louis-val zuhanyzás közben megbeszéltük, hogy megnézzük a helyi állatkertet, úgyhogy úgy döntöttem, hogy szoknyában megyek. Felvettem egy fekete, minta nélküli pólót, egy sötétkék kantáros farmerszoknyát és a fekete Vans cipőmet. Megfésülködtem, kicsit kisminkeltem magam, és már indultam is a földszint felé. Louis-val a szokásos hátsó kijáraton távoztunk egy fekete autóban, amit egy másik követett. Tommo sajnálkozva nézett rám. Szavak nélkül is értettem. Most nem rázhatjuk le a testőröket.

Az állatkert hatalmas volt. Louis úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Valójában semmilyen fontos dologról nem beszélgettünk, csak az állatokról. Hogyha nem tudnám, hogy huszonegy éves, akkor azt is hihetném, hogy egy kisfiúval sétálgatok. Először megnéztük a zsiráfokat, az oroszlánokat, utána a fókákat, és már majdnem a vége felé jártunk, amikor elérkeztünk a hüllőházhoz. Louis magbiztosan indult befelé, de én nagyjából öt méterre a bejárattól megtorpantam. Kérdőn nézett rám.

– Én oda nem megyek be – jelentettem ki határozottan.

– Félsz a kígyóktól?

– Nem, nem félek – ráztam a fejem. – Csak hogyha meglátok egyet, akkor szimplán pánikrohamot kapok. – Lazán megrántottam a vállamat. Figyeltem Tommo-t, hogyan agyal, hogy most mi legyen, bemenjen-e egyedül vagy inkább hagyjuk ki ezt a programot. – Menj be, kint megvárlak – mosolyogtam rá, majd megsimítottam a karját, jelezvén, hogy nem zavar. Visszamosolygott, majd elindult befelé.

A kijárat közelében egy idős bácsi pattogatott kukoricát és üdítőt árult. Vettem tőle egy üveg ásványvizet és egy Pepsi-t. Bár nem volt olyan meleg, mint amilyen júliusban szokott lenni, azért mégis megszomjaztam a sétálásban. Kerestem egy szimpatikus padot, felültem rá, majd elkezdtem a kólát kóstolgatni. Közben elővettem a mobilomat, és meglepetten konstatáltam, hogy Marion még meg sem nézte a reggeli üzenetemet. Vajon ennyire úsznak a munkában Miami miatt? Megnyitottam a galériát, és a tegnap este készült képeket kezdtem nézegetni, viszont összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy milyen jól éreztük magunkat, de Louis-nak veszekedéssel kezdődött a reggele. Nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam.

Nagyjából tíz métterrel odébb lányok egy csoportja méregetett engem, de ezt én észre sem vettem. A telefonomat bámultam meredten, és Louis parancsoló pillantására gondoltam, amit reggel kaptam tőle, amikor visszazavart a szobába, hogy ne találkozhassak a menedzsmenttel. Ittam még egy korty kólát, majd hirtelen támadt hangzavarra lettem figyelmes. Csak annyit láttam, hogy a hüllőház bejáratánál egy csoport lány ácsorog. Bár nem tudtam teljesen jól kivenni az eseményeket, de valószínűleg Tommo lépett ki onnan. Pár pillanattal később a kisebb tömegben megláttam őt is. Mindenkinek aláírt papírokat, közös képeket készített, mosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Látszott az arcán, hogy jól esik neki, hogy elismerik. Néha lopva felém pillantott, de úgy, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Egyszer csak az tűnt fel, hogy előttem ácsorog. Felnéztem rá.

– Le is ráztad őket? – kérdeztem.

– Mondtam nekik, hogy szeretnék nyugodtan körbe nézni – válaszolta, miközben lehuppant mellém a padra. – Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte nagy mosollyal az arcán.

– Nem, ugyan – legyintettem. – Csak... mennyi is? Több millió lány rajong érted? – kérdeztem tőle elgondolkodva. Próbáltam komoly arcot vágni, de elnevettem magam, ahogy ránéztem. Ő is nevetett, majd egy nagyon gyors puszit nyomott az arcomra. Annyira friss volt ez a dolog köztünk, hogy még nem is gondolkoztam ezen, hogy zavar-e egyátalán, hogy ennyi női rajongója van.

Felé nyújtottam a Pepsi-t és a vizet. Kivette a kezemből az ásványvizes üveget, és nagy kortyokban szinte az egészet megitta. 

– Milyenek voltak a hüllők? – kérdeztem tőle.

– Nem volt rossz – felelte színtelen hangon, majd elkapta rólam a pillantását. Felhúztam a szemöldököm. – Csak a Modest rontotta el.

– Mi történt? – kérdeztem feszülten.

– Semmi. – A hangja még mindig színtelen volt. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, amit mondana, de szerintem ő sem tudta, hogy elmondja-e.

– Nézd, megértem, ha nem akarod elmondani, de ha jól tippelek, akkor rólam van szó, azt pedig jogom van tudni. – Tényleg jogom volt tudni, az más kérdés, hogy lehet jobb a tudtlanság.

– Nem akarom, hogy az ő véleményük befolyásoljon – fordult felém. A hangja most már meleg volt és lágy, ahogy a szemei is.

Nem válaszoltam neki, csak megráztam a fejem. Ez csak felig jelentette azt, hogy nem fog befolyásolni a véleményük. Nem szólt semmit, csak elővette a mobilját, és felém nyújtotta, miután kikeresett benne valamit. Egy üzenet volt az. A feladó neve ismeretélen volt számomra, de az üzenet tartalmából azonnal rájöttem, hogy a menedzsment egyik alkalmazottja küldte. A következő állt benne: "Remélem azért normálisan viselkedtek, hogyha már azzal a lánnyal mutatkozol." Nem volt kedves a hangvétele, és valójában semmitmondó is volt. Louis valószínűleg pontosan tudja, hogy hogyan viselkedjen, úgyhogy ez az üzenet csak arra volt jó, hogy emlékeztessék a fiút, hogy nem örülnek annak, hogy valami alakul közöttünk. Szó nélkül adtam vissza neki a mobilját. Ő sem szólt semmit, csak megfogta a kezem, és felhúzott a padról.

Nem volt kedvünk többet sétálni, úgyhogy kerestünk egy éttermet, és rendeltünk két hamburgert. Louis állítása szerinte jobban örülne egy KFC-nek, mert szereti a gyorskaját. Én nem voltam nagyon hamburgerpárti, de jobb híjján ezzel is beértem.

– Szeretnél még visszamenni? – kérdezte két harapás között.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogyha te sem.

– Rendben.

A hamburger után még ettünk egy-egy fagyikelyhet is. Cserélgettük a gombócokat, és egymást etettük. Furán éreztem magam, de valahogy mégis nagyon jól. Ez az egész annyira fura volt Louis-val, mintha ezer éve ismernénk egymást, mégis újdonság volt mindkettőnknek. Hirtelen Louis háta mögé pillantottam, ugyanis megláttam egy lányt, aki a telefonja hátulját felénk fordítva néz minket. Fényképez. Lehajtottam a fejem és a földet kezdtem el bámulni.

– Mi történet? – Felemeltem a fejem, és láttam, hogy Louis az asztalra hajol, és próbál a szemembe nézni.

– Csak készült egy kép rólunk – feleltem úgy, mintha nem lenne nagy dolog, de ő látta, hogy zavar. A fejemmel az említett lányok felé böktem.

Louis felállt az asztaltól és feléjük indult. A lányok úgy néztek rá, mintha a világ nyolcadik csodája közeledne feléjük. Louis mondott nekik pár mondatot, majd mind felém néztek, és ismét vissza Louis-ra. Ezek után az egyik elővette a mobiját, valamit nyomkodott rajta, majd csináltak egy pár közös képet, és pár pillanat múlva Tommo már megint velem szemben ült.

– Mit mondtál nekik?

– Az igazat – rántott meg a vállát. – Azt, hogy randizunk, de nem szeretnénk, hogy nyilvánosságra kerüljön, úgyhogy kitörölte a képet. – Örültem, hogy Louis-t ennyit foglalkozik vele, hogy ne tudja meg a világ idő előtt, hogy mi van köztünk, de valahogy nem nyugodtam meg. – Egyébként azt mondták, hogy szerintük nagyon szép és aranyos lány vagy.

Ismét lehajtottam a fejem, de most zavaromban, hogy Louis ne lássa annyira a mosolyomat. Megint az asztalra hajolt, de most két ujjával megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.

– Én is így gondolom – jelentette ki. Visszamosolygott rám, én pedig megsimítottam az arcát.

Pár perc múlva felálltunk az asztaltól, majd elindultunk az állatkert kijarta felé. Nagyon jól estek Louis szavai, de valahogy mégis éreztem, hogy valami nincs rendben. Mármint nem vele, hanem velem. Próbáltam magamnak elnyomni a külvilágot, a rajongókat, a sajtót, a médiát, a menedzsmentet, de tudtam, hogy nem lesz egyszerű.

Beszálltunk egy fekete autóba, és elindultunk a hotelhez. Az hátsó ülésen ülve az az érzésem volt, hogy muszáj odabújnom Tommo-hoz. Rákulcsoltam az ujjaimat az övéire, a másik kezemet a karjára helyeztem, majd a vállára hajtottam a fejem. Úgy tűnt, tetszett neki a szituáció, mert a szabad kezével hajamat kezdte simogatni. Még sosem éreztem magam ennyire védtelennek, mint most, ebben a szituációban. Bármennyire idegesített a környezet és minden körülöttünk, most valamiért megnyugodtam a közelségétől. Magamba szívtam az illatát és nem gondoltam semmi másra, csak ránk.

Louis leemelte a kezét az arcomról, és a telefonja után nyúlt. Nem érdekelt, hogy mit csinál, úgyhogy becsuktam a szemem és békésen utaztam tovább. Fáradtnak éreztem magam. A mobilom hirtelen csipogni kezdett. Levettem a kezem Louis karjáról, és megnéztem. Ő küldte át a képeket, amiket ma készítettünk. Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, majd nézegetni kezdtük őket.

– Nekem ez tetszik – bökött rá az egyikre. Nevetnem kellett. Kinyújtott nyelvvel mutat bele a kamerába, míg a másik keze a derekamon pihen. Én az egyik kezemmel fotózom, míg a másikat a fejünk fölé tartom, onnan pedig egy zsiráf lakmározik.

– Igen, ez tényleg jó – feleltem neki. – De azért ez is jó – muttatam neki egy másikat.

Kivette a kezemből a mobilomat, majd halvány mosollyal bámult a fotóra. Ugyanott készült, ugyanazzal a zsiráffal a képen. Louis fotózott, és valójában ő csak áll a képen, míg én oldalról átkarolom a nyakát, és puszit nyomok az arcára. Hirtelen felém fordult, megemelte a fejem, és az ajkait már hozzá is érintette az enyémhez. Azonnal visszacsókoltam. Pár perc elteltével szakadtunk el egymástól, amikor az autó lefékezett a hotel hátuljában.

– Nem nézünk meg egy filmet? – kérdezte Tommo.

– De, benne vagyok – feleltem.

Kiszálltunk az autóból, majd még mindig egymás kezét fogva indultunk fel Louis lakosztálya felé.

Kentucky Bourbon

Idegesen ücsörögtem a második emeleti előadó egyik padjában. Még tíz perc volt hátra a zenetörténet vizsgámig. Nem igazán volt alkalmam tanulni rá, ugyanis dolgoztam pár új dalon, amikor pedig éppen nem Marionnal voltam, akkor gőzerővel készültem a zenepedagógia vizsgámra. Azt fontosabbnak és nehezebbnek is tartottam. Úgy voltam vele, hogy zenetörténetből menjek át, és akkor elégedett leszek. A történelmet mindig szerettem, de a zenetörténetet valamiért sosem. Zene mindig volt, és mindig lesz, az pedig, hogy milyen zenét hallgattak az emberek, mindig változott az adott divat alapján. Persze, szerettem a retró zenét, de maximum a hatvanas évekig visszamenőleg, és valahogy mindig jobban érdekelt a zene jelene és jövője, mint a múltja.

Merengésemből kizökkentett, hogy valaki kihúzta a széket mellettem és lehuppant rá. Oldalra pillantottam. Egy szőke, hosszabbra hagyott hajú, borostás fiú, Brian Wilson ült le mellém.

– Jó reggelt – köszönt mosolyogva, és lerakott elém egy pohár kávét. – Sok tejjel, három cukorral, ahogy szereted.

– Jó reggelt – köszöntem vissza, majd udvariasan megköszöntem a kávét, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam. Brian már nem egyszer tudatta velem, hogy nem vagyok közömbös számára, viszont én egyértelműen jeleztem neki, hogy nem szeretnék tőle semmit. A felmenői nemes lordok voltak, neki pedig az ehhez illő tenyérbemászó stílusa volt, amelyet én ki nem állhattam. Mindenesetre most nem volt kedvem bunkó lenni vele és elküldeni, viszont a kávét sem fogom meginni, hiába volt nagyon jó illata. De vajon honnan tudta, hogy így szeretem? Még sosem kávéztunk együtt.

Brian próbált beszélgetésbe elegyedni velem, de nekem nem volt ínyemre, amúgy sem tudtam figyelni rá. Egy-két szóban válaszolgattam neki, amikor éppen félig figyeltem arra, hogy mit is mond. A Twittert böngészgettem. Louis-ék tegnap este érkeztek meg Amszterdamba. Hívott nem sokkal azután, miután leszállt a gépük és megérkeztek a hotelbe. Majd az éjszaka közepén írt egy üzenetet. Az üzenet stílusából, valamint abból, hogy nagyjából egyik szót sem sikerült neki leírnia elütés nélkül, arra következtettem, hogy elmentek valahova szórakozni és nem keveset ittak. Az üzenet annyit tartalmazott, hogy hiányzom neki, és már várja, hogy találkozzunk. Az eredeti terv szerint én is velük utaztam volna tegnap, de a vizsgám miatt nem mehettem, úgyhogy a vizsga után hazamegyek a cuccomért, és azonnal megyek a reptérre, hogy az esti műsorra odaérjek. Kissé féltem tőle, hogy mi lesz a holland fővárosban. Először is, hogy milyen lesz velük lennem, hogyan fogok viselkedni a fiúkkal, azt meg pláne nem tudtam, hogy Louis-val hogyan fogunk viselkedni. A másik pedig, hogy egy rossz mozdulat, és azonnal tudni fogják, hogy Tommo-val együtt vagyunk, és akkor kitör a káosz, amit végképp nem akartam.

Nem volt több időm ezen agyalni, ugyanis a teremajtó hatalmas csattanással becsapódott, a vizsgáztató professzor pedig rengeteg papírral a kezében belépett rajta. Nem húzta sokáig az időt, azonnal kiosztotta őket, elmondta, hogyha valakit puskázáson kap, az ellen fegyelmi eljárást indít, ezen kívül jó munkát és sikeres vizsgát kívánt. A vizsga egy négy oldalas tesztből állt. Örültem, hogy nem kell kifejtős kérdésekkel az időt húzni. Gyorsan összeszedek egy kettest és indulok. A kérdéseket aránylag könnyűnek éreztem, gyorsan végeztem velük, és indultam haza a bőröndömért. Örültem, hogy Mariont már nem találtam otthon, jobb volt nyugiban lenni egy kicsit, inni egy teát, és átöltözni. Az estére szánt ruhámat még nem akartam felvenni, szépen belehajtogattam a bőröndbe. Magamra húztam egy fehér Pepsi-s pólót, egy bordó farmert, egy fekete Vans cipőt, valamint a farmerkabátomat, kicsit kisminkeltem magam, és úgy ítéltem meg, hogy pont indulhatok. Hívtam egy taxit, hogy ne kelljen egészen a reptérig cipelnem a bőröndömet, majd útra keltem a holland fővárosba.

Az amszterdami reptérre kijött elém a srácok egyik sofőrje és egy testőr. Kicsit túlzásnak éreztem, úgy gondoltam, hogy egyedül is el tudok jutni oda, ahova kell, de Louis nem engedett belőle. Állítása szerint nyugodtabb, ugyanis így biztosan odaérek. Nem ellenkeztem, bár nagyon zavarban voltam. Még sohasem jártam Amszterdamban, viszont azt hallottam, hogy egy nagyon menő város, ahol rengeteg élménnyel lehet gazdagodni. Remélem, ez az én esetemben is így lesz. Az autóból nem sokat tudtam nézelődni, meg amúgy is hamar, nagyjából fél óra múlva a hotelnél voltam. Fél öt volt, mire megkaptam a szobakártyámat és felvittem a bőröndömet. A koncert kilenckor kezdődött, és a sofőr tájékoztatása szerint hét órakor el kell indulnunk, hogy időben oda is érjünk. Még volt egy kis időm, úgyhogy elfeküdtem, a kényelmes franciaágyon, és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz később. Szívesen sétáltam volna egyet, de Louis-nak megígértem, hogy nem hagyom el a hotelt. Cserébe ő megígérte, hogy este elmegyünk valahová, és ha úgy engedi ideje, akkor holnap is. Ennek örültem, legalább látok valami a városból. Az valahogy ekkor még nem jutott eszembe, hogy simán megláthatnak minket a fotósok, és mindenki, úgyhogy oda az alcának, hogy Hazza miatt vagyok itt, nem Tommo miatt.

Fél óra fekvés után úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni. Gyorsan letusoltam, majd kihalásztam a bőröndömből a ruhámat. Vagy tíz percig agyaltam, hogy vegyek-e harisnyát, majd arra jutottam, hogy nem illik egy ilyen eseményen, ilyen ruhában harisnya nélkül megjelenni. Szomorú. Óvatosan felhúztam egy gyöngyházfényű harisnyát, majd egy másikat a kistáskámba készítettem, biztos, ami biztos. Felvettem az új ruhámat, majd a sminkkészletemmel együtt visszamentem a fürdőbe. A mai nap már harmadszor álltam neki a sminkelésnek, és egyre több került az arcomra. Ezúttal fekete és ezüst szemhéjfestéket választottam a füstös hatás kedvéért. Gondolkodtam egy picit, hogy vajon az új rúzsomat is használjam-e, majd úgy döntöttem, hogy igen, elvégre ezért vettem. Majd ha Louis-t zavarja, akkor lemosom. A hajamat hagytam úgy, ahogy volt. Bár még Londonban kivasaltam, most már kicsit kócos hatást keltett, de nekem így is megfelelt. Gyorsabban elkészültem, mint terveztem, úgyhogy leültem az ágy szélére, és a twittert kezdtem böngészgetni. A világtrendek között a negyedik helyen szerepelt a #onedirectionamsterdamlive. Sejtettem, hogy őrület lesz ma este, és ez meg is erősítette ezt a gondolatomat. Az egyik ilyen hashtag-es tweetet retweeteltem, majd pontosan hét órakor kopogtak a szobám ajtaján. Én felkaptam a táskámat, belebújtam a cipőmbe, megfogtam a bőrkabátomat és a napszemüvegemet, és elindultam kifelé a hotelből. 

A show tényleg őrület volt. Nem csak az, ahogy a srácok mozogtak a színpadon, amennyi energia volt bennük, hanem a közönség, de még a műsovezetők is. Én a VIP-ból minden részletet jól láttam, és az is megragadta a figyelmemet, hogy mennyire imádják őket a rajongóik. Szinte önkívületi állapotban voltak, amikor felléptek a színpadra. Sikítottak, sírtak. Azt hiszem, nagyon jól sikerült az előadás is, látszott rajtuk, hogy élvezik.

A kiürült bálterem egyik pultjánál ücsörögtem, és egy Seven Up-ot iszogattam. Gondolkodtam rajta, hogy valami magasabb alkoholtartalmút kéne, de úgy voltam vele, hogy nem akarok egyedül nekiállni inni. A Twitter ismét pörgött, most már első volt a #onedirectionamsterdamlive hashtag. A tweeteket olvasgattam. Igazbából mind arról szólt, hogy mennyire csodálatosak, és hogy mennyire jó volt az előadás. Ekkor valaki a derekamra tette a kezét. Louis állt meg mellettem, Harry pedig előtte. 

– Mi újság? – kérdezte Tommo.

– Éppen azt olvasgatom a Twitterem, hogy mennyire csodálatosak vagyok – mondtam neki egy csipkelődős mosoly kíséretében.

– És szerinted nem vagyunk azok? – kérdezett vissza Harry teljesen ledöbbenve. Én csak széttártam a kezem és mosolyogtam. Nem mondhatok semmit. Louis-ra néztem, aki sértődött fejet vágott. A grimaszolás nagyon jól megy neki. – Mi a baj? Szeretnéd hallani, hogy csodálatos vagy?

– Még egy puszit sem kaptam – morogta. Felnevettem, majd átkaroltam a nyakát, odahajoltam, és adtam az arcára egy mosolygós puszit.

– Most már jobb? – kérdeztem. Vidáman bólogatott.

– Egyébként nem baj, hogy így hamar rátok fognak kapni? – kérdezte Harry.

– Gyere, te is kapsz egy puszit – vágtam rá, majd leugrottam a bárszékről, és átöletetm, és megpusziltam őt is. Mindketten csak nevettek.

– Preston integet – nézett át Harry a vállam fölött. Megfordultam, és láttam, hogy egy biztonsági integet nekünk. Kihörpintettem az utolsó korty italomat a pohárból, majd elindultam Harry után. Louis követett minket.

– Van valami terved estére? – kérdezte.

– Nincs.

– Akkor jó, mert nekem van – felelte vigyorogva. Bólintottam, majd tovább követtem Harry-t. A backstage-be mentünk, majd ott összeszedtük a többi fiút, és a hátsó kijáraton távozva elindultunk az autók felé. Liam és Niall nagyon méregettek, hogy miért is lehetek itt, Zayn pedig nagyon mindenttudóan nézett rám. Nem kívántam reagálni ezekre a tekintetekre, nem tudtam, hogy Louis mit mondott nekik, vagy mit gondolnak. Liam Harry-vel, Niall Zayn-nel, én pedig Louis-val kerültem egy autóba. A nagyjából tíz perces úton nem nagyon beszélgettünk, csak megfogta a kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem. A hotelhez érve megbeszéltük, hogy negyed óra múlva múlva az előcsarnokban találkozunk. Gyorsan visszavettem a bordó farmeremet a fekete Vans cipőmmel, felvettem egy fekete pólót, majd a bőrkabátom és a táskám kíséretében el is indultam lefelé.

Louis akkor már ott ácsorgott. Szó nélkül elindult hátrafelé, ahol egy autó várt minket. Igen, lehet, hogy nem a hotel főbejáratán kellene távoznunk. Látszik, hogy neki már van tapasztalata a bujkálásban.

– Andy, a belvárosba szeretnénk menni. – A sofőr tudomásul vette a kérést, majd elindult. Ekkor Louis felém fordult.

– Arra gondoltam, vacsorázhatnánk valamit, majd után sétálunk egyet, meg ilyenek.

– Rendben – bólintottam. Tökéletes. Éhes is voltam, a város is érdekelt.

Az autóutat ismét csendben ültük végig. Valahogy nem éreztem jól magam, amikor úgy kellett beszélgetnünk, hogy sofőrök vagy testőrök voltak körülöttünk. Hamar beértünk a belvárosba, és a csatorna partján kiszálltunk, az autó pedig elhajtott. Kiváncsian néztem Tommo-ra.

– Ketten maradtunk? – kérdeztem tőle. Átkarolta a vállam, majd egy kicsit jobbra fordított. Elnéztem a megadott irányba, majd megláttam két magas férfit fekete ruhában. Persze, a tisztes távolság.

– Ne aggódj, később lerázzuk őket – suttogta a fülembe. Elmosolyogtam. A közelségén is és az ötleten is.

Elhúzódott, én pedig kérdőn néztem rá. Zsebre tett kézzel állt előttem, és ez arcomat fürkészte.

– Nézd, most nem mondhatjuk azt, hogy Harry miatt vagy itt, hiába vagy az unokatestvére – kezdte. – Mármint jelenleg, velem. – Elmosolyodott, amikor ezt kimondta. Olyan aranyos volt, hogy nekem is mosolyognom kellett. – Szerintem a sajtó nem fog szagot fogni, maximum egy-két rajongó, de abban bízhatunk, hogy diszkrétek lesznek. Mi legyen?

Sóhajtottam egyet, mielőtt válaszoltam volna neki.

– Nézd, azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és azért, hogy veled legyek. Nem akarok bújkálni, vagy azt figyelni, hogy ki látja, hogy megfogom-e a kezed vagy nem. Örülnék neki, hogyha egyelőre nem kerülne ez a dolog nyilvánosságra, de nem akarok minden sarkon magam mögé nézni.

– Rendben – felelte mosolyogva, majd rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és elindultunk a fő tér felé. Louis állítása szerint tudja, hogy hol van, én pedig úgy voltam vele, hogyha eltévedünk, akkor maximum ott a telefon.

– Mit szeretnél enni? – kérdezte.

– Nem tudom. – Tényleg nem tudtam.

– Jó, akkor én választok – felelte.

– Rendben.

– Hogy utaztál?

– Jól – vontam meg a vállam. – Szeretek repülni.

– Hol voltál már külföldön? – érdeklődött tovább.

– Spanyolországban és Görögországban voltam már, máshol nem – feleltem neki.

– Hogyha egy országot választhatnál, akkor hova mennél?

– Az Egyesült Államokba, ez nem is kérdés – vágtam rá egyszerre. – És ha minden jól megy, akkor pár hét múlva megyek is.

–Hogyhogy? – Érdeklődve nézett rám.

– Mariont kísérem el a Miami Divathétre.

– Értem – felelte maga elé nézve. Láttam rajta, hogy nem mondja ki, amit gondol, de nem tudtam, rá merjek-e kérdezni. Mielőtt dönthettem volna, megállt egy étterem előtt. Steakhouse.

– Szereted a steak-et? – kérdezte.

– Igen – feleltem.

Elindultunk befelé, majd a hátsó részben, egy eldugott kis sarokban választottunk helyet magunknak. Louis hátszínt rendelt steakburgonyával, én bélszínt salátával. Viszont az italoknál megakadtunk.

– Hogy érted, hogy a bourbon a legjobb? – kérdezte vagy harmadszorra.

– Nem mondhatod, hogy a skót whiskey jobb, mint az amerikai – jelentettem ki neki határozottan.

– Amikor mész Miamiba, akkor ihatsz bourbont, de most Európában vagyunk.

Láttam rajta, hogy valaki szúrja a szemét ezzel a Divathét dologgal kapcsolatban, de még mindig nem kérdeztem rá. Legyintettem egyet, és a pincér felé fordultam.

– Egy Jim Beamet kérek jéggel, és egy almalevet.

– Én is egy Jim Beamet szeretnék. – Meglepődve néztem rá, de csak akkor kezdtem el nevetni, amikor a pincér elment.

– Mégis bourbon? –kérdeztem.

–Egyszer neked is lehet igazad – felelte morogva, de játékosan. – Az Államokba akarsz utazni, a bourbon a kedvenc whiskey-d, fel tudod sorolni az összes amerikai elnököt, honnan jött ez az Amerika-imádat?

A válaszra kicsit várnia kellett, ugyanis megékezett a pincér az italainkkal. Letette elénk, majd amikor elment felemeltük, koccintottunk, majd csak azután válaszoltam, miután beleittam.

– Igazából nem tudom, ugye már nagyon kicsi koromban elkezdtem lovagolni, és John bácsi lovardája tele volt régi amerikai dolgokkal. A legenda szerint John bácsi felmenői a Mayflower-ön hajóztak át az Új Világba, majd az egyik rokona meghalt a polgárháborúban, és neki a felesége tért vissza a gyerekekkel Cornwallba, és így élt ott tovább a család. – Louis érdeklődve hallgatta. – Sokszor mesélt nekem Amerikáról, a történelemről. Sokszor néztünk nála a helyi srácokkal amerikai futballmeccset. Valószínűleg innen ered.

Az étel valami iszonyúan finom volt, mi pedig jól elszórakoztunk evés közben. Cserélgettük a kaját, mindketten kiváncsiak voltunk a másikéra, vicces sztorikat meséltünk, és mellette bourbont ittunk. Mire végeztünk, már még jobb kedvünk volt. Amikor kiléptünk at étteremből Louis maga mögé nézett, majd elkezdett egy villamosmegálló felé sétálni.

– Figyelj, lerázzuk Scott-ot – hajolt hozzám. Csendben bólintottam.

Az első villamosra felszálltunk, majd helyet foglaltunk egymással szemben. Louis figyelte az ablakon keresztül a mellettünk haladó fekete autót. Nagyjából húsz perce utazhattunk, amikor rátette a kezét az enyémre. Feszülten figyeltem. Éppen egy lámpánál álltunk, az ajtók nyitva voltak. A másik oldalon a fekete autónak zöldre váltott a lámpája, és el kellett indulnia, de a villamos még nem mozdult. Louis vetett egy utolsó pillantást a testőrautóra, majd hirtelen felállt.

– Gyere! – Maga után húzott, leugrott a villamosról, és a kezemet fogva szaladni kezdett. Scott nem láthatta, merre megyünk. Pár perc múlva egy csatorna mellett kötöttünk ki, ahol Tommo leült a fűbe, és a hátát nekitámasztotta a kőfalnak. A vízzel szemben ültünk egy elég eldugott helyen. Felém fordította a fejét, a kezével megsimította az arcomat, majd először gyengéden, aztán már követelzőn csókolt meg. Éreztem, ahogy puha ajkai egyre gyorsabban és durvábban érnek az enyémhez, de tetszett ez az oldala is. A szám lassan elnyílt, és a nyelve azonnal találkozott az enyémmel. A hajába túrtam, mire még közelebb húzott magához. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, amikor hirtelen csipogni kezdett a mobilom. Nagy nehezen elszakadtunk egymástól, hogy megnézhessem, kinek sikerült a legrosszabbkor zavarnia. Volt egy tippem. Bejött. Marion.

"Minden ok?"

"Minden ok." írtam neki vissza gyorsan. Van egy ilyen szokásunk, hogyha nem is beszélünk, valamelyikünk dob egy üzenetet a másiknak, az pedig válaszol, hogy tudjuk, nem történt semmi probléma, és minden rendben van.

– Gyere – húzott fel Louis, amikor visszasüllyesztettem a mobilom a zsebembe.

– Hova megyünk? – kérdeztem nevetve. Jelentőségteljesen nézett rám.

– Szeretnél még egy kis bourbont? – kérdezte. Rendben, szóval bulizni és inni szeretne. Nem voltam ellenére. Bólintottam.

Elindultunk, majd az első sarkon lefordoltunk. Valójában fogalmunk sem volt,  hogy merre vagyunk, de reméltük, hogy találunk egy boltot, ahol tudunk piát venni. Nagyjából két saroknyi séta után bele is botlottunk egy kis trafikba. Louis bement, majd pár perc múlva kilépett egy üveg Jim Beammel és két doboz cigarettával.

Megbontotta az egyik doboz cigit, megkínált belőle, majd miután mindkettőnkét meggyújtotta, megbontotta a whiskey-t is, hagyta, hogy én igyak belőle először, majd miután ő is ivott, a kezét átvetve a vállamon elindultunk. Valójában fogalmam sincs, hogy merre mentünk, de szerintem ő sem tudta. Csak sétáltunk, dohányoztunk, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, csókolóztunk és fogtuk egymás kezét.

Egész végig az járt a fejemben, hogy nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak. Úgy viselkedtünk, mint valami szerelmes tinédzserek, akik kiszabadulnak otthonról szombat estére. És őszintén szólva én ezt nagyon élveztem.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak bizonyos pontokra emlékszem az estéből: például arra, amikor elfogyott a whiskey-nk, és azon versenyeztünk, hogy melyikünk tudja nagyjából öt méterről beledobni az üres üveget a kukába. Amikor végre sikerült, akkor a nevetéstől le kellett ülnöm egy padra. Tommo lehuppant mellém, előhúzta a mobilját, és csinált rólam egy képet, miközben a könnyeimet törölgetem. Utána indítványozta, hogy csináljunk egy közös képet is. Természetesen nem voltam ellenére, csakhogy Louis annyira nyújtózkodott, hogy hátraesett a támla nélküli padon, és természetesen magával rántott engem is. Ezután ismét szakadtunk a nevetéstől. Végül így is készült egy kép. A következő pillanat az volt, amikor egy parkban feküdtünk a földön egymás mellett, és azzal nyaggattam, hogy küldje már át a közös képeinket, elvégre az mégsem fair, hogy neki van velem képe, de nekem nincs vele.

– Csak nem ezeket szeretnéd nézegetni elalvás előtt, drágám? – kérdezte egy csibészes mosoly kisértében.

– Drágám, hogyha téged szeretnélek nézegetni elalvás előtt, akkor beütöm a Google-be a neved, és több millió képet dob ki – válaszoltam neki pimaszul. – Egyébként ha te nem szeretnéd nézegetni őket, akkor minek csináltad?

Erre már nem válaszolt, hanem egy gyors mozdulattal fölém támaszkodott, és már tapasztotta is rá a száját az enyémre.

Az utolsó emlékkép az éjszakáról szintén valami hasonló volt, csak már nem a szabad ég alatt voltunk, hanem a hotelben, a szobájában. Amint beléptünk, nekitolt az ajtónak, és csókolni kezett, ahol csak ért. Először a számat, majd az arcomat, és a nyakamat. Úgy haladt lefelé, ahogy a keze felfelé a pólóm alatt. Itt még utoljára eszembe jutott, hogyha kevesebb whiskey-t ittam volna, akkor talán érdekelt volna a büszkeségem, de jelenleg ez egy cseppet sem számított, csak át akartam adni magam az érzésnek, és természetesen Louis-nak.